Ősrégi kérdés ez, átvitt értelemben is használják. Nem tagadom: a szolgáltatást nyújtó helyeket, például éttermeket, valamint a boltokat sohasem szerettem. Egyfajta bolt volt kivétel számomra, de az nagyon: a könyvesbolt. Ám az élelmiszereket árusító boltokra mindig rászorult az ember, valamennyire olykor még a vidéken élő lakosság is, hiszen senki sem tudta maga megtermelni mindazt, ami az ételek elkészítéséhez szükséges.

Salamon Béla, a színész, egyik könyvében (emlékezetem szerint az 1964-ben megjelent „Szódásüveg és környéke” lehetett) egy kis történetre nagyon felfigyeltem. Arról szólt, hogy ő beült egy étterembe, de a pincér csak nem jött, majd mégiscsak jött egy, de az odaszólt Salamon Bélának: - Nem az én asztalom! (A pincéreknek ugyanis megvolt a saját asztaluk, ahol nekik kellett kiszolgálni.) Salamon Béla várt, várt, végül nagy nehezen, unott pofával, sőt, a pincéri hivatás iránti látható undorral megjelent az a pincér, akinek az volt az asztala, és megkérdezte mivel szolgálhat. A színész azt válaszolta neki, szellemesen:
- Semmivel, mert lehet, hogy ez a maga asztala, de maga nem az én pincérem!”

Nos, kétségtelenül gyakori volt ilyen jelenség, engem ugyan az éttermek és eszpresszók vonatkozásában nem sújtott, mert ilyen helyekre csak végszükségben, mások miatt mentem: utáltam, ha engem kiszolgálnak. Az említett jelenség mögötti okokkal most nem foglalkozom, csak megemlítem, hogy abban az időszakban, amikor Salamon Béla kis története játszódott, az állami szolgáltatások és a kereskedelem dolgozóit sem tudta az állam úgy megfizetni, ahogy közülük sokan szerették volna, erre nem volt pénze a társadalomnak, amelyik egyébként a fizetések terén lényegében érvényesítette a társadalmi igazságosságot, - mármint az akkori állam.

A mai állam lehetőségei mások, de az a kis történet, amiről Salamon Béla írt, gyakran ma is megtalálható, csak más, rosszabb változatban. Van egy mondás: „fejétől bűzlik a hal” (mert a kopoltyú nagyobb víztartalma miatt az a leginkább romlandó). Ehhez hozzá szoktam tenni, hogy később már nem csak a fejétől.

Nem írom le e történet pontos színhelyét, több okból sem, a város neve azonban Budapest. Feleségem el szoktam kísérni a nagy élelmiszerboltokba, az egyikbe megyünk leggyakrabban, de két másikat is felkeresünk időnként. Én egyébként egy félévvel ezelőtt még gyakran mentem egyedül is, - Feleségem megbízása és szigorú utasítása alapján - a Penny boltokba, és utóbbit csak azért említem meg, nehogy valaki a meg nem nevezett bolt helyett a Pennyre gondoljon, azzal nagyon elégedett voltam.

Nos, a kérdéses boltban elég gyakori a pénztárnál az, amit a mondás így enyhít: „tévedni emberi dolog”. Biztos, hogy, ha nekem kellene ott lennem a pénztárnál, igen sokszor tévednék, valódi tévedéssel. A közmondás is rosszallóan említi, hogy „más szemében a szálkát is, magáéban a gerendát sem”.

Ám mégis eltűnődöm rajta, úgy egyéves viszonylatban: tíz esetből hányszor tévedtek a bolt pénztárosai úgy, hogy magasabb árat számláztak?

Ez egy kis statisztika volna, - és nem minden statisztika hamis! Éppen ellenkezőleg! Van becsületes statisztika, becsületes politika… Miért ne volna?

No, a tévedés, - az tévedés, egy tévedésnél ellenkezője nem is bizonyítható… Kettőnél sem, háromnál sem…

Ám, ha a vevő a vásárolt vasedénynél még ott van a pénztárnál, távozás nélkül, a számla alapján, és kulturáltan figyelmezteti a pénztárosnőt a tévedésére, bizony nem esik jól a vevőnek, ha letorkolóan kér türelmet a pénztárban ülő fiatal hölgy, miközben tudja utóbbi is: igen, tévedett. Meg még egy fiatal férfi alkalmazottnak is mond valamit, nem lehet érteni, hogy mit is, csak a hangsúlyból érezni: nem lehet szép az, amit mondott. Máskor ilyenkor jön a „főnök”, persze, kijavítják a hibát, most, Feleségem figyelmeztetésére, a javítást a pénztárosnő is el tudta végezni. Mindeddig a boltban sem a fiatal hölgy, sem a fiatalember nem volt látható, „beugró” munkaerők lehettek…

Van a dologban egy kis nemzedéki ellentét is, a fiatalok lenézik az időseket, pedig ennek nincs értelmes alapja, mert minden korcsoportnak megvan az értéke az ország számára, hát ebben az ellentétben is ott van az a bizonyos mondásbeli „halfej”…

Az igazsághoz tartozik, hogy a bolt munkatársai között kedves, barátságos emberek is vannak, Feleségem jól megérteti magát a húsokat áruló hentessel, legalábbis így láttam, bevallom, engem a nyers húsok mindig visszariasztottak további nézegetésüktől, mert sok minden eszembe jutott ezekről, bár azt büszkén jelenthetem, hogy régebben Feleségem még húsvásárlással is megbízott a Lehel piacon… Igaz, nem sokszor…

E kis történet végén még eltűnődöm a falusi boltok sorsán, egy ismerősöm azt mondta: ott minden drágább, mint Budapesten… Mi igaz ebből?

Írtam egy mesét, A varázsló boltocskája címmel (http://artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=45658), de a varázsló nem pénzt kér a vevőktől oktatásáért, hanem történeteket.

A falvaknak azonban igazi boltokra van szüksége. Magyarországnak pedig, úgy gondolom, a varázslóra.

(2020)

A képen:
Salamon Béla, mint Bölcs Salamon, 1963, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Salamon_B%C3%A9la#/media/F%C3%A1jl:Salamon_B%C3%A9la_fortepan_52523.jpg