Ne gondolja senki, hogy Élesbaltás János legényként félnótás volt, - dehogy volt! Kedvelte a könyveket, szerette szüleit, amikor azok semmit sem parancsoltak neki, imádta a természetet, szívéhez közel állt szülőfaluja, Hétrekettyebokros, hiszen ott élt. Igaz, dolgozni nem szeretett, de barangolni hét faluban, ott is, ahol nem volt bokros teendője, sőt, főleg ott, nagyon is.

Romantikus legény volt, mint én is, ifjúkoromban.

No, igen, csak a romantikát sem kell túlzásba vinni. Valaki gondolhatja, hogy de jó lehet Robinsonként egyedül élni egy szigeten, és ott később szerezni magának egy bennszülöttet, mint a híres regényben Robinson is tette az általa Pénteknek elnevezettel, de nem minden hajótörés olyan érdekes és kellemes dolog, mint abban a regényben, mert az életben…

Ámde ne kanyarodjunk el túl messze Élesbaltás János baltájától, amit egyébként csak végszükségben vett kézbe, azzal a jogos indokkal, hogy ő nem favágó.

Ez a János azonban, be kell vallanunk, egyik könyvének áldozata lett.

Az a könyv azt sugallta, hogy falak, befalazottan, kincseket rejthetnek, csak buzgón kell kopogtatni a falakat. Ahol üreg van a falban, ott másként hangzik a hang, és bár nem kötelessége minden üregnek kincseket rejteni, attól még rejthet. Utóbbi hiedelemben, ami egyébként igaz hiedelem is volt, János egy célszerűen kifaragott bunkócskával kopogtatta a falakat.

Később egy ütődött gróf meglátta, megfeddte a pórias faszerszámért, és adott neki egy pálcát elefántcsontból.

Ezt János köszönte, - és minden rendben volt?

Hát ez a János tényleg talált üregeket falun is, a városban is, házfalakban. Ez azonban nem volt teljes siker, mert ezekben az üregekben kincset nem talált. Ráadásul, mivel a ház, és annak fala nem képezte egyik esetben sem János tulajdonát, sokszor kellett az üregtalálás után kereket oldania, mert a faltulajdonos, várhatóan, nem nézte volna jó szemmel a falán kibontott üreget. János ez irányú kalandjait azonban nem részletezem, mert egy ilyen kis történet ne vágyjon arra: nagy regénnyé lesz!

Ott kell folytatnom, hogy egy lakatlannak hitt ház falán mégis talált valamit a kikopogtatott üregben. Méghozzá nem is egy valamit, hanem három dolgot is, de hogy ezek mit érhettek, azt nem tudhatta. Ez már baj. A bajhoz kisebb mellékbaj társult, mert kiderült: a nem lakottnak hitt ház – lakott! A mellékbaj azonban szerencsét is rejtett, mert a házból csak egy nagyorrú, idős hölgy futott ki seprűvel, nem pedig egy hadsereg. A seprűt János igyekezett ugyan az elefántcsont sétapálcával távol tartani magától, de azért a seprű János ábrázatát néhányszor megcirógatta. Az nem volt kellemes, mert némely ciróka közel áll a marókához!

Végül János jobbnak látta a talált dolgokkal sietősen távozni. Elsősorban nem az idős hölgy seprűje miatt, hanem a hölgy nagy hangja miatt, amitől egyre-másra nyíltak ki ablakok, kikandikáló kíváncsi fejekkel.

Az akácerdőben János megnézte a három szerzeményt. Három kis sapkaféle volt. Az egyik orra való, mert kiderült a nagylábujjról leesik, az nem tart igényt rá. A másik fülre való sapka volt, de nem túl nagy, bár egy amúgy is nagy fülű legényt egyik fülén (mert csak egy volt belőle) a csacsi fülhöz közelítette volna méretében, - de János nem volt nagy fülű. A harmadik dolog egy köldökzsinóron lógó sapka ikerpár volt, két szemrevaló micisapkával. Szemsapka pár.

