Úgy gondolok sok szilveszteri napra:
egy Csillag jut fel egyre magasabbra.
Karácsonyfa sóhajtott rá valóra:
a szaloncukrot már leettük róla.
Kíváncsian el-elnéztem a kertet,
mely sötét fák közt ördögöket rejtett,
fák megmozdultak, majd mereven álltak, -
az esti kertben különös varázslat:
együtt félelem, s bátorság a szívben,
együtt van hihető és hihetetlen,
együtt van a tűnődés, s bizonyosság,
érzed leányok megvetését, s csókját,
érzed a van-t, és megérzed a nincs-et,
s megmaradhat egy rád vetett tekintet.
Miért maradt meg? Erre nincsen válasz
nagy tengerén a választalanságnak,
s földtekéjén választ nem adó Földnek,
mely golfjátékát elhiszi öröknek.
Karácsony? Újév? Szerettem, - vagy mégsem?
Karácsony fürdik illat-illemében,
megfürdik, s gyakran füllent is magának,
vagy hit-választ ad választalanságnak.
Újév? Azt mindig megszüli a régi,
s túl földi ahhoz, hogy lehessen égi,
de volt földinél égibb volt az akkor,
küzdelmes szépség, nem, mint ez a rest kor.
Felnőtt kezekben vidámodott kártya,
barna makk ász az adut kiabálta.
Nem érdekelt kártyás ünnepi móka, -
lenéztelek, akkor is, ultimóka!

Egy könyv-hajón vágtam neki az estnek, -
gondolkodókat csak könyvek szeretnek?
Kis lámpa égett, világító álom,
s a felém futó cicánk ma is látom,
fekete-fehér foltos volt e macska, -
egy volt idő tündérszép folttalanja.
Doromboljon! Takaróm alá tettem, -
jól érezte ott magát, szív melegben,
s kandalló tűztől lett nagy szobánk áldott,
s miként az a kor, piros színre váltott.
„Makk ász! Tök ász!”. Hallottam csacska hangot.
„Elmentem!” – szólt, pedig nem ment, maradt ott.
S akár cicám, vágtam kritikus képet:
- Együgyűek a felnőttes beszédek!
(Nos, hát, nem egy ügy volt, több is, de róla
sejtettem: sok a ciróka-maróka…
Mégis: szép idő, ha küzdő Ma, s Holnap,
éles szavak közt bár, de kezet foghat…)

Oly Idő szélén ülök, mely már nincsen,
de ma is láttat lelkemben, szívemben
oly Szépséget, mely hiánya e kornak,
s úgy érzem magam, mint kit kiraboltak, -
s ki is raboltak! Nyikorog az éjben
önkény, szélkakas, tolvajkulcs, s beszédben,
az, aki lop, ma igaz szót letorkol,
s köp a városra, díszes vártoronyból,
köp a Keresztre, köp értelmes érvre,
s bér-térdre hulló sor jön: koncát kérje…

Úgy érzem magam, mint kit kiraboltak,
s valóban úgy volt, mert ki is raboltak,
de nemcsak engem, hányan vannak mások!, -
kiraboltak egy csillagos világot,
s igenis, látom, milyen fegyverekkel,
s gyakran a rabló, s tolvaj nem is ember:
megveszett bennük ősi ösztönállat,
s a Becsület szól: - „Veszélyes! Vigyázat!”.
Ó, igen, látom azt, hogy e jelennek
hitványságai mennybe miként mennek!
Ó, igenis, látok oly csőcseléket:
önhasznot igen, - s mást semmit sem ért meg!

Felnőtt volt gyermek, és sok mindent lát át:
lélek- s szívsebzett ország pusztulását,
s a Világnak e volt gyermek kiáltja:

- Vigyázz magadra, - és Magyarországra!

(2019)

Illusztráció: Pixabay.