Azzal, hogy Tükrös Károly tanár úr miért bélelte ki a háza előtti járdát nagy fehér, meg szürke, lapos kavicsokkal, nem foglalkozom, de azzal igen: Kedvesföldi Péternek és Sipkay Évának, akik már kezdtek kinőni az iskolapadokból, és sokfelé együtt barangoltak tanítás után, igen tetszett a cipőjük alatti kavicsvicsorgás. Ilyenkor megálltak ott, és azt mondogatták, amit Pista szerzett, de érezhetően nem érte el Petőfi Sándor Anyám tyúkja című versének magas szépirodalmi színvonalát:

Vicsorognak kavicsok.
Nincsen rajtuk bibircsók.
Mi a bibi, kavicsok?
Csitt legyen! Csituljatok!

Hozzá kell tennem: a kavicsok nem vicsorogtak volna, ha Péter és Éva cipője nem lép rájuk, és helyben állásban csinál járást, olyat, mint ami a tornaórán szokott lenni, tanári parancsszóra.

Péter a tanár úrra, meg annak kutyájára is költött versikét, ez nagy sikert aratott, de, érdekes módon, csak magánál a sértettnél:

Nagy zsivány vagy, te, Köles!
Ugatásod ölebes!
Én, a Szalonna Őre,
mondom: - Nem kapsz belőle!
Gazdád trükkösen tanár,
gyakran puskázókra vár!
Sasszemével körbenéz,
s puskázóknál ott a vész!

Köles kutya nem is kapott a szalonnából, de a bőrkéjét mindig megkapta, így jobban rajongott a versike szerzőjéért, Péterért, mintha egy irodalmi Nobel díjassal találkozott volna, akitől nem kap semmit. Egyes kutyusok ilyen haszonlesők. Igaz, Köles a leányt, Évát is szerette, pedig az csak a buksiját szokta megsimogatni.

Ezúttal azonban nem vettek észre valakit, aki a bokrok mögött tartózkodott, egy nyesőollóval: Tükrös Károly tanár urat, a dolgozatoknál sasszemmel figyelő, és a puskázókat gyorsan leleplező iskolarémet.

Igaz azonban az is, hogy Tükrös Károlynak ez a „Ne puskázz, légy becsületes!” az egyetlen szigorúsági mániája volt, mert egyébként barátságos bánt a tanulókkal, és nem szívesen adott rossz jegyet. Rossz jegy helyett inkább lehetőséget adott arra, hogy a diák, otthon, megtanulja az anyagot, és újra felelhessen, jó jegyért.

Most azonban Károly bácsiból hirtelen kiszólt a szigorú bácsi, a bokrok mögül:
- Ti engem gúnyoltok, zsiványnak neveztek?!

Az homályban maradt, hogy a tanár csak a „zsivány” szót hallotta-e a versikéből, vagy mást is.

Péter, egyébként jeles tanuló volt, úgy gondolta: most megmutathatja bátorságát a leánynak. Igaz, nem voltak szerelmesek egymásba, csak barátok, de azért egy fiúnak egy, lassan hajadonná érő leány, mégiscsak tartalék a tarsolyában. A lánynak is a fiú. Később bármi lehet a barátságból. Szerelem is, házasság is.

Péter azonban bátorságból jól szerepelt Éva előtt, jelesen, mert így szólt:
- Tanár Úr, kérem, a kis versikét csak én mondtam, én is írtam! Éva olyan ártatlan ebben, mint a ma született fehér bárány. Zsiványnak pedig Kölest hívtam, a kutyust, aki nem sértődött meg, - tetszik látni, hogy milyen kedvesen néz rám most is!

El is mondta a versikét a tanár úrnak, de hozzátette:
- No és a Tanár Úr, bár tudja, hogy én nem szoktam puskázni, mármint az iskolában, de szerintem is nagyon sasszeműen vadászik a puskázókra. Mikor puskázzon a diák? Ha az iskolában nem teszi, később már, felnőttként, aligha teheti. Az írásbeli puskakészítés kicsit a tanulást is szolgálja, mert az, aki készíti, közben tanulja is a szöveget. A mások füzetébe pillantó lesipuskásnál, persze, már más a helyzet, de az meg lesni tanít. Minden tanít valamire ezen a világon!

Tükrös Károly erre elnevette magát. Szerette a bátran becsületeseket:
- Hát van benne valami, fiam, majd este, lefekvés után, elgondolkozom rajta, hogy mi is, ha közben el nem alszom. No, menjetek isten hírével, de nehogy elhíreszteljétek: én ilyen lágyszívű vagyok, csak a hangom kemény!