- Ezek talán bűvös tárgyak? – gondolta János, reménykedően. Ki tudná megmondani?

Hát semmi remény nem volt rá, hogy valaki meg tudja mondani, de János meglátta az utcán a bolond grófot, akitől az elefántcsont sétapálcát kapta, ott sétált, két agárkutyával.

A bolond grófnak tetszettek az üregből származó tárgyak, de ő sem tudta, hogy mire jók. A bolond sem tudhat mindent, ha sok bolond sok mindent tud is, és sokszor nem is rosszul.

Ám a gróf, Kevélykereky Dániel, azt mondta:
- Van egy magas tornyom. A toronyban egy könyves emberem. Az sok mindent olvasott már, a kilencvenkilenc toronylépcső is könyvekkel tele. Persze, egy lépcső hiányzik a tudásából, de azért kivallathatjuk. Szereti Ön a sült őzpecsenyét?

János szerette. Sajnos, a bolond gróf csak János ízlése iránt érdeklődött, nem őzpecsenyére hívta meg, de azért a késsel kinyitott kagylóhéjakból kiszürcsölt, citrommal savanyított osztriga sem volt rossz, csak kissé a takonyra hasonlított, az osztriga hibájából. Ám csak a külleme, a belseje nem!

A toronybeli könyves ember, Góliátlegyőző Dávid, azt mondta nekik:
- Ezek bűvös tárgyak. Az orrsapka erősíti a szaglást. Nem annyira, mint amilyen egy jó orrú kutyánál van, tehát nem ezerszeresen, de azért meglehetősen. A fülsapka pedig a hallást fokozza, még az aprócska neszek is megnőnek. A szemsapkák pedig belátást jelentenek annak lelkébe, aki felteszi magának, tehát nem a külvilágba látnak, hanem a belvilágba.

A tárgyakkal a gróf elégedetlen volt:
- Mire jók ezek? Én száz méterről is megérzem a paraszti szagot. Én csak az agaraim ugatását szeretem hallgatni, az emberek ugatását utálom. Én a saját nagylelkűségemet ilyen szemrevaló vacakok nélkül is látom, a múltkor még egy szakadt inget is adtam annak az ágrólszakadt parasztnak, akit nem vakított el teljesen saját tudatlansága, és szépen imádkozott a templomban!

A toronybeli könyvszerető ember, Góliátlegyőző Dávid, elmosolyodott:
- Méltóságod nagy eszét senki nem vonja kétségbe, de ezt a legényt ki kell oktatnom az egyszeregyre, nehogy hétszer bukjon el ugyanabban a kiálló utcakőben.

A jól kiszagolt dolog lényegétől függően, a szaglásérzékenységet növelő orrsapka hasznot is hozhat az illetőnek, meg kárt is. A fülsapka segítségével meghallott hangokkal, beszéddel is így van, - attól függ minden, mi a meghallottak tartalma, meg mit csinál a kapott tudással a meghalló. A saját lelkébe pedig csak az nézegessen, akinek van lelke, mert, ha nincs, akkor ez felesleges. A lélek kertjét lehet gyomlálgatni, de, ha nincs kert…

A gróf lenézően vállon veregette a könyvszerető embert, Jánosnak viszont ajándékozott egy arany érmét, aminek mindkét oldaláról a gróf képmása nézett Jánosra, hadi öltözetben, kitüntetésekkel, de ezt János nem bánta, mert az érem sokkal nagyobb volt egy aranypénznél, tenyér nagyságú, és bár aranyból is megárthat a sok, azért ennyi arany még nem feltétlenül…

A gróf távozott, illedelmes fejbiccentéssel, de a két agárkutya már nem volt ennyire előkelően viselkedő, mert a könyvszerető ember melletti, kétségtelenül nem eléggé rendben tartott, könyvkupacot levizelték…

A város közepén János feltette az orrára az orrsapkát. Hát rögtön olyan bűzt érzett, mint amit még nem is érzett soha, csak egy könyvben olvasott arról, hogy mit tud a bűzös borz csinálni azzal, akivel találkozik, és nem kedveli…

A bűz után ment János, és meg is állt egy elegáns kert kapujánál. Hát ki jött ki a kapun, nagy meglepetésére? Nem más, mint egykori iskolai padtársa, Bogyó Marci.

