Angyalváró Panni özvegy édesanyjával éldegélt, a falutól kissé távol, de ligettel díszes mezőhöz közel, egy icipici dobon, amit a falubeliek az Ördög bütykének neveztek.

Miért neveztek így?

Hát, mert egykor elszánt kincskutatók azt gondolták: kincs van abban a dombban. Egyik részét úgy felásták, kiforgatták a földet, hogy még most is kikandikált két szarv alakú szikla a dombocska egyik oldalán.

Mondta is a tanító úr, Hápogtató János, félig tréfásan, félig gúnyosan:
- Sok ember a fogalmakat használja tévesen, mások meg elnevezgetnek mindenfélét, helytelenül. Ez a domb nem az Ördög bütyke, hanem a Kétszarvú domb elnevezést kívánja. Nem szarvas hiba, de azért…

E dombon volt az a házikó, amit vályogvető cigányok építettek. Később eladták a dombot, a vályogházzal együtt, Panniéknak, mert úgy döntöttek: vándorcigányokká lesznek, olyanokká, akikről egy aranyszavú költő is írt, mint nagy bajusznövesztőkről.

Igen, de bejött a bánat, ami még később sem ment ki: Panni édesapja meghalt.

Hát, igyekeztek talpra állni, megélni a nagy szegénységben is. Tartottak tyúkokat, libákat, fedél volt a fejük felett, az erdő adott ezt-azt, időnként a faluból Panni nagynénje, Julcsa néni is felkereste őket, nem pénzt adott, hanem a legszükségesebbekből hozott: gyufát, petróleumot, sót, lisztet, egy kis szalonnát, disznósajtot…

Julcsa néni a faluban élt, egyedül, nem volt gazdag, de éppen szívszorítóan szegény sem, mert meghalt férje a vasútnál dolgozott, és így kapott egy kis pénzt utána, még disznót is hizlalt… Ő vette Panninak, egyik karácsonyra, azt a bájos kis játékkutyust, amit Panni mindenhova magával vitt. Mosolygós kutyus volt, fekete fülekkel, és Panni, amikor a lócán üldögélt, időnként arról álmodozott: a dombocska szívvé alakul, sok-sok piros pipacs nő rajta, és egy nagy szív az ő szívét is befogadja, meg édesanyjáét is, szeretetébe.

Arrafelé, ahol Panniék éltek, ritkán jöttek falubeli gyerekek, kivéve a tanító fiacskáját, Hápogó Karcsit.

Karcsi egy évvel idősebb volt Panninál, de megtetszett neki a kislány fekete fülű játékkutyája, a Bencsi. Időnként ő is elhozta játék rókáját, Rudit. Utóbbi vörös bársonyból készült, és igen ravasz, de azért tréfásan kedves meséket mondatott vele a gazdája.

Hát egy nyári napon nagyon sötét fellegek gyülekeztek az égen.

Azt mondta Panninak Kajla Márton, a lókereskedő, amikor elment a vályogház előtt:
- Megsúgom neked, Pannika, hogy ma olyan vihar lesz, amilyent szegény elpatkolt kutyám se látott, pedig az tizenöt évig élt, de még tovább is élt volna talán, ha nem rúgja meg a ló. Utána meg olyan zuhé jön, mintha dézsából öntenék a fekete ördögök!

Panni nem volt félénk kislány, de a fekete ördögök kifejezés nem tetszett neki. Az ő neve Angyalváró, nem akar ő ördögökkel találkozni, de még fekete fülű kutyája sem.

Hát úgy lett, ahogy Kajla Márton bácsi jövendölte, csak sokkal rosszabbul. Az a vihar nem is vihar volt, hanem a palackból kiszabadult, ijesztő hangú szellem. A vályogház falát begörbítette, erre Pannit kézen fogta édesanyja, és azt kiáltotta:
- Ki innen, mert összedűl!

Kifutottak. Hát olyan vihart még nem láttak. Felemelte a szénakazlakat, és rájuk szórta, nem láttak a szénától sokat, azt sem tudták merre igyekezzenek, de fogták egymás kezét.

Jó volt, hogy kifutottak a házból, mert az pillanatok alatt úgy összedűlt, mint a kártyavár, pedig nem volt benne egyetlen kártyalap sem, nem hogy egy várra való.

A fekete ördögök pedig úgy öntötték fentről a sok vizet Angyalváró Pannira, meg az édesanyjára, mintha maga a főördög, Belzebub parancsolta volna.

Amikor megszűnt a vihar, látták: volt ház, nincs ház. A tyúkok? Sehol! Az óljukat a ház falához verte a vihar, kiszabadultak, és nem tudni: erdei tyúkok lettek, vagy a róka feleségei, azaz eleségei…

Két liba azonban, épségben, ottmaradt, romokkal körülvetten. Meg egy kosár is. Abba beletették a két libát, úgy mentek le a faluba, Julcsa nénihez, Panni nagynénjéhez.

