Feltöltve: 2019-12-15 13:34:46
Megtekintve: 5691
Háborús karácsonyok
Nos, biztos, hogy sok családban sokkal rosszabb karácsonyok voltak, mint nálunk, az én háborús kisgyermek és gyermekkoromban, tehát korántsem egyéni panaszkodás ez arra az időszakra, amely a háttérben annyi családba hozott, nem hogy bajokat, de gyakran tragédiákat is.
Ez csak egy kis lírai visszaemlékezés. Inkább önmagamnak.
Kis kertes házban éltünk egy ideig, nem írom meg pontosan hol, csak annyit: Budapesten, és olyan helyen, hogy egyszerre voltam „nagyvárosi” és „kicsit falusi”, és lélekben az is maradtam, mindkettő, mindmáig, felnőttként is, csak néhány költözködéssel, ugyanott.
Látom magam a kis ház kertjében, a „háborús” játékokkal. Egy fából készült szürke vár hídján csinosra kifestett katonák vonultak. Vigyázni kellett azonban, hogy testüket ne érje víz, mert akkor megsérültek, testük, a festék alatt, gipsz és papírmasé keverékéből állt, „csontozatuk” pedig drótból készült.
Szegények voltunk, munkáscsalád, de nem azok a nagyon nélkülöző szegények. Utóbbiak gyermekei nem kaptak volna olyan játékokat szüleiktől, mint én. Igaz, Anyám és anyai Nagymamám varrónő volt, de Apám nyomdász szakmunkás, érettségizett, aki jogi egyetemen is tanult, és igen művelt volt (mint ahogy a nyomdászok egyébként is a munkásság műveltebb és némileg jobban fizetett rétegéhez tartoztak, akkor, persze, mikor a kertben játszottam, erre nem gondolhattam, ám manapság egyre többet gondolok, amikor látom: a szociáldemokrácia értékeit is mennyire elfeledte a társadalom, és mennyire nem hajlandóak ezekre emlékezni azok sem, akiknek érdekük).
Kisgyermekként is jól emlékszem az akkori kertből a diófára, valamint Anyám kedvenc virágjára, a pünkösdirózsára (sok évtizeddel utána írtam is Anyám e virágjáról - https://www.poet.hu/vers/137142 ), meg a kerekes kútra. A három közül a kút érdekelt a legjobban, néhányszor sikerült letekintenem a mélybe, de végül észrevették, és gyorsan elkergettek onnan, féltettek, bár magas kávája volt, legfeljebb csak átmászhattam volna rajta, de azt is csak valami tárgy segítségével.
A Lurkó nevű pulikutya, mint a pulik általában, hűséges volt. Amikor csecsemő voltam, a szülők később elmesélték nekem, a gyerekkocsim mellé feküdt, úgy őrzött, és nagyon okos kutya volt. Lompos fekete szőre miatt nem kedveltem, de hűségéért később is becsültem, és kisgyermekként is.
A határ közel volt, csak néhány százméternyire, gabonafölddel, rétekkel, patakkal, és egy nagyobb bemélyedéssel (kisebb szakadékkal az egyik oldalán), amelynek alján pici tavacska volt, fűzfák, meg nádas, a vízben apró halacskákkal, - kisgyermekként imádtam! Egyedül oda, persze, nem engedtek a szüleim, mint ahogyan természetesen sehová sem a kertből, de néhányszor levittek a kis tavacskához. Még egy vízen járó kis motoros hadihajót is kaptam, kb. 30-40 cm hosszú lehetett. Úgy emlékszem azonban, hogy hamar felmondta a szolgálatot, mármint a vízen való előrehaladást.
Ám egy alkalommal úgy megörültem a tó közelségének, hogy hirtelen futni kezdtem csodavilága felé.
A szakadék előtt azonban az utánam rémülten rohanó apám elért és mindjárt nagyon elfenekelt. Nem tudom, hogy megálltam volna-e a szakadék szélén vagy nem, és utóbb apám tettét nagyon is megértettem, de a dolog mégis rossz emlékként maradt meg bennem.
