Ezüstfenyőkről írok verset egyszer,
fákról, melyekbe szerelmes a reggel,
ha madárhang csillan fel illatágyon,
s ébred a lét: fél-való, félig álom.

Ezüstfenyők… Akár emberi lélek
mélyéből jött jelképek lehetnének:
kék tű-világban szépség-fényvarázslat, -
de jön az este, s komorak az árnyak.

Mondd, nem ilyen a lélek is? Ha ébred,
s jön a hajnal: fényt hoznak messzeségek,
de búja eljön fényoltó időnek.
A lélek fényén mindig árnyak győznek?

Győznek, addig, míg nem Lélek a lélek,
s győzni enged rosszat, becstelenséget.
Hány ember hallgat butító imákra,
s hány keresztet megtévedt önmagára!

Ki múltra néz, felismer égit itt lenn,
s megérti, hogy a Becsület az Isten,
s mint ezüstfenyők tiszta fényvarázsa,
Szépségért tesz, s annak szavát kiáltja.

(1990-es évek)

A képen:
Ezüstfenyő, Agnieszka Kwiecień felvétele, forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/ac/Picea_pungens_Montgomery.jpg