A néni összecsapta a kezét:
- Hol áztatok így el, ürgécskéim?

- Házon kívül! – mondta Panni édesanyja. Volt házunk, nincs házunk, és eláztunk!

Julcsa néni szívből örült nekik:
- Csíkos csiga, diliház! Csíkos csiga, ki ne mássz! Ti viszont kerüljetek beljebb!

Hát, mi tagadás, legtöbbször a rokonok sem kedvelik egymást, csak, illendőségből, egy darabig úgy csinálnak, mintha kedvelnék. Erre utal a közismert mondás: „Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég!”.

Utóbbi mondás azonban Julcsa nénire nem illett, igaz, Panniékon kívül nem is volt más élő rokona, és a három nap után is azt mondta nekik, amit az elsőn:
- Örülök ennek a viharnak, ne dobjatok ezért rám követ! Szeretlek benneteket, és rossz volt itt egyedül laknom. Sok jó ember kis helyen is elfér, de mi hárman vagyunk, és ez egy háromszobás ház!

Julcsa néni házával éppen szemben kinek a háza volt?

Hápogató János tanító úré. A fia, Karcsi, úgy megörült, amikor az átellenes ház ablakában meglátta Pannit, hogy már hozta is a bársony vörös rókát. A róka az ablakból ravaszkodott:
- Én vagyok a Rudi. Kapok rétest, ugyi?

Julcsa néni odasúgta neki: válaszolja azt, a fekete fülű kutyus közvetítésével, hogy kap.

Bencsi, a kutyus, már ugatta is:
Vau, vau, félre bú! Kapsz majd rétest, nagytorkú!

Hát lett is rétes, de csak kétféle: meggyes, meg almás. Ám nem szabad válogatósnak lenni, ha valamiből csak kétféle van, akkor azok közül kell választani… Akár kétszer is!

Hápogó János bácsi, a tanító, szigorú ember volt önmagához, de másoknál inkább csak mímelte a szigorúságot, és csak akkor nézett igazán görbén valakire, aki a tréfás szóból sem értett, meg a komolyból sem, mert akkor az ő szeme is villámokat tudott szórni.

Ám Pannit megkedvelte, és Panni azért is jól járt a viharral, mert az, akit a falu tisztelt tanítója kedvel, arra mások is kedvesebben néznek.

Az iskolában megmaradt Hápogó János bácsi fentebb említett szigorúsága, nem kivételezett senkivel, de azért ez nem olyan szigorúság volt, ami árt, hanem olyan, ami használ. Még a világgal szemben is tréfás-komolyan volt szigorú ez a tanító. Állítólag tőle származik ez a mondás, ami nem lett közmondássá, de azért szájról szájra járt a faluban:
- Ki fentebb van, ne legyen eb, attól lesz egyre kevesebb! Nagykutyának is kimondom: ráfizethet lopott csonton!

Hát, hogy hány nagykutya tanult ebből, azt nem lehetett tudni, de azt igen: Hápogó Tanító Úr becsületes, szókimondó ember volt.

Szép évek jöttek, bizony, vakáció vakációt követett, de végül már nem is volt falubeli vakáció, mind elfogyott, mert Hápogó Karcsi is kijárta az iskolát, meg Angyalváró Panni is. Karcsi azonban tovább tanult a városban, Panni még maradt az iskolában egy évig, de bizonyítványosztás előtt a tanító rámosolygott Pannira:
- Veszem a kalapom, meglátogatok egy nagyon fent levő nagykutyát, aki kivételesen nagykutya, mert nem lop csontot sem. Szerencséjére, ezt a többi nagykutya nem tudja róla, mert akkor… Ó, Ferenc, szerencsét teremtsz?

Hát, hogy miként tudta egy nagykutya nagykutyaként is deáknebulós jó szívét megmutatni, arról egy anekdota szól, de nem mondhatom el, mert háromszáz évre titkosították…

Elment Hápogó tanító úr, levette a kalapját, és azt mondta:
- A városban fogsz tanulni te is kislányom, de ezt ne nekem köszönd, hanem egy bácsinak, aki az iskola után is jó deák tudott maradni a tollával is, meg a szívével is…

Nem értette ugyan Panni ezeket a rejtélyes szavakat, de nagyon örült, hogy a városban fog tanulni, ám még jobban örült annak: neki is lesznek újabb vakációi, és a városban találkozhat Karcsival, aki után úgy vágyott…

Mindenki örült: Panni édesanyja, Julcsa néni, de talán leginkább Karcsi, a városban…

Gyönyörű vakációk jöttek. Az utolsó nyári szünidőben Karcsi és Panni együtt látogatták meg a dombot, az Ördög bütykét, meg a ház romjait. Hát, ha a ház rádőlt volna Pannira, meg az édesanyjára… Karcsi szíve összeszorult erre a gondolatra!

