Feltöltve: 2020-02-04 15:55:58
Megtekintve: 5626
Ügyeske Károly
Amikor Ügyeske Károly kijárta az iskolát, azt mondta neki a tanító úr:
- A neved ügyeske, de több vagy annál, mint a neved: ügyes, ötletes, kíváncsi, ugyanakkor megfontolt. Erős is, okos is! Legény vagy a talpadon! Esténként átjöhetsz hozzám, böngészni a könyveimet.
Utóbbinak igen megörült ez a Károly, mert a tanítónak, - honnan, honnan nem, talán örökölte? – nagy könyvei voltak, híres emberek világjárásairól, sok képpel.
Egy év eltelt, Károly odaállt apja elé:
- Nyakamba venném a világot!
Apja, anyja először nevette. Apja azt mondta neki:
. Örülj, hogy a világ nem vesz a nyakába, mert az olyan ló, amelyik könnyen ledobja a hátáról a lovasát!
Károly így szólt:
- Engedjen el, Apám, ha megtalálom a szerencsémet, maguknak is jobb lesz, Édesanyámmal. Nem mintha szűkölködnénk most, de azért nem mindennap ehetünk nagykanállal, és csak azt, ami van!
Az apja elkomorodott:
- Talán panaszkodsz? Lásd, az öcséd, János is felnőtt már, és ő elégedett. Nem akar világgá menni, ha senki sem kergeti, de még lehet, hogy maholnap asszonyt is hoz a házhoz, Kerekes Julcsát, annak jól forog esze, igaz, a nyelve is, de jobb egy kedvesen csacsogó szép, vidám lány, mint egy morcos képet vágó csúnyácska!
Elpirult János, de az apja nevetett:
- Ne restelkedj, János, kedveljük mi Julcsát, anyád is, én is. Ez a bolond bátyád meg a világot akarja a nyakába venni, ahelyett, hogy egy szép leányt venne a nyakába!
- Előbb nyakamba veszem a világot, utána meg a szép leányt, és akkor meg tudom mondani, hogy a világ könnyebb-e, - vagy a leány! – vágott vissza Károly.
Hát, végül is, mit cifrázzam az igazat? Ügyeske Károly kapott a szüleitől lovat, nyerget, puskát, pisztolyt, kardot, pénzt is, bár azt takarékosan, meg útravaló egyéb dolgokat.
Anyja sírt, mint a záporeső: elmegy a fia a vakvilágba! A záporeső is megeredt, de nem biztos, hogy utóbbi Károly vándorútja miatt öntözte a tájat.
Hát alig lovagolt el Károly három falun keresztül, máris látott valami fényeset az út porában. Felvette. Egy aranypénz volt! Valami szigorú király képe volt rajta, Károly nem ismerte, és addig aranypénzt sem látott, csak hallott róla.
Gondolta: legjobb az aranyat eltenni, mert, ha meglátják nála, akkor azt gondolják, hogy ilyen gazdag ő. Ha azt gondolják, akkor irigyei lesznek. Az irigy ember sok minden nem szép dologra képes! Ha fizetni kell valahol, akkor majd, ha muszáj, kis ezüstpénzzel, vagy rézpénzekkel fizet.
Legtöbbször a szabad ég alatt aludt, az nem került semmibe, de az egyik este olyan fekete viharfelhők jöttek, hogy azok elől mégis betért egy vendégfogadóba.
A vendéglős, Dübörgős Márton, vidám, kövér, és igen hencegő ember volt. Dörgő hangon híresztelte egy nála megszállt társaságnak, hogy ő olyan furfangos: még a pokol legravaszabb ördöge sem tudná becsapni!
Azt mondta neki Károly:
- Én be tudnám csapni a vendéglős urat, de nem teszem, mert tetőtől talpig becsületes ember vagyok!
Bizonyságul meg is mutatta mindkét csizmája talpát, de ezen csak röhögtek. Az egyik rá is szólt: húzza le a csizmáját, a meztelen talpát mutassa!
A vendéglős bíztatta:
- Ha be tudsz csapni, csapj be bátran! Ha becsapsz, három napra ingyen megszállhatsz nálam, de még ételre, italra sem lesz gondod.
Károly csak mosolygott. Ám este berohant a vendéglőshöz:
- Vendéglős úr, futár hozott írást a királytól, de még egy aranyat is a markomba nyomott, hogy adjam át magának, és jelentkezzen a királynál, lóhalálában!
Megijedt a vendéglős, de nem kételkedett, hiszen honnan vette volna ez a legény az aranyat, meg a rövid írást kacifántos betűkkel, ami neki szólt, ekképpen: „Dübörgős Márton. Fel, hozzám! A KIRÁLY”.
Azt mondta a vendéglős, zárt ajtók mögött, Károlynak:
- Te becsületes legény! Ebben a faluban, bár jó helyen van ez a vendéglő, mert keresztútnál, nincs kiben megbíznom, mert a kis tolvaj is sokat lop, ha elcsábítja a pénz. Benned megbízom, magam sem tudom, hogy miért. Vezesd el ezt a fogadót! Ha visszajövök a királytól, akkor elszámolunk, a haszon fele a tiéd. Minden kiadást, bevételt írj fel papirosra! Így én is jól járok, mert mások úgy feleznének velem, hogy arra gondolnom is rossz, meg te is jól jársz, mert a becsület aranyat ér, ha nem is aranyban!
Hát a király várában nem engedték Dübörgős Mártont a király elé, de a főudvarmester úgy vélte: kitalálta a király szándékát. A királyi konyha vezetője elment betanítani a szomszéd király újonnan kinevezett főszakácsát bizonyos receptekre, udvari konyhadolgokra, és ki tudja meddig lesz távol, nyilván kellett hát valaki, aki addig vezeti itt a királyi konyhát. Mi másért hívatna a király egy vendéglőst?
