Nekeresd tulajdonképpen nem volt falu, de még telep sem. Egy kis házcsoport volt, nem is hogy az isten háta mögött, hanem attól is távolabb.

Olyan eldugott hely volt az, hogy óriási erdők, hatalmas nádasok, gőgös hegyek, és elnyúló lápok védték az ott levőket az ártó szemektől, igaz, a jót akaróktól is elszigetelték. A világban több az ártó szem, meg bántó kéz, mint az áldást osztó, így Nekeresd sokkal jobban járt, így, mérsékelten szegényen is, mintha a világ szeme előtt lett volna.

Nem élt ott tizenkét embernél több. Valamikor két népes család költözött oda, azokból éldegélt még két öregapó, két öreganyó, két még egészen fel nem nőtt gyerek, meg, meg három legény a Csíkos-családból: Gergő, Tamás, János. A Pergő-családban meg három hajadon leány volt: Klári, Éva, Ili.

A legények igyekeztek biztosítani maguknak a megtetszett leányt: Gergő eljegyezte Klárit, Tamás Évát, - és János Ilinek udvarolt.

Az udvarlás azonban még nem feltétlenül a házasság előszobája, igaz, az eljegyzés sem mindig vezet házassághoz. Ám János is úgy vélte: meghódítja Ili szívét, és Ili is igényt kezdett tartani Jánoséra.

Egyébként nem volt az a hely rossz helyen, és csak ők tudták oda a be- és kiutat. Csinos faházikókban laktak, halásztak, vadásztak, madarásztak.

A mondás ugyan úgy tartotta: halász, vadász, madarász, - mind éhenkórász, de ez néha nincsen egészen így. Vízzel elöntött réteken ott lehetnek a picike csíkhalak, a tóban akár hatalmas harcsa is, meg a sulyom nevű vízinövény termésének íze, ha megfőzik, hasonló a szelídgesztenye termésének ízéhez, még ha nem is éri el az utóbbi varázsát. A rákolló főtten vörös lesz, ínyencfalat. A fácán- és fogolypecsenye, őz-, szarvas-, vaddisznóhús is remek dolog. Mi mindent lehet készíteni állatbőrökből, szarvas- és őzagancsokból, ha ügyes kezű a mester! No és mennyiféle gomba, meg gyümölcs van az erdőben!

Hát így, ahogy emlegeti az ember, szinte kedvet kaphat ilyen tájon élni!

No, igen, de, el kell árulni, még ha nem is szép az árulkodás: erdő mélyén nem azért rossz lakni, mert, mint a dal panaszolja, „sok fát kell hasogatni”, hanem azért, mert nem csak tavasz és nyár van a legtöbb erdőben, de még az ősznek is inkább csak az első fele napfényesen mosolygós, - hanem tél is. Mármint a mérsékelt égövön, de más éghajlatú tájakon sem fenékig tejfel az időjárás egész évben.

Nos, Csíkos János Pergő Ilonának udvarolt, de Jánosnak nem csak Ilonája volt, hanem, neki egyedül Nekeresden, két lova is, szekérrel. Lova másnak is, de szekere csak neki, ezért úgy volt ismerős más helyeken, városokban, falvakban: a nekeresdi szekeres. Ő szállította be a vásárokra Nekeresd eladásra szánt termékeit, nem csak a sajátját.

Itt kezdődött a hibuci, amiből megszülethet a babuci. Meg is született!

A tükröspatai vásárban ugyanis megállt egy lány, éppen ott, ahol Csíkos János árulta a szekerén hozottakat. Ha kicsit távolabb áll meg a leány, akkor nincs vész, vagy, ha a leányon nem mozog annyira az a két ingó-ringó, gömbölyű gyönyörűség, meg nincsenek e hölgynek bűvösen nagy szemei, vagy, ha már a nagy szemek bűvösek, hűvösebbek lettek volna, mikor Jánosra néztek…

A leánynak, Kövirózsás Hajnalkának azonban nagyon megtetszett János. Még ez sem lett volna vészes, ha Jánosnak Hajnalka nem.