Azt mondta neki Bogyó Marci, tényszerűen:
- Te jössz, én megyek. A folyóhoz… Megpróbáltam Gurgula Mariska szívéhez férkőzni, de hiába, még a búcsúajándékommal is lebőgtem… Megyek a folyóhoz…

Megörült János, mert Gurgula Mariska gyermekkori szerelme volt, azóta sem felejtette őt el. Ám jó szíve is megszólalt:
- Ne öld bele magad, Marci, Mariska miatt, a folyóba! A mondás is úgy tartja: gombház, ha leszakad, lesz más…

Marci nagyot nevetett, azután így szólt:
- Nem a folyóba megyek, hanem a folyóhoz… Ott lakik Kicsibácsika Júlia, az a világszépség, rájöttem: őt szeretem valójában, nem az engem nem szerető Mariskát… Az megengedte egykor, hogy kilopjam a hajából a kék szalagot, még csókot is adott érte… Mariska? Az meg a szalagcsenés miatt akkora pofont adott… Jó, jó, gyerekek voltunk még, de úgy látom, hogy máig sem szerelmesedett belém…

Bement János a kertbe, és kiabálta:
- Halló! Halló! Van-e itt bűzös borz, vagy egy Mariska nevű leánygyönyörűség?

Jött Mariska, nevetősen, és János láttán szemei elkezdtek örömtől csillogni:
- Mindkettő itt van, egy személyben! Most ment el Bogyó Marci, örökre, mármint az én életemből, de még egy csókig sem jutottam el vele, így nem kell féltékenykedned! Ártatlan vagyok, mint leány, ha nem is ma született bárányként, mert az nem néz így egy olyan okos kosra, mint én reád… Az történt, hogy a Marci által hozott búcsúüvegben nem rózsavíz volt, hanem valami nagyon büdös folyadék… Igaz, mentségére szolgál, hogy a folyadékot illatszernek hitte, és arabusul volt rajta a felirat, vagy valamilyen más értelmetlen nyelven, meg nem is vette, csak elvette valahonnan, de azért mégis… Búcsúcsókot így nem kapott, de bele sem rúgtam… Te nem undorodsz tőlem ilyen bűzös állapotomban?

- Én nem, igaz, áldott állapotban jobban szeretnélek látni, feleségemként, de azért így is igen kívánatos leány vagy! – jelentette ki János.

Utóbbit csak kijelentette, de Mariskát mindjárt átölelte, és úgy megcsókolta, hogy a leány majdnem elalélt a gyönyörűségtől.

Azt mondta, mármint a leány:
- Megyek a fürdőszobába, te ülj le a kertben, mindjárt jövök megtisztított testtel, és folytjuk a csókolódzást. Te mindig ügyes voltál, már az iskolában is úgy loptad ki a szalagot a hajamból, hogy észre sem vettem! Csak később pillantottam meg a szalagomat a macskámon, amikor az a szép bundájú cica nem tudta lekaparni a saját nyakáról…

János leült a kertben, de miután meglátott egy függőágyat, áttért a heverészésre. Egy idő után jött a leány, nagy tálcával, hajában csoda kék szalaggal, és hogy mi minden volt azon a tálcán!