A királyi konyhán sokan dolgoztak, és mindenki félt: milyen lesz a konyha új vezetője? Mogorva, szigorú ember, aki nem ismeri a tréfát, és azt, akit fülön csíp, mindjárt fülvesztésre ítéli?
Dübörgő Márton azonban vidáman ordított rá a konyhai népségre:
- No, fiúk, lányok, felkötni való gazemberek, válogatott zsiványok! Alattam mindenki csak annyit lopjon, mint eddig, mindenki úgy csinálja a kis- és nagydolgát, mint eddig, aki pedig egy jó viccet tud, az ne tartsa magában, mert én olyan is tudok lenni, mint az éhes oroszlán, és az ilyet egyből felfalom!
No, mindenki csinálta a dolgát, de a konyhalányok főnöke, Mártogatós Mari, egy igen szép és okos leány, úgy vélte: az ő dolga most megszaporodott. Itt van ez a Márton nevű nagyfőnök, aki már a legénysorsból kinőtt ugyan kissé, de még azért nagyon legény a talpán, legénykedik, vidám is, jóképű is, valahol vendégfogadós is volt. Ez a Márton előbb a szívének vendége lehet, azután, miután a szíve befogadta, tovább intézi a dolgokat, mert előre látja: minek neki a lányság, ha asszonysággá is lehet, egy ilyen vidám vendéglős férjeként?
Miként csinálta dolgát ez a Mari, nem tudni, de a többi konyhalányokat nem nagyon engedte Márton közelébe, viszont ő mindig ott talált elfoglaltságot, ahol Márton is volt, is igencsak Márton kedvét kereste.
Hát, amikorra egy év is eltelt, meg arra a ráadás is, és visszajött az eltávozott konyhafőnök, addigra Mártogatós Mari már nem volt leány, hanem asszony, Dübörgő Márton felesége, de meg született gyermekük, Dübörgő András is karon ülő kiseded volt már. Ennek Márton is nagyon örült, meg Mari is, de még Bandika, a kisded sem panaszkodott.
A király pedig elégedett volt a konyhájával, magához hívatta Mártont, és búcsúzásnál elbeszélgetett vele.
A beszélgetésnél kiderült azonban Ügyeske Károly turpissága, ám a király ezúttal csak nevetett:
- Nem helyes azt állítani senkinek, hogy őt nem lehet becsapni! Tanulj ebből, te vendégfogadós ember, mert most jól jöttél ki a dicsekvésből, ám ilyenekből ki lehet jönni nagyon rosszul is. Adatok neked három aranyat ahhoz, amit a legénytől kaptál, így az négy lesz, ha jól számolom. Annak a…, hogyishívják, Károlynak, pedig azt üzenem: máskor a saját nevében űzzön tréfát másokkal, főképp ne az én nevemben, mert a bokáját is megütheti, nemcsak a főnyereményt! Te viszont ezzel a szép és okos feleséggel, meg ezzel a gyönyörű kisfiaddal már megütötted a főnyereményt!
Dübörgő Márton csak ámult, amikor szép feleségével és kisfiával megérkezett a vendégfogadójába. Minden rendben volt, a fogadó tele volt, mindenki elégedett volt.
Azt mondta Ügyeske Károlynak:
- Jól vezetted ezt a vendégfogadót, a haszon nem lett kevesebb, mint nálam, sőt, ami miatt tátom a szám, a kétszerese annak, - a fele a tiéd, ahogy megegyeztünk! Most azonban elbúcsúzom tőled, mert, ha az én gyönyörű feleségem megismer, akkor a végén beléd szeret, és azt nem bírnám elviselni.
Utóbbin Károly nevetett, esze ágában sem volt szemet vetni a vendéglős feleségére. Búcsúzáskor ugyan igencsak nagy szemet vetett rá, de mást nem. Telt erszénnyel búcsúzhatott el Mártontól, és annak feleségétől.
Előbb hazanyargalt a pénzzel, és odaadta szüleinek. Azok marasztalták erősen, de Károly azt mondta:
- Megyek vissza a nagyvilágba, ez még nem a végállomásom itt, csak látogatásom!
Falvak jöttek, városok jöttek, hegyek jöttek, síkságok jöttek, majd pedig újra hegyek, és azokkal egy végtelenbe vesző, hatalmas erdő.
Az egyik hegyen két fura alakot vett észre. Igencsak kakaskodtak egymással. Az egyik kicsi volt, de nem lehetett tudni: nagyon kistermetű ember, - vagy egy nagyobbacska törpe? Mindenesetre azt ordította a másiknak:
- Én vagyok a legtörpébb törpe, de te nem vagy a minden óriásnál nagyobb óriás!
A másik valóban nagytermetű volt, de nem lehetett tudni: nagyon nagytermetű ember, - vagy egy kisebb termetű óriás?
Ő viszont az üvöltötte a másiknak:
- Én minden óriásnál nagyobb óriás vagyok, de te nem vagy minden törpénél törpébb törpe!
Azt mondta nekik Károly:
- Kibékítelek bennetek, de nem ingyen! Te, törpe, megkapod e vidék legkisebb törpéje tiszteletbeli, de a valóságot is fedő címet, te pedig, óriás, szintén e vidék tiszteletbeli legnagyobb óriása leszel. Ám mit adtok nekem ezért, miután megmondtátok a becses nevetek? Az én nevem Ügyeske Károly!
A törpe bevallotta, hogy az ő neve Icuripicurikiskunkory Pál, az óriás viszont egyből odavágta: ő meg Hegyeknélmegegyebeknélfélelmetesenmagasabb Péter.