A kis tó azonban kedves emlék maradt, azóta is keresem az álló- és folyóvizek titokzatos világát, „ökoszisztémájuk” állatait és növényeit. Ott, ahol egykor gyermekként laktam, ezeket, sajnos, később kiirtották a természetet nem becsülő emberek, persze, különböző okokból, amelyek között utólag méltánylandó is akadhat. Más helyeken azonban, sok évtized után, találtam ilyen élőhelyeket, eldugottan is, egyikről-másikról írtam is (Erdei tavacska - https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%c3%b3s-erdei-tavacska.369/, Pici Éden - http://artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=45155).
A kis kertes házban szép karácsonyfa volt, a második világháború alatt is, nem hivalkodó, de azért, amennyire vissza tudok emlékezni, szép.
Ennek a „kertes házacska idillnek” (amely mögött egy vérző ország volt, de arra csöpp gyermekként, nem gondolhattam) egy bomba vetett véget. Angol gépről dobták le, azzal a szándékkal, hogy a repülőgépgyár sérüljön meg, de a „szőnyegbombázás” szőnyege félrecsúszott, így a repülőgépgyárnak nem lett lényeges baja, hanem csak több lakóháznak. A bombát angol gép dobta le, de – később, már nagyobb gyermekként, az iskolában – tudtam meg, hogy a fő bűnös egy magyar úriember volt, Bárdossy László, miniszterelnökként (Bárdossy László - https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1rdossy_L%C3%A1szl%C3%B3), akinek jelentős része volt abban: az akkori Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, ez az úriember még Horthy Miklóst is becsapta ebben az ügyben (aki nem hiszi, olvassa el Horthy Miklós emigrációban írt emlékiratát), persze, nem ő egyedül volt bűnös, hanem az akkori társadalmi rend uralkodó osztályainak számos tagja, és az általuk elbutított tömegek vétkessége sem tagadható.
A bomba azonban, ha fizikai tárgyakra tréfából alkalmazni lehetne a „humánus” szót, relatíve humánus bomba volt. Megelégedett a kis ház romba döntésével, mi, a pincében levők, csak figyelmeztetést kaptak tőle: a fából készült pincefedőt leszakította, megpörgette a levegőben, majd pedig mérgesen lecsapta. Arra a nagy világosságra, amire kimásztunk a pincéből, még én is emlékszem, ugyanis a fákon is „hajvágást, azaz lombvágást” végzett a robbanás ereje, és így lett olyan világos az addig árnyékos kert.
A bombázások elől egy faluba menekültünk, ott béreltünk helyet, de rövid ideig laktunk ott, mert – számunkra érthetetlen okból – ott is bombáztak, bár, későbbi tudomásom szerint, ott nem volt „stratégiai célpont”. Meddig lehettünk ott? Egy hétig? Kettőig?
Utána a Zsíros-hegyen béreltünk szobát, a turistaházban. Ott nem bombáztak, és az idő, amit ott eltöltöttünk, számomra, mint gyermeknek, „bombasikert” hozott. Hegyek, rétek, fenyvesek, tölgyek, szálló lepkék, gombászás… Az megint az én világom volt, a Szépség világa!
Sajnos, a térdem alatt megsérültem, és a seb, amelyik különben nem lett volna jelentős, meggyűlt. Az antibiotikumhoz még aranyért sem lehetett volna hozzájutni, és előfordult, hogy ilyen esetekben végül amputálni kellett a végtagot. Ám Anyám és anyai Nagymamám felvágott paradicsom szeleteket helyezett a sebre, a benne levő baktériumölő anyagtól a seb javulni kezdett. A paradicsom savas közege (az is baktériumnövekedést gátló) az átkötözéseknél nagyon marta ugyan a sebet, kín volt az ilyen csere, de a seb lassan meggyógyult.
A Zsíros-hegyről pedig, egy vagy két hónap után, mint kibombázottak, átköltözhettünk egy csodálatos, nagy, gyönyörű villába, ahol hatalmas kert is volt, szinte - egy kis túlzással - valóságos park.
Az ottani karácsonyoknál már több mindenre emlékszem.
Amikor a rádió elkezdte: Bácska… Baja…, akkor már szinte pillanatok múlva jött valahonnan a BUMM! No és hányszor! Ilyenkor gyorsan lemenekültünk a villa földalatti szintjének még mélyebben levő pincéjébe. Utóbbi, szerintem, ahogy később elgondolkodtam rajta, valószínűleg bombabiztos volt, de nem lett volna könnyű dolog kiásni magunkat, ha ránk omlik az épület. Ám az a terület, ahol a villa állt, már nem kapott bombát, valószínűleg azért, mert nem volt a közelében stratégiai célpont.
