A zúzmarás fák, a közel jött köddel,
háttér világgal, hamar megszokottak,
s a tél szépsége, bár ott van a fákon,
egy-két nap alatt a semmibe olvad,

ha marad is még. Köd a jövőt rejti:
távol tavaszt, lángol sokszínű ének,
fehér, rózsaszín, vörös együtt villan,
s ad díszt a zöld meglengő köntösének.

Lesz Tavasz, s mikor? Lehet, nem leszek már,
ezért üzenek most a Végtelennek:
- Véges dolgokat olykor megcsodáltam,
de én csak Neked vallottam szerelmet!

Emberben is a Végtelent kerestem,
elérhetőben az Elérhetetlent.
Zúzmarás fák, lelkek, mint dideregnek!
S hány bunkós senki véli: ő az isten…

A Végtelen a kis senkiken átlép, -
s utódaikban ember lesz az állat?
Egyszer igen, mert az Anyag a Törvény,
az Anyag, ez a Végtelen Varázslat.

Varázslatot: a Végtelent szerettem,
zúzmarás ágon kristályát a Létnek,
elérhetőben az Elérhetetlent,
csillagszépségét szabad messzeségnek…

…s abban is Szépség, hogy nem ért meg senki, -
a meg nem értés kegy Tőled, Varázslat,
csak ölelj majd át, Végtelenség-álom,
örök álma változó Valóságnak!

Lesz Tavasz? Lesz! S hogy addig hány szín villan?
S hány vereség lesz győzelemmel ékes?
Te tudod, Anyag, Végtelen Varázslat, -
s piros színe léleknek, szívnek, vérnek!

(2020)

Illusztráció: Pixabay.