Egy ember ment, bottal, a bot olyan volt,
talán, mint egy segítő gondolat,
testtámasz is kell, s hozzá lélektámasz
ahhoz: megérjünk új holnapokat.
Elnéztem ezt az ismeretlen embert,
ment, miként egy létért küzdő bogár,
s a végtelen megy velünk, ismeretlen,
s az ismert ismeretlent megcsodál.

Magamba néztem, s az emberre néztem,
nem ismerem, de mégis ismerem,
mert ismerem az embert, érthetetlent,
de a Végtelent, - őt nem ismerem.
Mások sem, de olyan sokan hazudják
ismerősnek! Ezen csodálkozom
egy-egy versben, mit mások nem szeretnek,
de ezt sem bánom túlságos-nagyon.
No, persze, tudom milyen legtöbb kalmár:
istent hazudik, míg hazát elad,
mindenütt. Itt is, itt a Rózsadombon, -
itt sem szeretik ám az igazat!
Csodálkozol? Ó, hát miért szeretnék?
A nép ma még bonyolult csőcselék,
s gyakran, ki elad, mindenét eladja:
eszméjét, hitét, és becsületét.
(Már, persze, akkor, ha valaha volt még
becsülete. Annyira lent e kor,
s a három színbe csomagolt hazugság
oly mindennapi áruként honol!)
A csőcseléket elnézem, s lenézem,
ez „megértő lenézés”, mert ilyen
a csőcselék, s ha olykor csöcsöt rángat,
csökönyösen, - keserűn nevetem.
Mi mást tehetnék? Vers, habár varázslat,
csak azt teheti meg, amit tehet,
még akkor is, ha kigyújtják a máglyát,
s vak középkort hoznak esztelenek.

Szóval, néztem a bottal járó embert,
az ismeretlent, habár ismerem
egy nézetét: neki komputer nem kell, -
mi abban van, az egy sötét verem!
Mondtam neki: - Nem kell túlzásba vinni
semmit, habár az informatikát
én sem kedvelem, no de technikától
nem menekít meg minket a világ!
Sokkal később a lift előtt köszönte
intő szavam (micsoda furcsaság!),
s ragyogó szemmel azt is hozzátette:
már övé is, mit az internet ád!
Még később az istent is emlegette,
hát ez, bizony, már nem tetszett nekem,
egy diplomás legalább annyit tudjon:
mi képzelet, és mi az, ami nem.
Persze, sok tudós istennel is játszik,
s nem jogosan, ha nem is verselő,
„Tudás és tudatlanság” írtam versben, -
de azért sem a hála jött elő!
Ám a világ ma még ilyen. Az álma
gyakran oly szerzés, mely sokszor lopás,
s ha a kalmárt felfalja pénzfalánkság,
ez végül is mire vigasztalás?

Később meg más jött, aki nem jár bottal,
aranydiplomás, zavaros vitéz,
mondja, mondja sok csacskaságát, bátran, -
de azt becsülöm, hogy szemembe néz!
Gyógyítani nem tudom, oktatom csak:
- Neked semmit sem adott diplomád?!
Mai kormányban miniszter lehetsz még, -
ha e tévutat folytatod tovább!

Nem ijedt meg, hogy miniszter lehetne…
Vannak ilyen furcsaság-emberek!
Hát mindössze havi ötmillióért
elvállalna ilyen szégyeneket?!
Ötmilliárdért sem tenném havonta, -
az ördög is könyöröghet nekem!
(Ám, mi tagadás, ezt a furcsa embert
mint érdekeset, nagyon kedvelem.
Rámutatok, persze, hogy milyen állat
lapul meg gyakran szavai mögött,
s nem vagyok kalmár, e kioktatásért
nem is várok tőle köszönömöt!)

Nem tagadom, tényleg szépek a rózsák
minden tavasztól, s egész nyáron át,
persze, azért, mikor rohad az ország,
rózsás dombon sincs szép illatvilág.
Itt is voltak, vannak „hídavatások”
(Arany Jánosra célzó ismeret),
s eldicsekszik, majd lapul bácsi, néni, -
felnőttként is csak fideszes gyerek.
Itt is sok ember megéri a pénzét,
s fehér holló becsület, mint való,
az is igaz, mert sokféle az ember,
s van kötélre-, és van jóravaló.
Én nem ítélek istenként! (Varázsló
vagyok csupán, és isten nem vagyok,
és igazságot olykor egy-egy versbe
a valóságból átvarázsolok.
„A varázsló boltocskája” mesémben
is ott a való, ha kinyit a bolt,
de a varázsló sohasem volt kalmár,
s egy másik világ az otthona volt.)

Szóval, emberek itt is jönnek-mennek,
akkor is, ha itt-ott nem emberek,
és akkor is, ha ész, becsület itt is,
mint az egész országban, nagy beteg.
S hogy kik babáznak tőrös Gül Babákkal?
S ha ország dűl majd, Gül Babás örül?
Ez még titok, s e titkot honnan tudnám?
S hogy dűlni fog, - én tudom egyedül?
Tán nem csak én. S egyszer talán tavasz jön, -
vagy őszirózsát közelít a nyár,
s az is lehet: e rózsás Rózsadombon
van nálam proletárabb proletár…

Amíg vagyok, addig a verset – írom.
A verset, amit senki sem szeret, -
de minek nekem mézzel-mázzal telten
az, ami csak látszatra szeretet?
Idő kellene: a szemekbe néző.
Tett kellene: ez ellustult vidék!
Nyílt, szabad szó: a hiányzó szabadság.

Az a Közelség, melyben Messzeség.

(2020)

A képen:
Előtérben a Margit híd, háttérben a Rózsadomb, VinceB felvétele, forrás: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/10/Margaret_Bridge_06%2C_Budapest.JPG