Mariska szülei is nagy szeretettel fogadták Jánost. Aznap is, másnap is, de még a további hetek mindegyik napján is, csak egy idő után némileg azért csökkent szeretet érzésük, mert a legény szívesen jött, de nem szívesen ment haza, ők pedig, a szülők, szerettek a tyúkokkal lefeküdni, és a kakasok hangjára sem felkelni, megjegyzem, csak egy dísztyúkjuk volt, kakasuk pedig egy sem…

János elárulta a leánynak a csodatárgyakat… Az orrsapka szag érzetet növelő hatása is siker volt, a harmadik faluban, Pitypangoson gyulladt ki a bíró háza, de ők a városban megérezték, kiküldték a városi tűzoltóságot, így a bíró megmenekült, de még házának a fele is. Később, persze, nem merték betenni a lábukat Pitypangosra, mert ott a bírót csak rosszcsont kutyája szerette, a Berci, a falu népe nem, így ott ez az életmentés nem tette őket népszerűvé…

A szemsapkák lelki kertjüket bemutatták. János rájött, hogy a túlzott lustaság nem jó, és a falkopogtatás nem egészen egy legényhez illő dicső munka, bár most hasznot hozott. Mariska meg ugyanilyen módon rájött: nem kell neki egész nap megállás nélkül csevegni, mert a szájnak kell időnként egy kis pihenés is.

Ám miért ugrott akkorát Mariska örömében, amikor feltette a fülsapkát?

Hát azért, mert meglátogatta őket János nagybácsikája, aki bevallotta Mariska szüleinek: ő hozott Jánosnak egy kicsike pénzecskét a tengeren túlról.

János ezt nem hallotta, mert csak annyit hallott, hogy a nagybácsikája valamit mond Mariska szüleinek, de a leány azt is meghallotta: mit mond, Keménykupa Arnold, a nagybácsi. Az a kis pénz pedig lehet, hogy a tengerentúl kicsi volt, de itt óriási…

Azt mondta Mariska mamája Jánosnak:
- Fiam, fel kell, hogy világosítsalak, a nagy szerencsédről. Férjem, amikor elvett engem, büszkén csizmás legény volt, de férjként sem csináltam belőle papucsférjet, a csizmásságát ugyan megszüntettem, de most is félcipőben jár, ha ezt-azt megtenni fél is. Ilyen feleség lesz az én leányomból is! No, már most hagyjuk azokat az ostoba vő és anyós ellentéteket! Legyünk szövetségesek! Én veszek nektek egy házikót, fiam, igaz, hogy a te pénzedből, amiről még te nem tudsz, de minek egy legénynek már férjhezmenetele előtt mindent tudni?

Én elintézem, hogy Mariska ne utasítson vissza, ha megkéred a kezét. Igaz, ez nem lesz nehéz dolog, mert fülig szerelmes beléd, de én elintézem, hogy a feje búbjáig az legyen, és soha ki se szeressen belőled! Na, menj be a szobába, ott van Mariska, intézd el azt a leánykérést, kedvedre!

János bement, elintézték, végül a legény nem is tudta, hogy ki intézte el, ő vagy Mariska, de ez már mindegy is volt, mert jött villámgyorsan az esküvő, lakodalom, a villám meg nem itt sújtott le, hanem Pitypangoson, és nem is a bíró félig leégett házára, hanem a bíróra, aki szép temetést kapott, minden egykori haragosa az égig dicsérte, és dicsérték az Urat, aki végül még Pitypangost is megszánta, és a bírót magához szólította, de még milyen villámgyorsan! Csak hát az előtte levő tíz év ne lett volna, vagy még annál is több!

Élesbaltás János végül, ha előtte nem is remekelt, mint favágó, jó fába vágta a fejszéjét, és megszületett Élesbaltás Karcsika, majd Élesbaltás Évike, majd…

Hát igen, a mese ment tovább, még ha nem is volt mese, és Pitypangoson új bírót választottak, de ez mit érdekelte a városban lakó Élesbaltás családot, és az új bíró már nem is ehhez a történethez tartozik, bár a pitypangosi falu bolondja nem így vélte, és röhögött, és azt mondta:
- Összetart a harang, s kolomp, egyre terjed, csúnyán, a gond, pucér pitypang árokparton, bőgő birkák hangját hallom!

(2020)

Az illusztráció DORA WIESZT munkája.