Erdőszéli János író volt. Talán íróságából is meg tudott volna élni, ha nem csak elbeszéléseket, meg regényeket ír, hanem újságcikkeket is, de utóbbira nem volt hajlandó, ezért az íróságot a boltossággal párosította.

Azt gondolják, olvasóim, hogy ez kicsit különös párosítás?

Különös, de nem rossz ötlet, mert, ha a boltba éppen senki sem megy be vásárolni, az írónak abból is haszna lehet, hiszen beszélgetni azért valaki csak bemegy, vásárlási szándék nélkül is, vagy, mondjuk, ha a vevő egymaga van, akkor is adhat valamit a boltosnak, vásárlás közben, a pénz mellett: történetet. Minden ember élete kész regény, és még ha unalmas regény is, az író a fejéből, képzeletéből, vagy mások történeteiből érdekessé teheti.

Erdőszéli János szerszámos boltot nyitott, mert tudta: kell a kapa, kell a kasza, akkor is, ha a nép nem kap kaszára-kapára valami felháborító dolog miatt. Meg kell a szög, kalapács, vasvilla, de meg az asszonyoknak a fazék és bizonyos konyhai eszközök… Ezek nem romlandó dolgok, jámborak… Mármint a bolt raktárában…

Erdőszéli János így félig a boltjából élt, félig az íróságából. Nem nagylábon, de azért nem is rosszul. Tekintettel arra, hogy csinos legény volt, a hölgyek is gyakrabban be-bementek egy-egy konyhai eszközért, volt ott kés, villa, kanál, edény, még só-, bors-, valamint paprikatartó is rozsdaálló fémből. Felettük kis intő versike is a falon, szép leány képével:

Ne sózd el a levest, Julcsa,
ha nincs benned a szerelem,
mert rád szólhat apád, anyád:
- Túl sós! Ezt én nem kedvelem!

Ne törj borsot a legényorr
alá, ha az megszeretett,
mert a legény megorrolhat,
s a szerelmét elvesztheted!

Bánj csínján a paprikával,
mivel a baj könnyen ott van,
ha másoknak válaszolgatsz
olykor felpaprikázottan !

Tanult-e ezekből a leányoknak szóló versikékből Julcsa, vagy más keresztnevű leány?

Utóbbit nem tudni, de még azt sem, hogy a faluban és annak környékén hány leány szorult rá ilyen bölcs intelmekre.

Jánosnak tetszett az íróság, tetszett a boltosság. No, eddig semmi baj. A baj ott jött meg, hogy egy leány is megtetszett neki, de nem azok közül, akik kinézték őt férjnek, hanem egy különös leány, aki, apjával együtt, a falu feletti hegyre költözött.

A hegyen volt egy romos váracska, annyira romos, hogy abban csak a vércse volt otthonos. Ám jött egy titokzatos ember, hatalmas termetű, ijesztően torz arcú, a leányával, meg egy Vigyor nevű, oroszlán nagyságú, félelmetesen ugatós, fekete kutyával.

A leányt nem mutatta be az apja senkinek, a kutya viszont bemutatta önmagát, és a falubeliek attól fogva a hely közelébe sem mertek menni.

Az ijesztő arcú ember pedig, aki megvette a meredek hegyet, meg a romos váracskát, utóbbiból, ha kacsalábon forgó kastélyt nem is, de igen szép épületet készíttetett, legalább is külsőre szép volt, de belsejét megmutatni nem hívott be senkit.

Három embernél járt ez a torz arcú ember: a bírónál, a papnál, meg a tanítónál.

Mind mondott ezeknek? Utóbbi nem derült ki, a bíró csak annyit mondott másoknak, hogy az, aki kíváncsi, hamar megöregszik, vagy még arra sem lesz ideje. A pap meg arról prédikált vasárnap, hogy nem csak az isten útjai kifürkészhetetlenek, hanem az ördög útjai is gyakran rejtélyesek. A tanító is egy mondást idézett, bár ő is hozzátett valamit: „Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, de az élet néha maga is beírhat valamit a bizonyítványunkba!”

No, mindebből a falu lakói nem tudtak kiokoskodni semmit, de azért, szokásuk szerint, okoskodtak.

Nem volt a faluban egy okos ember sem?