Éva is nagyon elégedett volt Péterrel. Arra gondolt: ha egyszer Péter lenne a férje, és Petőfiéhez hasonló verseket írna hozzá… Meg százados lenne, és kinevezné a hadvezér őrnagynak, mint Petőfit… Nem, ez sem jó, – döbbent rá – túl hamar jött annak a Júliának az özvegyi fátyol…

Hanem Éva kobakjában is kicsírázott egy gondolat: milyen szépek ezek a fehér, meg szürke, féltenyérnyi nagyságú kavicsok! Ezekre ő festhetne ezt-azt, hiszen a rajztanárnője is azt mondta neki: tehetséges. A múltkor olyan fekete farkú cicát rajzolt, hogy attól mindenféle színű egerek elfutottak volna, még azok a piros szemű fehérek is, nemcsak a szürkék, meg barnák!

Elővett egy kis zsákocskát, amiben azelőtt a kézimunkáját tartotta, és telepakolta a Károly Bácsi kertje előtti lapos kavicsokkal. Hát, ha ezt a kavicstömeg leapasztást Károly bácsi látta volna, akkor nem Péter szavain töprengett volna el aznap este, hanem valami egészen máson!

Péter viszont, amikor meglátta Éva újfajta „kézimunkáját”, a legénykor felé baktató fiatalember összecsapta a kezét:
- Mocskos macska, rúgós ló! Csodálatos! Ötven kavicson ötven remekmű! Tudod mit? Három város van körülöttünk, minden város vásárára elmegyünk!

Egyik kavicson tavaszi táj volt, barkaággal. A másikon aranyhal kis fénylő tavacska vizében. Volt, amelyiken tündér, volt, amelyiken boszorkány, volt, amelyiken ördög… Hímes tojás is volt, több kavicson is, egy másikon még táncoló tyúkanyó is, meg féltékeny kakas…

Hát, nagy siker volt ez az árusítás már az első városban is, Pecepucán!

Végül csak tizenkét kavicsuk maradt az ötvenből, és Éva pénztárcája nagyon kövér volt, amikor odajött hozzájuk egy púpos törpe:
- Ha megengedik, bemutatkozom! Álmos Jónás a nevem, de a gazdámé, aki híres festő, Büszkénbérces Ádám, és annál annyi képet láttam már, hogy magam is konyítok valamit a festészethez. A bátyám is festő egyébként, de az szobákat fest.

Jöjjenek velem, megmutatjuk ezeket a kavicsokra festett képeket a gazdámnak. Itt lakik a közelben, egy villában, odavezetem magukat. Ha ez a híres festő pártfogásába veszi magukat, akkor nem kell a vásárban árulniuk, hanem ezek a csodálatos kis kavicsképek eladják magukat. Már úgy értem: nem magukat, hanem saját magukat!

Büszkénbérces Ádám tényleg villában lakott, kint is volt a neve a kapun, réztáblán. Itt, a kapunál, azonban Álmos Jónás megvakarta a kobakját, majd a púpját, majd ismét a kobakját.

Azt mondta:
- Azt a csukott szájú falánk csukáját! Elfelejtettem a zsebembe tenni a saját kapukulcsom, a gazdám pedig bezárta utánam a kapuajtót. Így a hangunk lesz a kapukulcs. Ordítsuk együtt:
- ÁDÁM, KIKET VÁRATSZ?! ZÁRD KI A BEZÁRTAT!

Éva és Péter azt javasolták a törpének, hogy ne zavarják a művész urat, hátha lefeküdt aludni, - ők majd visszajönnek máskor.

A törpe arca azonban felderült, mert egy elegáns úriember jelent meg a villa előtt, az utcán, vérebbel.

Azt mondta az úriembernek a törpe:
- Gatyássy Méltóságos Úr, volna olyan szíves beugattatni a Drakula kutyussal a kertkapun keresztül, hogy Büszkénbérces Nagyságos Úr felébredjen délutáni álmából, és beengedjen minket a kapun, - mert én bent felejtettem a saját kulcsom?!

- Szívesen! – mondta a törpének a jól öltözött úr, majd odaszólt a kutyájának:
- Félre bú! Háború! Úgy ugass, te, Drakula, - Ádám úr is meghallja!

A véreb tényleg nagyon ugatott, sok villából dugta ki valaki a fejét, de meg az utca mindkét oldaláról is sok kutya segített a diadalmas hangú Drakulának. Olykor ilyen nagy a kutyaösszetartás, de nem mindig…

Ádám úr egyébként nem volt süket, az elsők között nyitott ablakot, kinézett, és már jött is. Délceg fiatalembernek látszott, barátságosnak, a törpére, Álmos Jónásra, nem hogy szemrehányó pillantást vetett volna annak kulcsot otthon felejtő feledékenységéért, de még vállon is veregette.

Sipkay Éva, a kis kavicsképek alkotója, izgatottan várta az ebédlőben, ahová beültek mind a négyen, a választ: tényleg olyan nagy tehetség ő, mint amilyennek a rajztanárnője tartja, - vagy mégsem?