Abban azonban nem tudtak megegyezni, hogy mit adjanak Károlynak a békéltetésért.
Pál, jó hangosan, azt mondta:
- Azt nem árulhatjuk el neki, hogy a leány melyik hegyen lakik, mert erre megesküdtünk!
Péter rádörgött Pálra:
- Azt sohasem, hiszen megesküdtünk neki. Ám azt sem szabad elárulnunk, hogy a leány milyen finom mézes és szamócalekváros palacsintát tud sütni, mert akkor a végén ő is kérni fog tőle, ez az ember, és nekünk kevesebb marad!
Pál helyeselt:
- Azt sohasem, hiszen erre mi esküdtünk meg saját magunknak!
Tűnődtek a dolgon. Károly várt, kíváncsian, de türelmesen.
Pál végül a saját homlokára ütött:
- Van itt ész! Azt adjuk, amit nyugodtan adhatunk!
Kihúzott a zsebéből egy barnán csíkos csigát, és átnyújtotta Károlynak, kis versike kíséretében:
Tanácsodért e csiga!
Fogadd el te csacsi, ma!
Ha már ma elfogadod,
még holnap is foghatod!
No és fület jól hegyezz:
- Utána is csiga ez!
Kíváncsiság felcsigáz?
Újra nézd meg: csigaház!
Csigaházban csiga van,
csápos, de nem csintalan!
Csigaházon barna csík,
több is, - házat de díszít!
Mikor kijön a csiga,
indul csiszi-csuszika!
Házba, ha visszacsúszik, -
csúszása elbúcsúzik!
Károly nagyot nevetett:
- Te írtad e csigás versikét?
- Nem én írtam! – mondta, kicsit sértődötten, a törpe. Én nem írok verset a csigáról, mert van ám nálam ész, hanem egyből beleteszem a csigát a zsebembe! Ezt a versikét még az iskolában tanultam, Ballagóföldi Barnán Brummogó Barnabás írta, és mézes-szamócalekváros palacsintát kapott érte, egy szoknyás valakitől, aki olykor nadrágban jár, de én nem árulom el a nevét! Még azt sem, hogy milyen finom palacsintákat süt!
Ezt követően Pál is, Péter is elment, de azért Károly, aki figyelt, jól látta, hogy melyik hegyre kapaszkodnak fel.
Károly még ott üldögélt a sziklán, amikor Pál és Péter váratlanul visszaérkezett, és azt mondták mindketten, egyszerre:
- A leány, Kuncogó Katalin, közölte velünk: elárulhatjuk a nevét, azt is, hogy hol lakik, és küldött neked négy palacsintát, két mézeset és két szamócalekvárosat!
Károly már megéhezett, ezért kissé mohón kérdezte:
- No és hol vannak azok a palacsinták?
A törpe is, az óriás is a hasára ütött:
- Bennünk, de a palacsinták voltak a hibásak!
- Nocsak! – csodálkozott Károly. Mit csináltak azok a palacsinták?
Mindketten bizonygatták, hogy a palacsinták előbb kellették magukat, de amikor ők nemet intettek a fejükkel, akkor beleugrottak a szájukba, - és onnan már nem volt visszaút!
- Bajnak baj, de megoldjuk a dolgot! – mondta nekik Károly. Fogunk a patakban pisztrángokat, elvisszük Katalinnak, kisüti, hiszen, ha palacsintát tud sütni, akkor halat is tud sütni, és a halsütés után megint süthet palacsintákat. Ezt sütöttem ki!
Így tettek, és előbb három nagy pisztrángot fogtak, majd egy negyediket is, ráadásnak.
Károly már nagyon kíváncsi volt a leányra.
Hát Kuncogó Katalin váracska féle házán egy igazi vár nevetett volna, de még egy kastélyra is rájött volna a kuncogás. Igaz, emeletes házikó volt, alul konyha, fürdőszoba, nagyobb szoba, fent pedig egy padlásszoba, és a tetején volt hét kis torony, meg egy szélkakas, három széltyúkkal. A széltyúkok talán széltojásokat is tojtak, de ezt nem lehetett bizonyosra venni.
Azt mondta Katalin az érkező társaságnak, de mosolygósan:
- Palacsintám elfogyott, nyelhettek majd éhkoppot! Ám pisztráng, ha kisütött, hozhat némi örömöt!
Megtetszett a leány Károlynak?
Hű, annak úgy megtetszett a gyönyörű leány, hogy majdnem füttyentett, de azért, szerencsére, eszébe jutott az illem.
Megtetszett a legény Katalinnak?
- Hű, annak úgy megtetszett, hogy majdnem neki állt bámulni, de azért, szerencsére, eszébe jutott az illem. Titokban azért így is jól megnézte magának, olyannyira, hogy az a megnézés már félig férjnek való kinézés is volt, de azért igyekezett ezt nem kimutatni.
A leány kisütötte a négy pisztrángot, hát volt ott lakoma! Rozskenyérrel ették…
Beszélgettek erről-arról, forró nyarakról, fagyos telekről, falvakról, városokról, örömről, ürömről, kényes malackörömről…
Azt kérdezte Károly a leánytól:
- Kié ez az erdő? Szabad itt halászni, vadászni?
A leány nagyon elpirult:
- Ismerem azt, akinek a tulajdona! Nevét nem árulhatom el, de nekem azt mondta:
- Neked, Katalin, és bárkinek, akinek te megengeded, szabad itt halászni, vadászni, gombát szedni, és növényeket gyűjteni, - de másnak nem!
Pali, a törpe, kicsit ravasz volt talán, mert ő meg így szólt:
- Nekem meg azt mondta valaki, hogy annak, aki ebben az erdőben él, annak még mindezeken felül mézes és szamócalekváros palacsintát is szabad enni, - ha van itt ilyen palacsinta. Mindjárt körül is nézek: van-e?