Legközelebb azonban János vitt Hajnalkának egy igen csinos erdei fülesbaglyot, ajándékba. Azt mondta a leánynak:
- Olyan gyönyörű, csodásan nagy szemeid vannak, mint ennek a bagolynak!

Tetszett a leánynak ez a szemtelennek is gondolható szemdicséret, de János hangja és két szeme valóban csodálatot jelzett.

A leány ugyan a baglyot szabadon engedte, viszont ő is adott a legénynek ajándékot: egy csókot.

Hát, ugye, egy csók csak egy csók, de a következő alkalommal, fakalitkában, mit kapott a leány ajándékba?

Nem fogja kitalálni senki!

Egy vízi cickányt, ezt a kedves kis rovarropogtató rágcsálót.

Azt mondta neki a legény:
- Ezt azért kapod, mert az orrod nem ilyen hegyes, mint ennek a kis állatkának, hanem csókolni valóan, bájosan pisze!

A leány ugyan a cickányt szabadon engedte, viszont ő is adott a legénynek ajándékot, két csókot, egyet az ajkára hosszan, utána meg egyet a legény orrára, tréfás röviden.

Harmadszor is találkoztak.

Akkor a leány kapott Jánostól egy kis vadcicát, amelyik még nem volt túl vad, és még mindig maradt az erdei vadmacskalyukban annak a bundás nyávogónak három kis vadcicája, csak azoknak senki sem kötött olyan szép égszínkék szalagot a nyakukra.

A leány a kis szelíd vadcicát már nem engedte szabadon, annyira megtetszett neki, viszont a legényt, Jánost, sem, mert a szabadon engedést sem kell túlzásba vinni. Ám nem csinált Jánossal semmi rosszat, kézen fogta, elvitte a paphoz, a pap összeeskette őket, utána meg mindent felpakoltak a már üres szekérre, és a két ló unott kötelességgel húzta a nehéz szekeret, hogy az mielőbb Nekeresdre érkezzen, és a húzók megkapják a zabot.

Nos, hát Jánosnak ez boldog nap volt, újdonsült feleségének, Hajnalkának is, a lovaknak pedig az otthoni zabostarisznya iránt remény adott vigasztalást, de milyen furcsa dolgok is történnek néha egy szűk erdei úton is, ahol könnyebb szakadékba esni, mint búbánatba, vagy a boldogság ölébe, szekerestől!

A szekér elé ugrott ugyanis egy jól öltözött, úriember kinézetű lény, kezében akkora pisztolyfélével, hogy nem lehetett tudni: pisztoly-e vagy puska. Egy régiségkereskedőnek biztosan tetszett volna ez lőfegyver, de János nem volt régiségkereskedő, továbbá a nászéjszakára áhítozott Hajnalkával, nem egy útonálló ódon fegyverének csövét nézegetni.

A jól öltözött úriember-féle ráadásul nem is jól mondta el az útonálló mondókát, mert így kiáltott:
- LEÁNYT VAGY ÉLETET!

Mármint a „Pénzt vagy életet!”, a közismert útonálló kifejezés helyett.

Ez a tévedés hozta meg balszerencséjét, vagy más dolog?

János ugyanis úgy pofonvágta, hogy három-négy métert is repült, közben a pisztoly is tett a levegőben egy bukfencet, de a Hajnalka nevű leány, aki már hivatalosan asszony volt, de más szempontból még nem, mert előtte volt a nászéjszaka, elkapta a hatalmas pisztolyt, ügyesen.

Az úriember öltözetűre János ráüvöltött, mert utálta a pongyolaságot:
- Azt úgy kell mondani, hogy „PÉNZT, - VAGY ÉLETET!”.

