A varázsló történeteket tudott varázsolni, de ezek csak akkor elevenedtek meg, ha megérkezett hozzájuk a rajz is.

A történeteket a varázsló a varázslóművész rajzolónőnek küldte el.

Nem tudta, hogy hol lakik ez a rajzolóhölgy, csak annyit tudott róla: van kertje, fekete farkú fehér macskája, aki szeret lustálkodni, és ez a rajzolónő-varázsművész szerelmes egy öreg tatába, akiről fényképeket szokott mutogatni, és a tatának van egy tava is, parkja is, de még ki tudja mire váró vára is. Gazdag tata! Ám mégsem volt a varázslónő szerelme érdekszerelem.

A varázstávirat azonban tudta, hogy hol lakik ez a nagy rajzolóművésznő, ha a varázsló nem is, így már vitte is az üzenetet:
- Harminchárom királyfi egy szépséges királykisasszony kezét szeretné kéregetni. STOP. Nem nekem kell a királykisasszony, én már elvettem egy gyönyörűt, a Feleségem! STOP. Ez a harminchárom királyfi azonban még legény a talpán. Rajzold le, küldd a királykisasszonyt!

Hát a varázslóművésznő oly lassan készítette a rajzot, hogy azt nem bírta ki a harminchárom királyfi közül harminc. Idegesen járkáltak körbe-körbe, mondogatták:

A kedvünk görbe!
Várunk egy hölgyre.
Lehet, hogy szép tán,
de, ha királylány,
akkor sem szép ez:
- Ilyen szeszélyes!
Nem tudjuk: hol van?
Tán ezüst holdban?
Talán aranyló
Sohasem voltban?

Csak nem jött a királykisasszony. Harminchárom királyfinál a türelem már egy-egy csokorra való rózsát termett. Nincsen rózsa tövis nélkül! Lóra ugrottak, hazanyargaltak, lóhalálában.

A varázsló újabb varázstáviratot küldött:
- Hagyd a cicát, hagyd a tatát, öreg tónál sétafikát, váró várat, meg csónakot! Királylány kell! Azt rajzolod?

Hát, vagy azt rajzolta a csodálatos varázslóművésznő, vagy nem, de telt, múlt az idő. Már a három maradék királyfi is a lova után nézegetett!

Igaz, végül megjött egy szépségesnél szépségesebb, egy kedvesnél is kedvesebb, ragyogó gyönyörűségű királykisasszony. A három maradék királyfi közül kiválasztódott a leghűségesebb, és minden jó lett.

Egy időre.

A baj csak ott volt, hogy a varázsló új történetet varázsolt elő, de az nem akart megelevenedni.

Ment a varázstávirat:
- Néhány lapos kavicsot, melyek előbb vicsorgók, később pedig rajtuk, fessen, néhány szépség megjelenjen! Így majd két hajadon leány, legényéhez férjhez megy ám! Neved lehet akár Dóra, ébresszen ébresztőóra!

Nem jöttek a kifestett kavicsok. A varázsló talált festetleneket, de nem tudott festeni. Nem is voltak mesébe illő kavicsok, - de nem csak ez volt az ok, hanem az is: a varázsló sem volt festő. Rajzolni ugyan tudott, de csak banánfára banánért mászó majmokat. Mást nem. Ebből megélt a varázslóiskolai rajzórákon, de a nagyvilágban ez már nem volt elég, mármint varázsrajzból.

Ült-ült a varázsló, valamint két szépséges hajadon, meg két délceg fiatalember. Miért nem jönnek a kifestett kavicsok? Miért nem válik a csikorgatás vigyorgássá?

- Tényleg! Ki a hibás ebben? – gondolta a varázsló.

A fekete farkú, de egyébként fehér bundájú Cecília cica, aki a napon való lusta heverészésével rossz példát adott gazdájának? Hát az ravasz volt, mint a róka, elhitette a gazdájával, hogy ő cicahölgy. Így lett a neve Dűlői Cecília.

