Humanista vagyok, ez tagadhatatlan, de a világban globálisan, és Magyarországon különösen báliasan lokálisan, a tagadhatatlant szokták leginkább tagadni.

Ettől én még, persze, humanista vagyok, bár karaktergyilkosokkal körülvetten. No, mint a többi humanista… Még a humanista Ferenc pápa sem kivétel ez alól, - miért lenne? (Ferenc pápa, a világ, és utóbbiban Magyarország - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46869).

Az, hogy miként lettem humanista, - hát azt magam sem értem. Mindig a legegyszerűbb dolgok a legbonyolultabbak (Miként lettem humanista? - http://artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46392).

Na, szóval gyermekkorom óta humanista vagyok, de nem annyira, mint az, aki a légynek sem árt. Igaz, általános iskolai osztálytársaim cserebogár kínzásait megvetettem, bár lehet, hogy igazuk volt, a cserebogár a nép ellensége, már lárva állapotában is, de azért, humánusan, inkább csak megölniük kellett volna, utóbbi cselekedetként kötelezően előírt is volt a tankönyvben, - de a kínzás nem.

Miként kínozták a cserebogarakat? Ezt nem árulom el, mert ez most olyan korszak Magyarországon, hogy sokan a cserebogáron kezdenék, - de kiken folytatnák? Persze, e nélkül is csinálják és folytatják… Azok a rossz felnőtt gyerekek, a Házban, de házon kívül is… Hát utóbbiakhoz képest…

A kolorádóbogarakkal (közönséges paraszti nevük krumplibogár) nem találkoztam azokban az években. Érdekelt pedig e bogár, mivel ott volt a hírekben: ezeket a burgonyapusztító bogarakat az imperialisták (tőkés hatalmak) dobják át a határon (akkor átmenetileg Jugoszlávia is az imperialisták hálójába került országnak számított, olvastam is a Szögesdrót a Dráva mentén c. könyvet, de most nem sikerült szerzőjét megtalálnom az interneten, Tito az imperializmus láncos kutyája volt, és csak később jött Hruscsov és Tito csókja). A kolorádóbogarakkal azonban nem találkoztam, mert a közelünkben ugyan ott volt a Természet, de a burgonyaföldek távol.

Na, igen, azt nem állítom, hogy a légynek sem ártottam, - de csak a nagyon szemtelen legyeknek. Olyan legyeknek, amelyek, ellentétben sok más békülékenyebb hatlábúval, vissza-visszaszállnak az emberfiát bosszantani (sőt, talán még az ember lányát sem kímélik). Az ilyen bosszantóan viselkedő legyeket igyekeztem agyoncsapni. Persze, néha véletlenül egy-egy váza, giccses porcelánfigura lett az áldozat, balesetként, a bűnös légy pedig elmenekült. Volt már ilyesmi a történelemben bűnös emberekkel is, - meg van is.

Gyóni Géza, az egykor híres költő, aki háborús verseiért kapott nagy babérkoszorút, de később, a világháborúban, más belátásra jutott, de még, ha nem hal meg, akkor, szerintem, folytatódtak volna belátásai, azt írta Sírversében:

„Boldog, ki itt jársz, teéretted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt.” (http://www.szozat.org/index.php/lira/tartalom/1638-gyoni-geza-sirvers).

Hát, ugye, az, aki él, nem feltétlenül boldog, továbbá, nem százszázalékosan biztos, hogy e boldogért (ha az is) Gyóni Géza megszenvedett, de meg az sem igaz: Gyóni Géza csak a béke katonája volt, ha így szólna a kifejezés: „aki a béke katonája lett”, - az közelebb járna az igazsághoz.