Az ember siránkozott:
- Tegnap még sikeres bankrabló voltam, és most itt állok bukott betyárként! Ám, engedelmet kérek, miért mondtam volna azt, hogy „Pénzt vagy életet!”, amikor nincs pénzre szükségem, hiszen tegnap én raboltam ki a tükröspatai bankot. Látják ezt a dagadt táskát? Tele van bankókkal! Leányra viszont szükségem volna, mert elhatároztam: itt bújok el, az erdőben, és az elbújásban sokat segíthet egy hű szerető. Így van ez a legtöbb betyárhistóriában. A kisasszonyt nem akartam megsérteni, nem feltétlenül rá gondoltam, hanem arra: talán van eladó leány ez a tájon, mert ha nincs, akkor én ezzel a pisztollyal elveszem a saját életem!

János azonban ezt a magyarázatot nem fogadta el teljesen:
- Igen, de maga, betyár, nem saját magára fogta azt az idétlen pisztolyszörnyet, hanem ránk!

- Az egy látszat pisztoly csak, nem lő ki semmit, színházi kellék! – védekezett a különös betyár. Ha meg látszólag lő is, az csak vaktöltény hangja lehet!

János azonban emlékezett egy közmondásra, hogy „ha isten akarja, a kapanyél is elsül”. Egy nem messze bámuló őzre tekintett, és elsütötte a pisztolyt. Az őz már nem bámult tovább, hanem összerogyott.

Hát nem állítható, hogy ehhez az isten segítette volna a pisztolyt, sokkal inkább az ördög lehetett benne ludas, lúd nélkül is!

A furcsa betyár viszont a fejéhez kapott:
- Most értem csak, hogy mi lett volna velem, ha Agyafúrt Zsigát, azt a rám, sikereimre féltékeny ripacsot, nem rúgja előbb agyon egy megvadult ló! Most ott feküdnék holtan az Örökszépség Vándorszínház színpadán, a Betyárok végzete című tragikomédia harmadik jelenetében…

Csíkos János viszont gondolt egyet, kettő lett belőle. Ő megházasodott, így Pergő Ilona, vagyis Ili, udvarló nélkül maradt. Előtte kiborult a bili, de végül Ili békülékenyen azt mondta:
- Hozz magad helyett egy hűséges udvarlót, akkor megbocsájtom ezt a házasság előtti udvarlói félrelépésed!

Ez most eszébe jutott Jánosnak, ezért így szólt a pórul járt emberhez :
- Kapaszkodj fel a szekérre, viszünk Nekeresdre! Ha viszont ellenállsz, akkor ezzel azt jelzed: egy pofon nem volt elég, még egyet kérsz!

A betyár engedelmeskedett. Nem kívánt olyan pofonokat, amelyektől több métert lehet repülni.

Az őzet is feltették a szekérre, mert annak húsa, bőre, szarva egyaránt érték, még ha agancsa nem is ágas bogas, mint a szarvasé, és nem tekinthető büszke koronának.

Azt mondta Nekeresden János újdonsült feleségének, Hajnalkának:
- Ezt az embert vigyük Ili pincéjébe, az tőlünk távolabb van, de végül is neki szántuk!

Odavitték, és bezárták a pincébe. Utána visszamentek János házába, nászestéztek, később nászéjszakáztak. Még nászreggelikor is egymást falták, de azért akkor már a sült őzhús is szerephez jutott.

Pergő Ili viszont arra ébredt, az éjszaka kellős közepén, hogy igen szépen dalol valaki. A hang az ő pincéjéből jött.

A nóták szövegei is szépek voltak. Az egyikben a nótázó azt ígérte szerelmének, hogy lehozza neki az égről a csillagokat, de még a holdat is a lábai elé gurítja. A másik nótában pedig azt fogadta meg a hang: leszokik a betyárságról, rászokik a szerelemre, szerelmes lesz nappal, szerelmes lesz este!

Éles eszű volt Pergő Ili, egyből rájött: Csíkos János teljesítette ígéretét.