Hát nem volt, sem az asztalon, sem az asztal alatt, sem a konyhában, sem a fürdőszobában, - de lett! Katalin sütötte, Károly nézte. A leányt is, a palacsintasütést is.
Gondolt egy nagyot Károly és így szólt Katalinhoz:
- Bevallom, Katalin kisasszony, hogy szívesen lennék a szolgalegénye, ha szívből jött csókokkal fizetne. Ha nem szívből adná, akkor nem is kérném a fizetséget. Akkor egy ideig teljesen ingyen szolgálnám! Elalhatnék a padlásszobában, amit, hallottam, kikukkantónak nevezett. Ha nem talál hasznosnak, bármikor elküldhet!
Elpirult Katalin, de azért azt mondta:
- Jó, megpróbálhatjuk, de ne kérje a fizetséget, majd én szólok, ha fizetésnap lesz, ami lehet, hogy sohasem! Ha sohasem, magára vessen!
Hasznos volt Károly a leány házánál?
Nagyon is, mert vadászott, halászott, két öszvéren hozta messzi földről, amit Katalin felírt neki, lisztet, fűszereket, szerszámokat, mindent. Ásott, kapált, fát vágott, feltöltötte a víztartályt.
Elröpült egy madárszárnyú hónap, és Károly nem tett célzást a fizetségre.
No, egy hónap csak egy, de egy másik is elrepült. Jött a harmadik.
Katalin már nagyon nem bánta volna, ha Károly tapintatosan utal a csókfizetségre, ami nem volt ugyan kötelező, de a leány szíve már nagyon kívánta.
Éppen gombát szedtek együtt az erdőben, amikor ráleltek egy igen nagy vargányagombára.
Azt mondta Katalin a gombához fordultan:
- Te is csak állsz itt, mint ez a legény, fejeden nagy kalappal, a legény meg hajadonfőt, te a kalapod sem biccented meg köszöntésül, ez a legény meg áll, mint szamár a hegyen, és nem meri kérni a szívemtől a csókokat. Miért van ez így?
A vargányagomba nem felelt, csak tűnődött.
Károly viszont kezébe vette a leány mindkét kezét, és mindegyiket megcsókolta, majd így szólt:
- Nekem már nem elegendőek a csókok, Katalin, hanem a kezed is kérem, meg utána, ha beleegyezel a kézodaadásba, a csókokat is, és nem fogok akkor tovább állni itt, mint szamár a hegyen, hanem úgy átölellek, hogy még szusszanni sem fogsz tudni!
A leány mindkét szeme felragyogott, átnyújtotta mindkét kezét, hát nem is szabadulhatott Károly öleléséből, igaz, nem is akart, és oly sok volt ott a csók, hogy még a szajkók is elámultak rajta. Igaz, nem is láttak még csókolódzó emberpárt.
Még aznap sokáig lovagoltak, egészen odáig, egy pici faluig, ahol megesküdtek, és mint házastársak nyargaltak vissza.
Azt mondta Károly, már férjként:
- Leköltözöm hozzád, a padlásszobából a földszintre!
- Nem! – nevetett Katalin – Én költözöm ma fel hozzád, a kukkantóba!
Reggel, a tojásrántottánál, Károly előrántott egy ötletet:
- Három ház van az erdőben: egyikben Pali lakik, a másikban Péter, meg ez a harmadik, e furán várféle. Falut is alapíthatnánk, elnevezhetnénk Kuncogófalvának. Megengedné az erdő gazdája?
Katalin nevetett:
- Az biztosan meg, mivel enyém az erdő ezekkel a hegyekkel, enyém a patak, de még van egy kis tó is nem messze. Eddig ezt nem mondtam, mert nem akartam, hogy a hozományom elijesszen tőlem, te kényes, rátarti legény! Most, már, asszonyként, mondhatom! Ám Ügyeskefalvának is nevezhetjük… Ám nekem is van egy ötletem. Kerestessünk azzal a törpe Pállal, aki nem is törpe, csak alacsony termetű, egy neki való kistermetű leányt, nem baj, ha egy fejjel nagyobb is lesz nála. Barátunk, Péter, az a nagytermetű, nincsen bajban, mert a lányok rajonganak a magas, nagydarab, mafla férfiakért…
Így történt, hogy megalakult Ügyeskéntkuncogófalva. Mindenütt született gyerek, Katalin ráadásul ikreket szült, de abból sem lett baj, mert Károly két bölcsőt készített, így mindegyik ikergyerek saját bölcsőjében ringott… Persze, amikor ringatták, mert nem jó a gyermeket elkényeztetni, hozzá kell szoktatni az élethez is, legalábbis valamennyire, már a bölcsőben is…
Igen, de bármilyen bölcs is az utóbbi kijelentés, az Ügyeske gyerekeket mégis kicsit elkényeztették, ringatták…
Kik is?
Hát, mit árulkodjak? Mamájuk, papájuk, Icuripicurikiskunkory Pál, amikor átjött, meg annak felesége, amikor átjött, meg Hegyeknélmegegyebeknélfélelmetesenmagasabb Péter, amikor átjött, meg annak felesége, amikor átjött… Átjönni meg sokszor átjöttek, ha másért nem, hát mézes, meg szamócabefőttes palacsintát enni, de nem vetették meg szilva- vagy baracklekváros buktát sem, a kisült lángost, a jó gulyáslevest, a fácánpörköltet és másfajta étel remekeket sem…
Időnként még egy medve is beállított, két boccsal, de ők csak mézes palacsintát kaptak, mivel a bölcsők ringatását nem engedélyezték nekik… Legalábbis addig nem, amíg a két ikergyerek nem lett nagyobb, mert akkor már elhagyták a két bölcsőt, és ők is eljártak szomszédolni…
(2020)
Illusztráció: Pixabay.
