A messzeségek jöttek, mentek.
Évszakvilágok megszerettek,
majd gyűlöltek, - furcsa az élet:
kettős tükör mutat Egészet.

Legendák is szálltak felettem,
s bennem, versálom-szeretetben,
s legendákat igaznak hittem,
s igazzá lettek – a szívemben.

Bukásban is ott lehet nagyság,
és elbukhat minden szabadság,
de csak a szépség igaz élet,
bármit hoznak a messzeségek.

Leányarc szívem fölé hajlott,
s egy Csillagot látni akart ott.
Szívem Csillagát megmutatta:
Csillagarc nézett Csillagarcra.

A táj-arc? Váltott. Sajnos. Mára
búerdőben vasorrú bába,
s mint jancsisjuliskás mesében
ott ülünk nagy kemenceszélen.

Vigyorog sok vasorrú bába,
s ijeszt az erdő ura, árnya:
becstelenségből csuda sok van,
rablóröhejtől jóllakottan.

A messzeségek jönnek, mennek.
A kemencék is befűttetnek?
A vers már menekülő álom, -
de önmagunk még megtalálom,

s szívünkben látom azt a múltat,
melyről, - érdekből, - úgy hazudnak, -
de messzeségek jönnek, mennek,
s Időt hozhatnak, fegyvereset!

Ezt az Időt vers-álmom látja,
de nincs ideje rá: bevárja.
Hazugságát bagoly huhogja, -
s holt fehér tapad halott holdra.

(2020)

Illusztráció: Pixabay.