Ment a pincéjéhez, kinyitotta, és lámpása világánál jól megnézte a nótázót. Nini! Ez az ember berúgott a szerelemtől? Vagy attól, hogy ivott a háromemberes borból, a pincében, ami olyan savanyú lőre volt: három emberkellett hozzá, ahogy a vicc mondta, két ember lefogni az illetőt, a harmadik pedig arra, hogy öntse bele ezt a borszégyent, amit különben nem ivott volna meg az áldozat.

Pergő Ilonának, vagyis Ilinek, megtetszett a jól öltözött, úrias kinézetű ember, aki kétszeresen is csodálatra méltó volt: megitta a rossz vinkót, mégis tudott szépen dalolni. Mindkettő csoda, de a kettő együtt még nagyobb!

Azt kérdezte a leány:
- Kicsoda Ön, és hogy kerül ide?

A furcsa ember meghajolt:
- Csókolom a kis kezecskéit, mezei virágocska kisasszony! A nevem színészként Mindiggyőző Árpád. A valódi nevem Tűzoltó Árpád, de az nem mutat jól a színlapon, ezért az igazgató átkeresztelt. Azt mondta: ne ijesztgessük tűzzel a nézőket!

Később mégis kiderült: jó lett volna egy igazi tűzoltó, mert leégett a színház. Nem csak anyagilag. Akkor egy cirkuszban voltam utána másodhegedűs, a zenekarban, de a cirkuszigazgató felesége kinézett magának. Erre a cirkuszigazgató, mielőtt bármi történt volna a testes feleségével, kedvem ellenére, kidobott a cirkuszból.

Nem volt nálam más, mint a zsebemben maradt majom bébi. Azzal töltöttem a hetet, nem hiába, mert a majom nagy kártyacsenő volt, és lopott nekem szerencsét, igaz, egy másik játékos kártyáiból, de ez mellékes. Vettem magamnak úri ruhát. Ám fájt a szívem a színpad után. Eljátszottam egy szerepet a tükröspatai bankban: a bankrablóét. Hát az nagy siker lett volna, csak, sajnos, még az éjjeliőr sem látta, mert elaludt.

Pergő Ili elmosolyodott: - Nem hazudós az úr?! Maga és a bankrablás! Ne nevetessen!

Az Árpád keresztnevű ember erre elővett egy ménkű nagy táskát. Megmutatta, hogy abban nem ménkű van, hanem tele van bankókkal.

A leány akkorát nézett, hogy olyat még addig egyszer sem!

Árpád meg folyatta:
- Jött egy szekeres, leány ült mellette. Mondom nekik, egy színházi kellékpisztollyal: - LEÁNYT VAGY ÉLETET! Pénzre nem volt már szükségem, ezért változtattam a mondáson. Ám félreértették. A férfi pofonvert, a leány elkapta a felrepülő pisztolyom, később egy őz összerogyott, és kiderült mi lett volna a sorsom, ha a rám féltékeny színészt nem rúgja agyon az a tehetséges lovacska…

Pergő Ili gondolkodott, majd kijelentette:
- Figyeljen ide, maga egy adósság! Csíkos János az én udvarlóm volt, de az a tükröspatai nagy szemű leány, akiből most lesz az esküvő után asszony, kinézte magának. Mondtam Jánosnak: hozzon saját maga helyett egy hűséges udvarlót. Magát elhozta, az adósságát ezzel megfizette. Hajlandó hűséges udvarlóm lenni?