- A neved ügyeske, de több vagy annál, mint a neved: ügyes, ötletes, kíváncsi, ugyanakkor megfontolt. Erős is, okos is! Legény vagy a talpadon! Esténként átjöhetsz hozzám, böngészni a könyveimet.
Utóbbinak igen megörült ez a Károly, mert a tanítónak, - honnan, honnan nem, talán örökölte? – nagy könyvei voltak, híres emberek világjárásairól, sok képpel.
Egy év eltelt, Károly odaállt apja elé:
- Nyakamba venném a világot!
Apja, anyja először nevette. Apja azt mondta neki:
. Örülj, hogy a világ nem vesz a nyakába, mert az olyan ló, amelyik könnyen ledobja a hátáról a lovasát!
Károly így szólt:
- Engedjen el, Apám, ha megtalálom a szerencsémet, maguknak is jobb lesz, Édesanyámmal. Nem mintha szűkölködnénk most, de azért nem mindennap ehetünk nagykanállal, és csak azt, ami van!
Az apja elkomorodott:
- Talán panaszkodsz? Lásd, az öcséd, János is felnőtt már, és ő elégedett. Nem akar világgá menni, ha senki sem kergeti, de még lehet, hogy maholnap asszonyt is hoz a házhoz, Kerekes Julcsát, annak jól forog esze, igaz, a nyelve is, de jobb egy kedvesen csacsogó szép, vidám lány, mint egy morcos képet vágó csúnyácska!
Elpirult János, de az apja nevetett:
- Ne restelkedj, János, kedveljük mi Julcsát, anyád is, én is. Ez a bolond bátyád meg a világot akarja a nyakába venni, ahelyett, hogy egy szép leányt venne a nyakába!
- Előbb nyakamba veszem a világot, utána meg a szép leányt, és akkor meg tudom mondani, hogy a világ könnyebb-e, - vagy a leány! – vágott vissza Károly.
Hát, végül is, mit cifrázzam az igazat? Ügyeske Károly kapott a szüleitől lovat, nyerget, puskát, pisztolyt, kardot, pénzt is, bár azt takarékosan, meg útravaló egyéb dolgokat.
Anyja sírt, mint a záporeső: elmegy a fia a vakvilágba! A záporeső is megeredt, de nem biztos, hogy utóbbi Károly vándorútja miatt öntözte a tájat.
Hát alig lovagolt el Károly három falun keresztül, máris látott valami fényeset az út porában. Felvette. Egy aranypénz volt! Valami szigorú király képe volt rajta, Károly nem ismerte, és addig aranypénzt sem látott, csak hallott róla.
Gondolta: legjobb az aranyat eltenni, mert, ha meglátják nála, akkor azt gondolják, hogy ilyen gazdag ő. Ha azt gondolják, akkor irigyei lesznek. Az irigy ember sok minden nem szép dologra képes! Ha fizetni kell valahol, akkor majd, ha muszáj, kis ezüstpénzzel, vagy rézpénzekkel fizet.
Legtöbbször a szabad ég alatt aludt, az nem került semmibe, de az egyik este olyan fekete viharfelhők jöttek, hogy azok elől mégis betért egy vendégfogadóba.
A vendéglős, Dübörgős Márton, vidám, kövér, és igen hencegő ember volt. Dörgő hangon híresztelte egy nála megszállt társaságnak, hogy ő olyan furfangos: még a pokol legravaszabb ördöge sem tudná becsapni!
Azt mondta neki Károly:
- Én be tudnám csapni a vendéglős urat, de nem teszem, mert tetőtől talpig becsületes ember vagyok!
Bizonyságul meg is mutatta mindkét csizmája talpát, de ezen csak röhögtek. Az egyik rá is szólt: húzza le a csizmáját, a meztelen talpát mutassa!
A vendéglős bíztatta:
- Ha be tudsz csapni, csapj be bátran! Ha becsapsz, három napra ingyen megszállhatsz nálam, de még ételre, italra sem lesz gondod.
Károly csak mosolygott. Ám este berohant a vendéglőshöz:
- Vendéglős úr, futár hozott írást a királytól, de még egy aranyat is a markomba nyomott, hogy adjam át magának, és jelentkezzen a királynál, lóhalálában!
Megijedt a vendéglős, de nem kételkedett, hiszen honnan vette volna ez a legény az aranyat, meg a rövid írást kacifántos betűkkel, ami neki szólt, ekképpen: „Dübörgős Márton. Fel, hozzám! A KIRÁLY”.
Azt mondta a vendéglős, zárt ajtók mögött, Károlynak:
- Te becsületes legény! Ebben a faluban, bár jó helyen van ez a vendéglő, mert keresztútnál, nincs kiben megbíznom, mert a kis tolvaj is sokat lop, ha elcsábítja a pénz. Benned megbízom, magam sem tudom, hogy miért. Vezesd el ezt a fogadót! Ha visszajövök a királytól, akkor elszámolunk, a haszon fele a tiéd. Minden kiadást, bevételt írj fel papirosra! Így én is jól járok, mert mások úgy feleznének velem, hogy arra gondolnom is rossz, meg te is jól jársz, mert a becsület aranyat ér, ha nem is aranyban!
Hát a király várában nem engedték Dübörgős Mártont a király elé, de a főudvarmester úgy vélte: kitalálta a király szándékát. A királyi konyha vezetője elment betanítani a szomszéd király újonnan kinevezett főszakácsát bizonyos receptekre, udvari konyhadolgokra, és ki tudja meddig lesz távol, nyilván kellett hát valaki, aki addig vezeti itt a királyi konyhát. Mi másért hívatna a király egy vendéglőst?
