A Költő hallgatta „mint fecseg a felszín”,
s hogy „mély” miről „hallgat”, - értette még,
de változott e táj a Duna mentén,
s megértem rossz változás idejét.

ha szomorú is, megértem, mégis-mégis,
éretlen, s értetlen idő, ami fáj,
s nemzeti szégyen-disznóól királya
milyen csalóan keresztes király!

A haszonért kész leköpni Bibliáját,
de hull szájából, álszentül: „Istenem!”,
s egy nép kárára száll a légbe „Ámen”.
Rókabőrben papol istentelen.

Így volt akkor is, és hallgatta a Költő:
- Hallgatásával mit is mond a Mély?
Ő értette még, - ámde ma ki érti?
Felszín-víz fecseg, szennyes szenvedély.

Nagy baj lesz, Világ, és újra bűnbak Isten,
mint volt, annyiszor, és oly sok-sok halott,
s nem kérdezi a tehetetlen Isten:
- Ilyen ostobák vagytok, magyarok?!

Ó, legalább a Himnuszt megértenétek,
a vért, a múltat, volt vágóhidakat,
s hányszor, s miért hangzott tudatlan „Ámen!”
hamis Betlehem Csillaga alatt!

Ha gyenge szív, ész, oly gyorsan csőcselék lesz
bármely népből! Nem kivétel a magyar.
S Dalt, ha kiutat bajból megmutatja,
hatalom hallgattatja el, hamar.

Ám a jó utat másoknak jól mutatni
mégiscsak fenség, és csillagálmú tett,
s Dallá legyen dal, s Hazádnak segítsen
találni jobb Időt, embereket!

(2019)

A képen:
József Attila 1920 körül, forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/93/J%C3%B3zsef_Attila_magyar_k%C3%B6lt%C5%91.jpg