No, egy azért volt: Erdőszéli János, aki író is volt, meg boltos is. Ő egyből tudta: az ijesztő arcú ember, még ha esetleg sokat beszélt is, nem köthetett semmit sem a bíró, a pap, sem a tanító orrára. Ha kötött volna, akkor azt már hét falu lakói kürtölnék tovább, és a közeli városokban is szóbeszéd tárgya volna.

A falubeli népség, persze, végül segített magán. Ki lehet az ijesztő arcú ember? Nyilván gróf, azért lakik a magas hegyen, váracskában, mert lenézi az embereket. No meg nyilván bolond, hiszen egy meredek hegyről még lejönni sem élvezet, de mi ez ahhoz képest, amikor fel kell mászni! No és a leánya? Nyilván csúf, mint az ördög, azért nem mutatja magát, ütődött almafáról ütődött termés hullik, vagy azzá lesz leesés után.

Egy idő után azonban a falu népe már nem foglalkozott a „bolond gróffal és annak csúnya leányával”. Még Betyár Pista sem mert közel menni a kastélyhoz, ez a bikaerős legény, aki a feldühödött bikától nem félt, ám amikor az a nagy fekete kutya lekergette őt a meredek hegyről… No, azzal nem jó kutya-macska barátságban lenni!

Senki nem tudott meg semmi közelebbit a vár lakóiról?

No, egy ember igen, valamicskét, ami mégsem volt kevés, de az meg nem kötötte tudását mások orrára: Erdőszéli János, aki író volt, de nem mellékesen boltos is.

Ez a János négykézláb, a fák és bokrok védelmében, egészen a váracskáig felmerészkedett. Hátha egy jó regénytéma szunnyad a várban, - ő majd felébreszti, megírja!

Néhány tüskés bokor őt sem kímélte, az írót, - de megérte felkúsznia. A téma ugyan még szunnyadt, de egy függőágyban olyan szép leány aludt, hogy a legény szíve majdnem kiugrott a mellkasából! Egy pillanat alatt rájött: mindent odaadna e leány kezéért, még az íróságát, meg a boltosságát is. Ám ez a leány csak grófleány lehet, nem fogja neki adni a kezét, és következő regényének legény főszereplőjét ez majd az öngyilkosságba kergeti! Annyi happy end után egy tragédia jön!

A fő meglepetésnek volt egy mellék meglepetése is: a hatalmas fekete kutya, amelyik mindenkit elijesztett a hegytől, váracskától, de rá, Jánosra, még csak nem is ugatott.

Ugatás helyet kunyeráló tekintettel nézte őt. János adott a nagy kutyának egy kis kolbászvég darabkát, hát az erre még János kezét is megnyalta! Igaz, a kolbászt tovább kunyerálta, kapott is még, de végül az író odasúgta neki:
- Fele enyém, fele tied, a koldulást sem kell túlzásba vinni!

Az okos kutya ebbe beleegyezett, így mutatott sok embernek példát a mértékletességre, de sok ember nem volt ott, a példa látására, csak János, meg a függőágyban alvó leány.

A kutya a kapott kolbászt azonban igencsak meghálálta, mert, a vártól pár méterre, megmutatott Jánosnak egy belül üreges szobrot, amiben akár egy ember is el tudott helyezkedni észrevétlenül, ha valaki nem nézett hátulról a szoborra, de a műalkotás hátsó felét egy bokor eltakarta. A szobron volt egy kukucskáló nyílás is, feltehetően a szobor megsérült valamitől, vihartól vagy mástól.

Erdőszéli János nem hiába volt író is, boltos is. Jól egyesítette a két foglalkozást. Vett egy kis ülőkefélét, amit a nép sámlinak nevezett, és feláldozta a cél érdekében legkényelmesebb kispárnáját is. No, szóval, támaszpontot létesített a szoborban, de nem olyan céllal, mint a nagyhatalmak, hanem sokkal méltányosabbal.

A falusiak lent a völgyben időnként kissé morogtak, amikor kint volt a szerszámos bolton a tábla: „MINDJÁRT JÖVÖK!”. Egy vénasszony még ilyen csúnyát is mondott, persze, csak János távollétében:
„Ez a firkálgató szerszámos biztosan a lányoknál kujtorog, hogy az ördög tegye a szerszámját oda, ahová gondolom!”. Ám az idős paraszthölgy nem fejtette ki, hogy mire gondol pontosabban, az ördög pedig nem figyelhetett oda, János pedig ez alatt, a szobor belsejéből, a gyönyörű leányt figyelte.