A királyi konyhán sokan dolgoztak, és mindenki félt: milyen lesz a konyha új vezetője? Mogorva, szigorú ember, aki nem ismeri a tréfát, és azt, akit fülön csíp, mindjárt fülvesztésre ítéli?
Dübörgő Márton azonban vidáman ordított rá a konyhai népségre:
- No, fiúk, lányok, felkötni való gazemberek, válogatott zsiványok! Alattam mindenki csak annyit lopjon, mint eddig, mindenki úgy csinálja a kis- és nagydolgát, mint eddig, aki pedig egy jó viccet tud, az ne tartsa magában, mert én olyan is tudok lenni, mint az éhes oroszlán, és az ilyet egyből felfalom!
No, mindenki csinálta a dolgát, de a konyhalányok főnöke, Mártogatós Mari, egy igen szép és okos leány, úgy vélte: az ő dolga most megszaporodott. Itt van ez a Márton nevű nagyfőnök, aki már a legénysorsból kinőtt ugyan kissé, de még azért nagyon legény a talpán, legénykedik, vidám is, jóképű is, valahol vendégfogadós is volt. Ez a Márton előbb a szívének vendége lehet, azután, miután a szíve befogadta, tovább intézi a dolgokat, mert előre látja: minek neki a lányság, ha asszonysággá is lehet, egy ilyen vidám vendéglős férjeként?
Miként csinálta dolgát ez a Mari, nem tudni, de a többi konyhalányokat nem nagyon engedte Márton közelébe, viszont ő mindig ott talált elfoglaltságot, ahol Márton is volt, is igencsak Márton kedvét kereste.
Hát, amikorra egy év is eltelt, meg arra a ráadás is, és visszajött az eltávozott konyhafőnök, addigra Mártogatós Mari már nem volt leány, hanem asszony, Dübörgő Márton felesége, de meg született gyermekük, Dübörgő András is karon ülő kiseded volt már. Ennek Márton is nagyon örült, meg Mari is, de még Bandika, a kisded sem panaszkodott.
A király pedig elégedett volt a konyhájával, magához hívatta Mártont, és búcsúzásnál elbeszélgetett vele.
A beszélgetésnél kiderült azonban Ügyeske Károly turpissága, ám a király ezúttal csak nevetett:
- Nem helyes azt állítani senkinek, hogy őt nem lehet becsapni! Tanulj ebből, te vendégfogadós ember, mert most jól jöttél ki a dicsekvésből, ám ilyenekből ki lehet jönni nagyon rosszul is. Adatok neked három aranyat ahhoz, amit a legénytől kaptál, így az négy lesz, ha jól számolom. Annak a…, hogyishívják, Károlynak, pedig azt üzenem: máskor a saját nevében űzzön tréfát másokkal, főképp ne az én nevemben, mert a bokáját is megütheti, nemcsak a főnyereményt! Te viszont ezzel a szép és okos feleséggel, meg ezzel a gyönyörű kisfiaddal már megütötted a főnyereményt!
Dübörgő Márton csak ámult, amikor szép feleségével és kisfiával megérkezett a vendégfogadójába. Minden rendben volt, a fogadó tele volt, mindenki elégedett volt.
Azt mondta Ügyeske Károlynak:
- Jól vezetted ezt a vendégfogadót, a haszon nem lett kevesebb, mint nálam, sőt, ami miatt tátom a szám, a kétszerese annak, - a fele a tiéd, ahogy megegyeztünk! Most azonban elbúcsúzom tőled, mert, ha az én gyönyörű feleségem megismer, akkor a végén beléd szeret, és azt nem bírnám elviselni.
Utóbbin Károly nevetett, esze ágában sem volt szemet vetni a vendéglős feleségére. Búcsúzáskor ugyan igencsak nagy szemet vetett rá, de mást nem. Telt erszénnyel búcsúzhatott el Mártontól, és annak feleségétől.
Előbb hazanyargalt a pénzzel, és odaadta szüleinek. Azok marasztalták erősen, de Károly azt mondta:
- Megyek vissza a nagyvilágba, ez még nem a végállomásom itt, csak látogatásom!
Falvak jöttek, városok jöttek, hegyek jöttek, síkságok jöttek, majd pedig újra hegyek, és azokkal egy végtelenbe vesző, hatalmas erdő.
Az egyik hegyen két fura alakot vett észre. Igencsak kakaskodtak egymással. Az egyik kicsi volt, de nem lehetett tudni: nagyon kistermetű ember, - vagy egy nagyobbacska törpe? Mindenesetre azt ordította a másiknak:
- Én vagyok a legtörpébb törpe, de te nem vagy a minden óriásnál nagyobb óriás!
A másik valóban nagytermetű volt, de nem lehetett tudni: nagyon nagytermetű ember, - vagy egy kisebb termetű óriás?
Ő viszont az üvöltötte a másiknak:
- Én minden óriásnál nagyobb óriás vagyok, de te nem vagy minden törpénél törpébb törpe!
Azt mondta nekik Károly:
- Kibékítelek bennetek, de nem ingyen! Te, törpe, megkapod e vidék legkisebb törpéje tiszteletbeli, de a valóságot is fedő címet, te pedig, óriás, szintén e vidék tiszteletbeli legnagyobb óriása leszel. Ám mit adtok nekem ezért, miután megmondtátok a becses nevetek? Az én nevem Ügyeske Károly!
A törpe bevallotta, hogy az ő neve Icuripicurikiskunkory Pál, az óriás viszont egyből odavágta: ő meg Hegyeknélmegegyebeknélfélelmetesenmagasabb Péter.
Abban azonban nem tudtak megegyezni, hogy mit adjanak Károlynak a békéltetésért.