A festő mind a tizenkét képecskét megnézte, hosszan, azután elkomorult. Nekiszegezte a leánynak a kérdést, mint a tőrt:
- Tényleg azt kívánja tőlem a kisasszony, hogy őszinte véleményt mondjak, ne hízelgőt?

- Igen! – mondta Éva meghökkenten, mivel eleinte kedvező válaszban reménykedett, különös tekintettel arra, hogy nagyon megtetszett neki a fiatalember, festőként is, fiatalemberként is.

- Hát… - kezdte lassan a festő, - akkor először magamat kell lefestenem, őszintén. Legény vagyok még, akár vándorfestő is lehetnék, de nem vagyok az. Szegény is lehetnék, de nem vagyok az. Tehetségtelen is lehetnék, de nem vagyok az. Be kell azonban vallanom, hogy Ön, Kisasszony, sokkal tehetségesebb nálam. Olyan tehetséges, hogy azt Ön nem is sejti! Ha nem lenne tehetséges, vagy nem ennyire, akkor taníthatnám is Önt, akár pénzért is, vagy ingyen, hiszen nem szorulok rá a pénzre…

Éva megdöbbent:
- Ön talán gúnyolódik velem? Hiszen a szolgája azt mondta, hogy Ön híres festő. Miből gondolja, hogy én tehetségesebb, vagyok Önnél?!

Büszkénbérces Ádám rámutatott az antik ebédlőasztal terítőjén levő kavicsokra:
- Az ezekre festett képekből! Értek hozzájuk! Milyen megtiszteltetés volna, ha Ön tanítana engem! Persze, ez lehetetlen!

Éva elmosolyodott:
- Úgy, persze, lehetetlen, hogy Önhöz jöjjek, de Ön eljöhet hozzánk, ha a szüleim beleegyeznek. Hamarosan befejezem az iskolát. Én is festő szeretnék lenni. Ön taníthat engem, én taníthatom Önt, nálunk!

A festő arca felderült:
- Ó! Kész vagyok fizetni érte!

Éva gyorsan válaszolt:
- Azt majd megbeszéljük, - később!

A festő meghívta őket vacsorára, de hozzátette:
- Utólagos engedelmükkel meghívtam erre a vacsorára unokahúgom, Szépenszólószöllősi Annát, hogy Péternek is legyen hölgypartnere!

Péter, aki az eddigieket kissé elszontyolodottan nézte, hallgatta, erre kíváncsivá lett.

Kíváncsisága a vacsoránál csodálatra változott, mert a megérkezett gyönyörű lány szerinte szebb volt még Évánál is, és bár a festészet a hölgyet csak, mint művészeti élményszerzőt, érdekelte, a vacsora vége felé így szólt Péterhez:
- Ha Ádámot tanítja Éva, Évát tanítja Ádám, Ön, Péter, nem tanítana egy olyan lányt, mint én vagyok, Anna, és utóbbi velem azonos is?
A szüleim megengednék ezt, mert ismerik az Ön családját! Nálunk taníthatna! Nem tagadom, hogy nagyon megtetszett Ön, és a tekintetéből látom: én is Önnek. Nos, ha tanítana, akkor mire tanítana?

- Mi az, hogy tanítanám! Boldogan! – ugrott fel az antik bársonyszékről Péter. Mire taníthatnám? Bármire, amihez értek valamicskét! Én még csak egy kis versfaragó vagyok, de Ön már egy szépséges költemény!

- Hát Ön mondta! – nevetett a lány. Ám ez szépséges költemény nem nézi le a kis versfaragót, hanem bátran belenéz a szemébe!

Mit láttak egymás szemeiben, mit nem?

Alig röppent el két év, és fátyol borult e rövid, boldog múltra. Ám a fátyol is tündéri volt, mert menyasszonyi, és az, hogy Évából Büszkénbérces Ádámné lett, Annából meg Kedvesföldi Péterné, nem ártott meg a boldogságnak. Sőt, éppen ellenkezőleg!

Később meglátogatták Tükrös Károly tanár urat, aki egyébként a két esküvőre és a két lakodalomra is hivatalos volt, és vittek neki ajándékot. Két színaranyból készült kavicsot, egyikre Éva karcolt egy kis képet, amelyen egy tanár éppen egy puskázó diákot fog fülön, a másikra pedig a festő festett képet az esküvőjükről.

Kedvesföldi Péterék hasonlóan szép ajándékot adtak, mert egy különleges porcelántálat, hat tányérral, amelyeken díszként szerepelt Péter emlékeztető verse, bár kicsit másként:

Vigyorognak kavicsok:
- Köles kutya oly hangos!
Habár hangos, nem lomha.
Ugrál: - Hol a szalonna?!
Padok között sasszem jár…
Puskázókra rátalál?
Költőnek minek puska?
Holnap ő már apuska…
Vigyorognak kavicsok:
- Csókhoz csók jön. Egy? Nem, - sok!

(2020)

Az illusztráció DORA WIESZT munkája.