Most a leány nem függőágyban függött, hanem egy kerti karosszékben ült, és kétszeresen nagyot dobbant János szíve: AZ Ő REGÉNYÉT OLVASTA! Azt, amelyiknek ilyen poétikus címet adott: Csalamádé Zsuzsanna, a csalhatatlan szívű leány. Hű, hiszen abban nem csak szertelen szerelem van, meg nehezen kibogozható bonyodalom, amelyik gordiuszi csomónak is elmehetne, de még milyen sok humor is, és a vége, hát az is zseniális! Ezek szerint az ismeretlen leány rajong az ő művészetéért?

Másnap elhatározta: bemegy a papuszkai vásárba, vesz szúnyogriasztót, olyat, amit a szúnyogok is tisztelnek, mert itt a faluban a népek fel sem vesznek egy szúnyogcsípést, de ő, a szobor belsejében, már tucatnyit is felvett, és nem jó dolog folyton vakaródzni. No meg le is lepleződhet szoborbeli tartózkodása, ha túl sokat izeg-mozog a szoborban.

Papuszka unalmas kisváros volt, de vásárairól nagyon híres. Vásár idején volt ott minden, vásár után viszont csak az unalom maradt. Ám most, a vásárban, megszólította Jánost egy nagyon szép cigányleány. A cigánylányok általában szépek, de ez a teltebb idomokkal rendelkező még barna bőrű társainál is sokkal szebb volt. Odakiáltott Jánosnak:
- Ne félj tőlem, te legény, eddig még csak tizenkét nadrágban járónak haraptam le az orrát! Tőled csak a tenyered kérem, abból jósolok neked!

A cigányleány kissé rámenős volt, vagy nem bírta elviselni, hogy János ott mafláskodik előtte, mert mindjárt el is kapta a legény kezét, és alighogy ránézett a legény tenyerére, máris örömmel kiáltotta:
- Hé, te szerencse fia! Ma még három leánnyal fogsz találkozni! Ezt jósolom! No, most nyisd ki a pénzes zacskód, mert én nem dolgozom ingyen!

Erdőszéli Jánosban feltámadt erre a szavakra az író:
- Gyönyörű vagy te cigányleány, de jóslatod kicsit furcsa, hiszen itt a vásárban is sok leány van, és ezért a nyúlfarkú, csacska jóslatért pénzt kérsz? Rendben van, mindjárt előveszem a pénztárcám, de hadd adjak egy tanácsot: több mindent mondj jóslásnál, mert mások ilyen kurta jóslatokért nem fizetnek majd!

A cigányleány nevetett:
- Az nem baj, mert másoknak nem is fogok jósolni semmit!

János fizetett, és ment tovább. Menés közben tűnődött, mert úgy is lehet tűnődni, menés közben, nem csak állva, ülve, fekve, igaz, menés közben, tűnődéskor, könnyebb megbotlani, és orra esni is. Tényleg cigánylány ez a cigánylány? Mitől olyan ismerős? Ezt a hajszínt hol látta, és akkor milyen színű volt? No és a lány bőre mintha túlságosan barna lett volna…

Ballagott hazafelé János, és a visszaúton jutott eszébe: szúnyogriasztót el is felejtett venni!

Szembejött viszont vele egy fenségesen szép parasztleány, gyönyörűen hímzett lenge ruhában, és a szemébe nevetett. János nem nevetett vissza, arra gondolt: az ő szíve már félig-meddig - vagy már teljesen? - a várbeli leányé, persze, ha az nem adja neki a kezét… Habár, ha az ő könyveinek rajongója… Különben ebben a parasztleányban is van valami, ami nem parasztos… Meg abban a cigánylányban is volt valami nem cigányos… Milyen furcsák a szép leányok!