Tűzoltó Árpád nem titkolta el, hogy máris szerelemre gyulladt:
- De még mennyire! Nekem a kisasszony úgy megdobogtatta a szívemet, ahogy még az oroszlán sem, a cirkuszban, pedig az olyan éhes volt, hogy a szemei kopogtak az éhségtől, amikor kisétált a gondatlanság miatt nyitva felejtett ketrecajtón… Szerencsére nem evett meg, mert az a törpe, akitől még az oroszlán is félt, visszaparancsolta a ketrecébe. A visszaúton, igaz, az oroszlán magával vitte egy hölgy kutyáját, hát az, szegény, már nem sokáig ugatott…

Az utóbbi napokban volt egy sikeres szerepem, bankrablóként, egy sikertelen, útonálló betyárként, most lesz egy hűséges udvarlóként… Tudja, Kisasszony, én még színpadi darabokat is át tudok írni, akár menetközben, a színpadon is… A Segszpír Vili rómeójúliás erkélyjelentét is úgy átírtam, hogy Zsindelyfalván még a tetőcserepek is tapsoltak…

Másnap összeültek a nekeresdiek, tanácskozni.

Azt mondta Csíkos Sándor:
- Ez a fura ember Ilié, de a nála levő táska nem. Az színpadi kellék! A benne levő sok bankóval. Ez a jópofa ember is megtalálja a hasznát, ha elveszi Ilust, és Ilus sem lesz akkor többé leány. Vegye el Ilust, mi elvesszük a bankrablási pénzt, az közös lesz, de a bankrabló csak Ilusé. Ezt a Tűzoltó Árpádot így nem kell elsüllyeszteni a lápban, ami erkölcsi süllyedést jelentene. Sőt! Mivel ez színházi ember, saját színházunk lehet, ahol mi leszünk a színészek is, a nézők is, és bár nem tudom, hogy ki volt az a Segszpír Vilmos, és miért került pír a fenekére, de egy ilyen színészember biztosan darabokat is tud írni, hiszen, ha átírni tud…

Így indult el Nekeresd óvatos, mégis gyors felemelkedése.

A környéken mindenki azt hitte: továbbra is szegények. A távoli tájakon, ahol vásároltak, senki sem tudta: kik ezek a gazdagok?

Persze, maradtak rejtélyek számukra, nekeresdiek számára is, mert nem derült ki: miért nem volt egy árva szó sem a tükröspatai bankrablásról sem a helyi újságban, sem valamelyik távolabbiban?

Tűzoltó, vagyis színésznevén Mindiggyőző Árpád szerint azért nem szóltak a lapok az ő sikeres bankrablói szerepéről, mert az a ripacs Agyafúrt Zsiga, akit a vad ló patája a túlvilágra röpített át, őt még ott is, onnan is, most is…

Csak amikor a sok pénz már majdnem mind elfogyott, és már Csíkos János és Kövirózsás Hajnalka délceg legényfia csókolgatta Tűzoltó Árpád és Pergő Ilona gyönyörű leánykáját a nyulambulai egyetem szépművészeti karán, akkor akadt meg a könyvtárban a szerelmespár szeme egy könyv címén, pedig csak félszemmel néztek oda: A VILÁG LEGSIKERESEBB PÉNZHAMISITÓJA.

Két csók között a könyvbe is belenéztek. Hát sokat nem tudtak meg belőle, de annyit mégis, hogy valószínűleg a tükröspatai bank akkori bankói nem voltak mind tisztességes pénzek, egy részük olyan művészi hamisítvány volt, amilyent azóta sem látott a világ, és azok nem csak teljesen eredetinek néztek ki, hanem ezeket mindenütt el is fogadták, gyanútlanul!

Kiderült az is, hogy egy hamispénzeket gyűjtő amerikai nábob nagyon veri a nagydobot: neki legalább egy ilyen mestermunkás hamispénz kell! Minden pénzt megad érte a nem hamisakból! Egy vagyont! Ha kell, kettőt is, de akkor két ilyent kapjon!

A szerelmespár megszánta az amerikai nábobot, és teljesítették vágyát.

Arra nem számítottak, hogy a nábob, akinek nem volt gyermeke, de minden rokonát szívből utálta, minden vagyonát rájuk hagyja.

Nem számítottak rá, de ez lett belőle.

Hát ilyen hálás nábobok is vannak a világban, - vagy már csak voltak?

(2020)

Illusztráció: Pixabay.