Nagy könyv: eddigi életem
mutatja képeit nekem.
Nézek régi, s új képeket:
ismertek és – idegenek,

mert úgy vagyok, hogy nem vagyok,
míg életemről olvasok,
s vizsgálom múltam képeit,
mily erő vitt, mi erre vitt,

ki szólt így, úgy, ki hallgatott,
míg fent ragyogtak csillagok,
s hogy elragyogtak csillagok,
miként lett más élő, s halott?

Kit tettek mássá érdekek?
A múltam szól, ha kérdezek,
s ha teheti, választ is ad, -
volt fényeket, volt árnyakat
szívemig hoz, majd viszi el,
mutatja azt, mi érdekel.

Ily olvasás: múlt-vallomás,
s ami e könyvben glóriás
maradt, az szív piros, mesés, -
maga a vágyott messzeség!

Voltak, persze, olykor hibák
az úton, Lélek hídja át
ível időn, melyben, lehet,
ember tehet szebb tetteket,

de mégsem tesz olykor… Miért?
Lélek hidat senki sem ért
meg teljesen, mozgás halad…
Megbántottam halottakat,

mikor éltem? Igen, de ma
szemembe nézhet volt Haza,
s azt bátran kijelenthetem:
nem kell lesütnöm a szemem!

Érzi és tudja ezt a Lány,
ki asszony lett egy délután,
s egyúttal mindjárt feleség,
s két piros szív helyet cserélt,

s az Ő szíve már bennem élt,
s az enyém benne élt, remélt,
s egyesült két Éden-sziget, -
s ott Kígyó dehogy sziszegett!

Az életünk úgy ment tovább:
a lángvirágos lelkű fák
tavaszt zengtek kék ég-tavon.
E zengést ma is hallgatom…

Nagy könyv eddigi életem,
benne kérdés-sor, végtelen,
benne válasz sor, végtelen,
s hallgató szó is szól nekem,

hallgató táj is szól nekem,
erdőkben fény-, s árnyszerelem,
mezőkön fű fut és megáll,
s ha felhő fehér rám talál,

felhő megáll, majd ballagó
csendjéből madárhang lakó
hullatja ki csivitjeit,
s csőrök a csendet csipkedik…

Emberek? Furcsa, meglehet,
nálam az emberszeretet:
a tájakat úgy szeretem, -
emberközel nem kell nekem,

elég, ha távol elmegy egy
ember, bennem a szeretet
jót képzel róla, s vers-szavam,
s e képzeletnek szárnya van,

utána száll, s a versbe át
teszi őt elképzelt világ,
s bár lehet, hogy nem jól teszi, -
romantikában fürdeti.

Hát utóbbin, lehet, nevet
automata-sor emberek
fel- s elvonuló nagy sora:
- Ez csak egy szív-romantika!

Igen, ez az. Ilyen a szív,
a Szépség naiv hitre hív, -
de lehet, hogy ily szív dobog
igazat: jövő Holnapot.


A Nagy Könyvben már bús lapok,
volt naiv hitet elhagyott
a táj, a könyv, a könny, a dal, -
de szív és ész még fiatal

öregen, szinte vénen is,
s mit verse mond, az nem hamis,
csak e táj most nem az a táj,
amely szívekre rátalál,

amely az észhez eltalál,
s közelít ördögadta nyár,
csak közelít, de máris itt
lopkodják várt gyümölcseit:

mikor a háború közel,
még veszettebbül lopni kell,
meglopnak istent, s ördögöt, -
s kiköhögött vírus röhög:

- Ez micsoda Tolvaj Idő,
a Becsületen röhögő,
templom hízik, s kövér a pap,
s a Vezér észre mit sem ad,

de, ész nélkül, mindent elad,
kell a becstelen szavazat,
s érdek-hada is egyre lop, -
elloptak annyi Holnapot!


Nagy Könyv kinyitott életem,
s tolvajok iránt szerelem
nincs benne, - kell egy más Idő,
a Becsületet szerető!


Két szív egy, és Éden-sziget,
lehet, már nem kell senkinek?
Csak a Tolvaj kell, markoló?
Csak szolga, koncért kapkodó?

Csak gyáva kell, ki meglapul?
Távoli múltnak ez nem új…
Ám, miben éltünk, ott a fény
Fény volt, s Csillagok Énekén
az a Fény velünk élt, haladt,
s ember küzdőként volt szabad…

Szabadságból annyi lehet,
amennyire az emberek
érettek rá. Költői nép
ezt régebben jól tudta még,

s Petőfi írta egykoron:
szőlőszemmel miként rokon
a Föld, de oly értetlenek
kóros korban az emberek!

Nagy Könyv életünk, életem,
s csillaghűséggel telt szívem
e hűséggel máig maradt,
ott mosolygó Halál alatt,

egy eljött Rossz Idő alatt,
mikor ember, nép nem szabad,
s a Hazáról nincs képzelet,
surrannak sunyi emberek,

és Rossz az Út, s Fent lop a Kéz,
s arcátlan tolvaj oly merész,
és rossz Istent szolgál a pap,
s a szennyes oltár ottmarad,

s vírus röhög, virtus röhög,
s keselyű vár prédát, s dögöt,
s koncért kapkod lágyagyú nép,

és fel sem fogja szégyenét!

(2020)

Illusztráció: Pixabay.