Hamarosan egy hintó is jött, annak ablakából is egy gyönyörű leány nézett ki rá, sőt, még egy csipkés zsebkendő is kiesett a leány kezéből, véletlenül… János felemelte volna a zsebkendőt, és hódolattal odaadta volna, de a hintó elrobogott… Az egy grófkisasszony volt, a hintóban, vagy kicsoda? A csipkés zsebkendőt eltette, ha ismét találkozik a hintó utasával, majd odaadja…

Ezt követően viszont egy nagyon csúnya lány jött az úton vele szembe… Alakja igen szép volt, de az arca…! Mintha varangyos békák táncoltak volna a leány ábrázatán… Miért tetszett neki mégis, ez a leány is? Úgy látszik, hogy kezd megbolondulni… A hegybeli-várbeli szerelem elvette az eszét?

Délután felment a hegyre, elhelyezkedett a szobor belsejében…

Ki ült a várkertben, karosszékben, és mit olvasott?

Nem, nem a leány ült! Az ijesztő arcú ember ült a karosszékben, és az ő regényének kéziratát olvasta, János felismerte saját kézírását… Még be sem fejezte a kéziratot, a megrajzolt címlapot is látja, igen, ez az ő kézirata, az EGY LEGÉNYKEDŐ LEGÉNYÉLET LEGÉNYKEDÉSÉNEK VÉGE.

Kiugrott Erdőszéli János a szoborból, és odament az ijesztő arcú emberhez:
- Bocsásson meg, Uram, azt hiszem, hogy megbolondultam! Erdőszéli János vagyok, és olyan érzésem támadt, hogy Ön az én még be sem fejezett regényem kéziratát olvassa…

Az ijesztő arcú ember elmosolyodott, és barátságos hangon válaszolt:
- Ha Ön Erdőszéli János, akkor megjegyzése nem bizonyíték arra, hogy az Ön elméje bármilyen kárt is szenvedett… A nevem Bátorföldy István, nemesember vagyok, cirkuszigazgató voltam, amikor felrobbant a cirkusz, akkor sebesültem meg, és annak a nyomait láthatja ábrázatomon… Az én leányom, szerencsére, akkor nem volt a cirkuszban, amikor kitört az a cirkusz… Igen, a leányom, Bátorföldy Éva… Hát az a leány bolondul Ön után… Mindjárt elkezdte az Ön tanulmányozását, amikor ideköltöztünk… Csupán az Önét, mert egyébként nagyon tisztességes leány… Csak hát, tudja, az egykori cirkuszélet… Mondta is nekem: é most már el szeretném intézni, hogy Erdőszéli János megkérje a kezem… Ha megkéri, odaadom, s azt a Jánost megcsókolom!

Itt János nagyot ugrott örömében:
- Én meg szintén belebolondultam Ön lányába, most mindjárt meg is kérem, tisztelettel, a leánya kezét!

Bátorföldy István bólintott:
- Én beleegyezem, és, ha megjön a leányom, Éva, szerintem Ő sem fogja ellenezni azt, amin egyébként is olyannyira munkálkodott. Elment a papuszkai vásárba szúnyogriasztót venni, mert van egy kis tavunk itt a hegyen, és talán emiatt is sok a szúnyog nyáron. Ám, hogy rátérjek az Ön kéziratára, amit itt tartok a kezemben, arra kell némi magyarázat. Leányom a cirkuszban átváltozó művészként is dolgozott, hol így nézett ki, hol úgy, de itt lett a hegyen átlátogató művésszé, vagyis rendszeresen átlátogatott az Ön lakásába, a völgybe, ami nem volt törvényes cselekmény, de ezt azért tette, mert kinézte Önt férjének, és mindent tudni akart Önről. Minden könyvét olvasta. Leányom azonban egyébként, leányságát érintően, ártatlan. No és nem baj, ha sok mindent tud Önről, mert leányom sem fog eltitkolni semmit Ön előtt, de nincs is, e furcsa lakáslátogatásain kívül, semmi titkolni valója!

Ekkor megérkezett Bátorföldy Éva, és nem kellett semmi magyarázkodás, mert Erdőszéli János úgy karjaiba zárta a leányt, mint még leányt egyetlen regényhőse sem! No és az a csók! Az már több volt, mint hétköznapi szépirodalom, igaz, kicsit túl érzelmes volt, - de őszintén az!

Gyorsan jött most már minden, esküvő, lakodalom, mézeshetek, a gyereket azonban csak a szokásos várakozási idő után szállította a gólya, de akkor egyszerre kettőt hozott. Egyik fiúcska volt, a másik kislány.

(2020)

Illusztráció: Pixabay.