Persze, én is írhatnám, hogy mindig nagy humanistaként a béke katonája voltam, csak hát a humanistát (ha igazán az) saját magára vonatkozóan is kötelezi az igazmondás. Ám az a légpuska… No és, ha azok balkáni gerlék, nyakukon a fekete gyászszalaggal, hát, ha nem is voltak Picasso békegalambjai, azért… Persze, a légpuska a Béke kezében is lehet fegyver, ha jön a Turulmadár (https://www.poet.hu/vers/188621), amelyik már, sajnos, napjainkban itt van, vagy az a harci sas (ami szintén itt van, bár a szarkák serege sürgölődik fent)…

No, igen, így volt, én is csak lettem a Béke Katonája, amikor, később, unokaöcsémnek ajándékoztam a sokat használt légpuskámat…

Ám az igaz, hogy nagyon régóta légynek nem ártok, ha az nem árt nekem… Ha a légy hullik, mint az őszi légy, és egy légy felrepül hozzám a kilencedik emeletre… Arra gondolok: menekült… Krisztus is menekült volt, Ferenc pápa is elismerte…

Krisztus a légynek sem ártott… Habár, ha jól meggondolom, korbácsot fogott, és azokat a galambárusokat kiverte a templomból… Ám ez nem bántás volt, hanem tanítás, jóra ösztökélés, tapintatosan… Figyelmeztetés… A magyar keresztény egyház ezt hamar elfeledte… Búcsúcédulás búcsút mondott e nemes, igazságos, olykor szükséges, javító, és ezért gyönyörű isteni cselekedetnek… Sőt, ha jobban meggondoljuk (Tűnődés a Tízparancsolaton - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46455, Utak, tévutak, karácsonyok - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46922) nem csak ennek, hanem, - ha már lúd, legyen kövér alapon! – tulajdonképpen, a kereszténység hangos önérdek hirdetése közben, az eredeti őskeresztény eszmének is búcsút mondott, a humanizmusnak (Őskeresztények - https://www.poet.hu/vers/106739)...

Hát, ugye, a legyet sem bántani, hát az sem egyszerű dolog… Én nem szoktam bántani a lakásban meghúzódót, csak ne csináljon télen is szemtelen tavaszt… Akár kövér légy, akár sovány…

Ezt a legyet azonban most az újév felé közeledő napokban, kifejezetten megsajnáltam… Tanácstalanul, zavartan mászkált az ablaküvegen, a szobán belül… Azt hitte tavasz van… Most pedig hivatalosan tél van, december… Ki csapta be a legyet? Az emberek? Az önállósult Teremtés? A klímaváltozás? Ki a felelős érte? Meg a többi, múltbeli és jelenbeli becsapásért…

Humánusan kinyitottam az ablakot. A légy boldogan elszállt a mosolygósan enyhe, joggal tavasznak gondolt télben.

Nem csak a legyet szántam. Magunkat is, Az emberiséget. A Földet. Azt a hihetetlenül nagy butaságot a légyemberekben, akik azt hiszik: mindenért Isten a felelős. A másokat becsapókat. Az önmagukat becsapókat.

Az a mosolyogni valóan szánandó emberlégy is ilyen egy nagy folyó menti városkában vagy környékén, aki engem nem ismer, de azért veszi magának a bátorságot, és lepiszkol... Mást nem is csinál. Csak légypiszkot. Nem az írásomhoz szól hozzá, hanem engem piszkol. Miközben semmit sem tud rólam. Ezzel nincs egyedül. Ez egy embertípus szegény, a társadalmi rend és önmaga közös áldozata. Szánandó.

Én nem írtam neki válaszul semmi hasonlót. Miért írtam volna? Nem ismerem, mint ahogy ő sem ismer engem. Finoman azért megpendítettem neki, hogy magatartása erősen elmaradt attól a kulturális szinttől, ami szintnek nevezhető igényesebb embereknél. Persze, egyre inkább ez a mai kulturális szint, nincs ezzel egyedül.

Igen, őt is szánom, meg azt a kis várost is, az Ígéret Hídjánál, és változatlanul arra gondolok, amire múltkori írásomnál is, hogy hány város lett móriczi Zsarátnok (Móric Zsigmond: Rokonok - https://mek.oszk.hu/01100/01150/01150.htm) az utóbbi évtizedekben.

(2019)

Illusztráció: Pixabay.