Pál, jó hangosan, azt mondta:
- Azt nem árulhatjuk el neki, hogy a leány melyik hegyen lakik, mert erre megesküdtünk!
Péter rádörgött Pálra:
- Azt sohasem, hiszen megesküdtünk neki. Ám azt sem szabad elárulnunk, hogy a leány milyen finom mézes és szamócalekváros palacsintát tud sütni, mert akkor a végén ő is kérni fog tőle, ez az ember, és nekünk kevesebb marad!
Pál helyeselt:
- Azt sohasem, hiszen erre mi esküdtünk meg saját magunknak!
Tűnődtek a dolgon. Károly várt, kíváncsian, de türelmesen.
Pál végül a saját homlokára ütött:
- Van itt ész! Azt adjuk, amit nyugodtan adhatunk!
Kihúzott a zsebéből egy barnán csíkos csigát, és átnyújtotta Károlynak, kis versike kíséretében:
Tanácsodért e csiga!
Fogadd el te csacsi, ma!
Ha már ma elfogadod,
még holnap is foghatod!
No és fület jól hegyezz:
- Utána is csiga ez!
Kíváncsiság felcsigáz?
Újra nézd meg: csigaház!
Csigaházban csiga van,
csápos, de nem csintalan!
Csigaházon barna csík,
több is, - házat de díszít!
Mikor kijön a csiga,
indul csiszi-csuszika!
Házba, ha visszacsúszik, -
csúszása elbúcsúzik!
Károly nagyot nevetett:
- Te írtad e csigás versikét?
- Nem én írtam! – mondta, kicsit sértődötten, a törpe. Én nem írok verset a csigáról, mert van ám nálam ész, hanem egyből beleteszem a csigát a zsebembe! Ezt a versikét még az iskolában tanultam, Ballagóföldi Barnán Brummogó Barnabás írta, és mézes-szamócalekváros palacsintát kapott érte, egy szoknyás valakitől, aki olykor nadrágban jár, de én nem árulom el a nevét! Még azt sem, hogy milyen finom palacsintákat süt!
Ezt követően Pál is, Péter is elment, de azért Károly, aki figyelt, jól látta, hogy melyik hegyre kapaszkodnak fel.
Károly még ott üldögélt a sziklán, amikor Pál és Péter váratlanul visszaérkezett, és azt mondták mindketten, egyszerre:
- A leány, Kuncogó Katalin, közölte velünk: elárulhatjuk a nevét, azt is, hogy hol lakik, és küldött neked négy palacsintát, két mézeset és két szamócalekvárosat!
Károly már megéhezett, ezért kissé mohón kérdezte:
- No és hol vannak azok a palacsinták?
A törpe is, az óriás is a hasára ütött:
- Bennünk, de a palacsinták voltak a hibásak!
- Nocsak! – csodálkozott Károly. Mit csináltak azok a palacsinták?
Mindketten bizonygatták, hogy a palacsinták előbb kellették magukat, de amikor ők nemet intettek a fejükkel, akkor beleugrottak a szájukba, - és onnan már nem volt visszaút!
- Bajnak baj, de megoldjuk a dolgot! – mondta nekik Károly. Fogunk a patakban pisztrángokat, elvisszük Katalinnak, kisüti, hiszen, ha palacsintát tud sütni, akkor halat is tud sütni, és a halsütés után megint süthet palacsintákat. Ezt sütöttem ki!
Így tettek, és előbb három nagy pisztrángot fogtak, majd egy negyediket is, ráadásnak.
Károly már nagyon kíváncsi volt a leányra.
Hát Kuncogó Katalin váracska féle házán egy igazi vár nevetett volna, de még egy kastélyra is rájött volna a kuncogás. Igaz, emeletes házikó volt, alul konyha, fürdőszoba, nagyobb szoba, fent pedig egy padlásszoba, és a tetején volt hét kis torony, meg egy szélkakas, három széltyúkkal. A széltyúkok talán széltojásokat is tojtak, de ezt nem lehetett bizonyosra venni.
Azt mondta Katalin az érkező társaságnak, de mosolygósan:
- Palacsintám elfogyott, nyelhettek majd éhkoppot! Ám pisztráng, ha kisütött, hozhat némi örömöt!
Megtetszett a leány Károlynak?
Hű, annak úgy megtetszett a gyönyörű leány, hogy majdnem füttyentett, de azért, szerencsére, eszébe jutott az illem.
Megtetszett a legény Katalinnak?
- Hű, annak úgy megtetszett, hogy majdnem neki állt bámulni, de azért, szerencsére, eszébe jutott az illem. Titokban azért így is jól megnézte magának, olyannyira, hogy az a megnézés már félig férjnek való kinézés is volt, de azért igyekezett ezt nem kimutatni.
A leány kisütötte a négy pisztrángot, hát volt ott lakoma! Rozskenyérrel ették…
Beszélgettek erről-arról, forró nyarakról, fagyos telekről, falvakról, városokról, örömről, ürömről, kényes malackörömről…
Azt kérdezte Károly a leánytól:
- Kié ez az erdő? Szabad itt halászni, vadászni?
A leány nagyon elpirult:
- Ismerem azt, akinek a tulajdona! Nevét nem árulhatom el, de nekem azt mondta:
- Neked, Katalin, és bárkinek, akinek te megengeded, szabad itt halászni, vadászni, gombát szedni, és növényeket gyűjteni, - de másnak nem!
Pali, a törpe, kicsit ravasz volt talán, mert ő meg így szólt:
- Nekem meg azt mondta valaki, hogy annak, aki ebben az erdőben él, annak még mindezeken felül mézes és szamócalekváros palacsintát is szabad enni, - ha van itt ilyen palacsinta. Mindjárt körül is nézek: van-e?
