kívánom, éljen, mint műve, címlapon,
s talán e verssel elbúcsúztathatom
ismeretlenként, és macskája beles
lélek ablakon, s míg bent egy címeres
pohár a múltban városszívet keres,
kint kertje zöld és álmodón leveles,
s a gyík is zöld és róla fény el se fut
keresni kékben elmerült égfalut,
s míg ebéd készül , a sznobság zongorán
a díszterítőn egy porcelán leány,
porcelán leány, törékeny leány,
s arany gyümölcs ring a kispolgári fán,
s amit alkotott, a rajzok, zengenek,
s kint felhő bámul az üvegcsend felett,
kint felhő indul, a gyönyörűt viszi,
szívig viszi el, s ez így az igazi,
de kert, ha kert, nem maradhat el a gaz,
ezt ő nem látja, mikor félreszavaz,
s bár zörög a gaz, s a zörgés el nem ül,
ezt letagadja a kispolgári fül,
s nem látást színlel a kispolgári szem,
s kis önzésekből másoknak rossz terem,
s mindentől fél a kispolgár túlvilág,
kis haszonért már eladja önmagát,
fél Óceánt, és féli Amerikát,
félelemből lesz „Hátra arc!”-ú hát,
fél szólni ott, hol mégiscsak szólni kell,
s nem véletlen, hogy vagon ment vele, el,
fél igaz szót, és elrejti önmagát,
míg haszonfélelem árul el hazát

a kispolgári alkotó az ilyen
giccs-adó úrrá lehet egy Einsteinen,
s már el is tűnik a Tudós, bármi nagy,
egy csőcseléknek dobál le bókokat,
s már eltűnik a Művész, akármi nagy,
és a kis szerző kispolgár ottmarad

én más vagyok, a szívem másként bolond,
másik hazáért dobogtatja a gond,
s tán látszat az, hogy a hazánk, az közös?
igen s nem, mert más Szépséghez kötözött
kispolgári szív, s mely maradt proletár,
ha mindkettőre lő is fasiszta táj,
mert a fasizmus végül nem válogat,
egy veszett idő tör szét határokat,
nem látja még a kispolgár, kis buta,
s liliomokat rajzol a ceruza,

s tán látszat csak az, hogy a hazánk közös?
a szívünk más-más Szépséghez kötözött?
mit alkotott a művei zengenek,
s a Szépségekben közös is ott lehet,
de attól még a Szépség-Hazánk közös?
remekmű romja széttört giccsek között,
giccses gyávaság, sok giccses gondolat,
giccs-önámítás minden hazát elad!
falánk tolvajt ha úgy imád az a nép, -
kispolgár-ízlés ahhoz is küld zenét

kívánom, éljen egy örök címlapon
talán e verssel most elbúcsúztatom
az én Hazám most rejti a Messzeség,
s lehet, hogy holnap dördül kegyetlen ég,
kegyetlen Szépség, igazi Szeretet,
és ítél fekete tolvajhad felett?
nem írom ide, hogy milyen náció,
és hogy miért fáj annyira most a szó.
a gyávasága miért is fáj nekem,
mikor e típust régóta ismerem?

Talán e verssel most elbúcsúztatom,
míg eltűnődöm győztes kudarcomon,
láttam egy típust, egy kispolgári nőt,
szépség-képekkel zengetett volt időt,
és felvillantott egy népet, benne nagy
Einsteinnel is, ki bűvös számok alatt,
s számok felett élt, és végül hova lett?
Kis polgár! Múltban most is keresheted!

Ám Ő, és a rajz, élhet egy címlapon,
talán e verssel most elbúcsúztatom.
E vers Neki szól? Ó, dehogy szól Neki!
Nem ismerem, és magát sem ismeri.
Amerika? Hát azon meg mit imád?
Mi fenét ér ilyen dacos gyávaság?
Vagy lehet: az óceánon túlra megy,
s Kolumbusz útra kell neki az a jegy?
Tréfás idő ez?! Lesz penge éle még,
mely megsebez majd játszó tündérmesét?
E vers kinek szól? Nekem is, vagy csak Neki,
ki kert-csodáit meg-megkeresgeti?

A vers nem Neki szól. Magamnak csupán,
magamnak írtam tűnődő délután
árokszélen, és ne is olvassa el, -
ha nincs haszon, az Neki egy égi jel?
Einsteinnek is minek kellett egy vacak,
csacska mondás a Nobel-díja alatt?
S Neki is minek kellett a szóvita?
Áldott szentség lett talán Amerika?
Hát ezen végül csak elmosolyodom,
és ami bánt, az sem bánt olyan nagyon,
mert velem van e búcsúzó délután,
és este, s örülök, hogy nincsen kutyám.
Neki kutyája volt. S mi is lett vele?
Mily kispolgári az ebszeretete!
Hát igen, az. Kis befőtt és kis való…
Nagy gyávaságon vett béke… Ez a jó?

Magamnak írtam csak ezt egy délután,
s lábamnál szunnyad most elképzelt kutyám.
Sajnos, a macskám, Don Quijote, halott,
de – képzeletben – az előbb nyávogott…

Hát, amit bánok, azt sem bánom nagyon.
Csak csodálkozom sok emberállaton.
Csak csodálkozom sok állatemberen.
Meg önmagamon. Proletár létemen.
A sok versen is, mert múltamból mind kinéz.
S azon: mily ocsmány új lovastengerész.
A csőcseléken, mely megrángat csöcsöt,
s ország erkölcsre hány pap nagyot köpött!
A kispolgáron, hogy ennyire kicsi,
s tűnődöm: mit írt meg róla Rákosi,
meg Révay, és mit mondott az a múlt,
melyből sok ember meg semmit sem tanult…

…s mit is érnek a kispolgár címlapok,
s a kispolgárok által megírt lapok,
s a hazának mit ér a sok kártyalap,
mely úri múlttal megcinkezett maradt,
s hogy is tűnhetett el ennyire az ész,
hogy van, kinek hős volt lovastengerész,
s egy nemzet sunyít, s egy kispolgár világ
így leköpheti, ennyire, önmagát?

(2020)

A képen:
A Santa María replikája, Dietrich Bartel felvétele, forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d3/Santa-Maria.jpg