Honnan, honnan nem, megjelent a romoknál Kajla Márton bácsi is, a lókereskedő… Úgy tűnt, az úristen igen felvitte a dolgát! Szép, úrias ruha volt most rajta, valóságos táltos paripán ült, onnan oktatta a fiatalokat, miközben olykor nagyokat nevetett:
- Ne higgyétek el, amit a buta népek összevissza beszélnek, én nem sok lovat lovasítottam meg! Egy-kettő, nem tagadom, belém szeretett, mert a ló annak nyerít, aki nyer itt. Azt a lovardát csak a nyakamba varrták, azelőtt koldustanyának sem lett volna jó. Mindent a sasszememnek köszönhetek, mindent azzal néztem meg, mert a sas nem csak a magasból lát messzebb, hanem a földön is használja éles szemét! Ne kapirgáljatok itt, ezeket a romokat én már sokszor átkutattam, itt nincs semmi olyan, ami használható. Találtam egy kis fura érmécskét, hát azt felvettem, itt lóg a nyakamban, aranyláncon! Megóv a betegségektől! Azt mondta a Csóró, az egyik szolgám, hogy az, amit én csinálok az érmecskével, az hamulett használat. Lehet, hogy igaza van, én a hamut is hasznosítom!

Elbúcsúzott Kajla Márton, és elvágtatott.

Azt mondta Karcsi Panninak:
- Nem akartam megsérteni Márton bácsit, de azt, ami a nyakában lógott, amulettnek hívják, nem hamulettnek. Ám az, amit mutatott, eredetileg egy réges-régi pénz volt, és bár manapság nem lehetne fizetni vele, azért valószínűleg nem értéktelen… Már úgy értem, mint régiség…

Panni felkiáltott:
- Én meg azt a lyukas bőrzacskót találtam meg, amiből kieshetett… Jé, még maradt is benne néhány! Itt is egy, ott is egy… Milyen csúnyán néz ránk a rájuk vésett ember… Meg gőgösen…

Körülnéztek, összesen tizenkét pénzdarabot találtak.

Azt mondta otthon Karcsi édesapja, a tanító:
- A teremburáját! Bemegyek majd a városba, a múzeumban van egy tudós barátom, az többet tud nálam arról az időről, amikor ezeket a pénzdarabokat készítették…

Másnap be is ment a városba, és, amikor visszajött, fülig szaladt szájjal mesélte Karcsinak és Panninak:
- Hát akármilyen görbén és gőgösen néz is ránk ezekről a pénzdarabokról az a király, azért nem kell megsértődnünk! Gazdagok vagytok!

- Mindannyian azok vagyunk, ha valóban sok pénzt ér az, amit Karcsival találtunk! – tette hozzá Panni. Azt pedig, hogy mi legyen a sok pénzzel, döntse el az, akinek oly sok mindennel tartozunk: a Tanító Úr! Egyetértesz, Karcsi?!

- Ezzel egyet, százszázalékosan, de telhetetlen vagyok, mert még ma mást is fogok kérni!

Hápogó tanító úr nem szólt erre semmit, csak elmosolyodott.

Este azonban a tanítólak ablakából egy bársonyba öltözött róka ezt kérdezte a szemközti ház ablakában megjelenő fekete fülű kutyustól:
- Kérhetek-e lánykezet, lánykezet?

A fekete fülű kutyus felvilágosította:
- Két kéz van itt, kérheted, kérheted!

A róka tovább ravaszkodott:
…és, ha kérem, megkapom, megkapom?

A fekete fülű kutyus nem tagadta:
- Csak két csókért, angyalom, angyalom!

Ki kapta a két csókot, és nem emelte-e fel az árát a kezek gazdája, amíg Karcsi átment az utca egyik oldaláról a másikra?

Hát, utóbbit nem tudom, de azért azt igen: árdrágítók és árdrágítók is különbözhetnek!

Nos, bár a tanító úr mondása nem lett közmondássá, azért a falujában még ma is akad ember, aki egykori szavát idézi:
- Ki fentebb van, ne legyen eb, attól lesz egyre kevesebb! Nagykutyának is kimondom: ráfizethet lopott csonton!

Abban, persze, nem vagyok biztos, hogy a lopott csontra ráfizetnek a nagykutyák. Bár, ha egyes történelmi marakodásokra gondolok, a nagy markolások vége felé azért…

Annyi bizonyos: a nagykutyák marakodására a népek biztosan nagyon ráfizetnek.

(2020)

Az illusztráció DORA WIESZT munkája.