Lombot hullató fák már
csak elmosódott foltok,
fenyő őrző sötétje
ami megmaradt itt-ott,
a fenyő furcsa lélek,
őrködik és tűnődik,
s mikor a táj magányos,
elnéz látó időig,
távolban varjúszárnyak,

közönyön túlra elnéz
az őrködő varázslat

talán, ha fenyő lennék,
gyanta könnycseppes ember,
télből tavaszig látnék,
látnám a lehetetlent,
s lehetőt jobban látnék,
fenyő áll, őriz álmot,
s látnám miért nem látok
egy kiút-valóságot

a fenyő furcsa lélek,
a fenyő furcsa ember,
rejtelmes zöld varázsa
megtelt fényszerelemmel,
tisztával és igazzal,
s tavaszi tájig láthat,
fák közt különös isten,
őre egy szabadságnak,
őre egy más vidéknek,
őre a nyári napnak,
kristályos templomában,
őre szépnek, igaznak,
s benne gyönyörű vágy van

de, jaj, őt is kivágják,
sok ember gonosz isten,
s haldoklik már a szépség
könnycsepp gyantás szívekben,

de jó fenyőnek lenni,
akármily furcsa lélek,
de jó szemébe nézni
közelnek, messzeségnek,
jó szépséget szeretni,
jó gyűlölni a rosszat,
és sohasem hazudni
gyönyörű csillagoknak,
jó a jövőben hinni,
akkor is, ha most nincsen,
mert azért mégis ott van,
gyantás fenyőszívekben,
jó látni mélybe hullót,
a széttört szárnyú rosszat,
s tenni a köznapokban
létéért jobb napoknak,

a fenyő furcsa lélek,
a fenyő furcsa ember,
viharos sziklacsúcson
is egyenes gerinccel,
igen, különös isten,
mert istenként is ember,
és emberként is megküzd
rút látszat-istenekkel,
s ha sziklacsúcsról mélybe
zuhan kristályos álma,
ott is, míg benne lélek,
fel-felzúg igazsága,
ott is, míg benne lélek,
lesi csillagok titkát,

s kristályos templomában
az igazat tanítják!

(2020)

A képen:
Lucfenyő, Billy Hathorn felvétele, forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/ff/Spruce_tree_IMG_0444.JPG