Igen, de a név, - az név, a hév, - meg hév. Egy igen szép cica hevesen barátnőt keresett, a Cecília név azonban megtévesztette, és kiderült a cicáról, hogy nem is leánycica, csak, legényként, olyan bájos pofija van, mintha az lenne. Végül azonban rendeződött a dolog, mert a cica varázsgazdasszonya nagyon jószívű volt, elnevezte újra a cicát, ezúttal Dűlői Kandúr Karcsinak. Csizmás kandúr nem lett belőle, mert csizmákat nem kapott hozzá, de bravúrosan kandúros férj igen. Az ablakból el-elnézegette, hogy min dolgozik gazdasszonya, amikor az rajz- vagy festőművészkedett, de a cica eközben a kerti madarakat is figyelte.

Hát ez a cica volt az oka, hogy lassan készültek a lapos kavicsok?

Vagy nem is a cica volt ebben hibás, hanem az öreg tata, akinek van tava, csónakja is, váró vára is, de még beléje szeretett varázslóművész rajzolója is? Talán az öreg tata leköti a varázslónőt a régi fényképekkel, fiatalkori emlékekkel?

Ezt a varázsló nem tudta. A varázslók sem tudnak mindent. Ez talán nem is baj, mert mi lenne, ha mindent tudnának? Mi lenne velük, meg ezzel a gyakran vicsorgó, és a vicsorgásokon idétlenül vigyorgó világgal?

A varázsló nem tudott mindent, de azért bajusz nélkül is tudott cifrákat mondogatni, olyanokat, amelyek még egy cifra bajszú úr bajusza alól is ritkán ugranak elő.

- No, azért csak várjunk! – mondta a varázsló önmagának. Lehet, hogy lesz olyan várunk, mint az öreg tatának, meg olyan csónakunk, mint amilyen az öreg tata taván van, - meg, végül, talán még a rajzot is elküldi a rajzoló varázslónő.
Ha nem, akkor kap egy olyan varázslóversikét, hogy azt az öreg tata parkjának minden kutyája meg fogja ugatni!

Ám jött egy varázstávirat, a varázslónőtől:
- HAMAR MUNKA RITKÁN JÓ! STOP. JÓ A FÜRGESÉG, DE CSAK, HA AZ ÜRGE KÉSZ! STOP.

Végül megjöttek a festett kavicsok. Azok olyan gyönyörűek voltak, hogy a két legény, meg a két leány égig ugrott örömében.

A varázsló is?

A varázsló az igazat szerette. Elsősorban azt, ha neki lett igaza. Ám a mások igazságát is, ha az valóban igazság volt, elviselte. Bevitte a kamrába, ott még a pókoknak is megmutatta: lám, ez az igazság! Nem kellett volna sürgetnem a varázslónőt, mert hamar munka ritkán jó, és itt a remekmű. Elteszem ide az igazságot, mint a különösen értékes meggybefőttet. Eláll itt! Vigyázzatok rá, mert az igazság értékes.

A pókok nem értettek ugyan egyet a varázslóval, mert az sohasem dobott a hálójukba hatlábú, szárnyas lényt. Ám nem szóltak semmit, mert ne szólj pókszám, nem szakad szét hálóm. Meg aztán a kamrába néha hatlábú repülő is betévedhet, de ki tudja mi lesz, ha ellentmondanak egy Varázslónak? Jó, jó, voltak a történelemben betelepítések, kitelepítések, de nem minden betelepítés, meg kitelepítés hoz szerencsét, még ha, állítólag, a pók szerencsét hozó állat is. Más a hozás, babonából, megint más a kitelepítés, igazából…

Így azután nem ment el bocsánatot kérő varázstávirat a Varázslónőnek. Minek az neki, akinek ilyen gyönyörű macskája van, mint Dűlői Kandúr Karcsi?

A Varázsló legalábbis így gondolta…

Ti miként vélekedtek erről?

(2020)

Az illusztráció DORA WIESZT felvétele.