Hát nem volt, sem az asztalon, sem az asztal alatt, sem a konyhában, sem a fürdőszobában, - de lett! Katalin sütötte, Károly nézte. A leányt is, a palacsintasütést is.
Gondolt egy nagyot Károly és így szólt Katalinhoz:
- Bevallom, Katalin kisasszony, hogy szívesen lennék a szolgalegénye, ha szívből jött csókokkal fizetne. Ha nem szívből adná, akkor nem is kérném a fizetséget. Akkor egy ideig teljesen ingyen szolgálnám! Elalhatnék a padlásszobában, amit, hallottam, kikukkantónak nevezett. Ha nem talál hasznosnak, bármikor elküldhet!
Elpirult Katalin, de azért azt mondta:
- Jó, megpróbálhatjuk, de ne kérje a fizetséget, majd én szólok, ha fizetésnap lesz, ami lehet, hogy sohasem! Ha sohasem, magára vessen!
Hasznos volt Károly a leány házánál?
Nagyon is, mert vadászott, halászott, két öszvéren hozta messzi földről, amit Katalin felírt neki, lisztet, fűszereket, szerszámokat, mindent. Ásott, kapált, fát vágott, feltöltötte a víztartályt.
Elröpült egy madárszárnyú hónap, és Károly nem tett célzást a fizetségre.
No, egy hónap csak egy, de egy másik is elrepült. Jött a harmadik.
Katalin már nagyon nem bánta volna, ha Károly tapintatosan utal a csókfizetségre, ami nem volt ugyan kötelező, de a leány szíve már nagyon kívánta.
Éppen gombát szedtek együtt az erdőben, amikor ráleltek egy igen nagy vargányagombára.
Azt mondta Katalin a gombához fordultan:
- Te is csak állsz itt, mint ez a legény, fejeden nagy kalappal, a legény meg hajadonfőt, te a kalapod sem biccented meg köszöntésül, ez a legény meg áll, mint szamár a hegyen, és nem meri kérni a szívemtől a csókokat. Miért van ez így?
A vargányagomba nem felelt, csak tűnődött.
Károly viszont kezébe vette a leány mindkét kezét, és mindegyiket megcsókolta, majd így szólt:
- Nekem már nem elegendőek a csókok, Katalin, hanem a kezed is kérem, meg utána, ha beleegyezel a kézodaadásba, a csókokat is, és nem fogok akkor tovább állni itt, mint szamár a hegyen, hanem úgy átölellek, hogy még szusszanni sem fogsz tudni!
A leány mindkét szeme felragyogott, átnyújtotta mindkét kezét, hát nem is szabadulhatott Károly öleléséből, igaz, nem is akart, és oly sok volt ott a csók, hogy még a szajkók is elámultak rajta. Igaz, nem is láttak még csókolódzó emberpárt.
Még aznap sokáig lovagoltak, egészen odáig, egy pici faluig, ahol megesküdtek, és mint házastársak nyargaltak vissza.
Azt mondta Károly, már férjként:
- Leköltözöm hozzád, a padlásszobából a földszintre!
- Nem! – nevetett Katalin – Én költözöm ma fel hozzád, a kukkantóba!
Reggel, a tojásrántottánál, Károly előrántott egy ötletet:
- Három ház van az erdőben: egyikben Pali lakik, a másikban Péter, meg ez a harmadik, e furán várféle. Falut is alapíthatnánk, elnevezhetnénk Kuncogófalvának. Megengedné az erdő gazdája?
Katalin nevetett:
- Az biztosan meg, mivel enyém az erdő ezekkel a hegyekkel, enyém a patak, de még van egy kis tó is nem messze. Eddig ezt nem mondtam, mert nem akartam, hogy a hozományom elijesszen tőlem, te kényes, rátarti legény! Most, már, asszonyként, mondhatom! Ám Ügyeskefalvának is nevezhetjük… Ám nekem is van egy ötletem. Kerestessünk azzal a törpe Pállal, aki nem is törpe, csak alacsony termetű, egy neki való kistermetű leányt, nem baj, ha egy fejjel nagyobb is lesz nála. Barátunk, Péter, az a nagytermetű, nincsen bajban, mert a lányok rajonganak a magas, nagydarab, mafla férfiakért…
Így történt, hogy megalakult Ügyeskéntkuncogófalva. Mindenütt született gyerek, Katalin ráadásul ikreket szült, de abból sem lett baj, mert Károly két bölcsőt készített, így mindegyik ikergyerek saját bölcsőjében ringott… Persze, amikor ringatták, mert nem jó a gyermeket elkényeztetni, hozzá kell szoktatni az élethez is, legalábbis valamennyire, már a bölcsőben is…
Igen, de bármilyen bölcs is az utóbbi kijelentés, az Ügyeske gyerekeket mégis kicsit elkényeztették, ringatták…
Kik is?
Hát, mit árulkodjak? Mamájuk, papájuk, Icuripicurikiskunkory Pál, amikor átjött, meg annak felesége, amikor átjött, meg Hegyeknélmegegyebeknélfélelmetesenmagasabb Péter, amikor átjött, meg annak felesége, amikor átjött… Átjönni meg sokszor átjöttek, ha másért nem, hát mézes, meg szamócabefőttes palacsintát enni, de nem vetették meg szilva- vagy baracklekváros buktát sem, a kisült lángost, a jó gulyáslevest, a fácánpörköltet és másfajta étel remekeket sem…
Időnként még egy medve is beállított, két boccsal, de ők csak mézes palacsintát kaptak, mivel a bölcsők ringatását nem engedélyezték nekik… Legalábbis addig nem, amíg a két ikergyerek nem lett nagyobb, mert akkor már elhagyták a két bölcsőt, és ők is eljártak szomszédolni…
(2020)
Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!