Sajnos, arra is emlékszem, hogy sok mindent tönkretettünk, mint gyerekek, a házban és a kertben, de ez főleg rám vonatkozik, nem az öcsémre. Én nagyobbacska voltam már, kevésbé illedelmes, mint az öcsém, a tárgyakat kevésbé becsültem meg (a könyvek kivételével, mert azokat mindig imádtam!). No, szóval, mit szépítsem? Öcsém „jó” gyerek volt, én – nem lelkileg, hanem azt a materiális környezetet illetően, ami körülvett (a természetet kivéve!) „rossz”. Nem ménkű rossz, de azért nem túl jó. Legalább azt a hatlövetű, civil forgópisztolyt megbecsültem volna, ami a szovjet katona nadrágjából esett ki, mikor a diófán a telefonhuzalt elhelyezte, és én találtam meg! Vaskeretben szép, díszes elefántcsont nyele volt… Igaz töltény nem volt hozzá…
Előbb, persze, a németek jöttek, Apám tudott németül, beszélgetett velük… A tiszt civilben mérnök volt, és látta már, hogy mi vár Németországra. Meg rá. Én inkább később a fiatal szovjet katonákkal barátkoztam, megcsodáltam Misa óragyűjteményét, és örömmel láttam: Misa sem jobb műszaki érzékű, mint én. Minden órát szét tudott szedni, de újra összerakni már nem. Ennyit én is tudtam volna, csak rám senki sem bízott órákat. Misa hozott egy nagy „vájdling” apró halat is, kézigránáttal fogta ezeket a Dunában. Kicsit sajnáltam a halacskákat… Később a kertben én is létesítettem egy kis tavat, vízének utánpótlását a kerti vízcsap biztosította…
Az étrend a háború alatt karácsonykor is szűkös volt, de mivel később tyúkokat is tartottunk, meg kacsákat, libákat, sőt, a lebombázott ház kertjéből Muci, a kecske is átkerült (a Lurkó kutyával együtt), és a ledarált kukorica lisztjéből is lehetett süteményt sütni, nem emlékszem arra, hogy éheztem volna. Arra igen, hogy a kukoricalisztből készült süteményt egy idő után nagyon meguntam. Továbbá a kecsketejet nem tudtam meginni, nem bírtam a szagát (pedig nagyon tápláló, Mikszáth Kálmán is megemlíti egyik novellájában (Lapaj, a híres dudás - https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Mikszath-mikszath-osszes-muve-2A85B/elbeszelesek-2741-kotet-37D19/a-tot-atyafiak-1881-32-kotet-3B151/lapaj-a-hires-dudas-1881-3B3E2/). A szülők szerint azért voltam olyan nagyon sovány, mert „válogatós” voltam. „Soványságom” miatt sok dorgálás ért, mert féltettek, de később éppen e túlzásba vitt karcsúságom miatt kerülhettem ki egy hónapra Svájcba, a Vöröskereszt akciója keretében. Az ottani természet képei most is élnek bennem, a vendégül látó ottani családban a szülők rendesek voltak hozzám, de gyermekeik nem.
A villában is sok könyv volt, Apám is imádta a könyveket, meg az irodalmat és a történelmet, így e téren mi gyerekek a szellemi táplálékot illetően nem szűkölködtünk. Érdekes karácsonyi ajándék volt az a háborús képeskönyv, amelyben állatok mutatták be a gyermekeknek: mint kell viselkedni a háborúban. Egyik képére ma is élénken emlékszem, kis versike is volt rajta, az agancsukon gázálarcot viselő őzekkel: „Mindjárt jön a gázháború!” – közölték az őzek, / s agancsukra azon nyomban álarcot kötöztek. Megjegyzem: egyik karácsonyra apai Nagypapám olyan remek dobozt készített fából, aminek, ha megnyomtak rajta egy gombot, fedele felpattant, és a rugó kiugrasztott egy érdekes ördögöt (utóbbi pompás figurát hozzá talán anyám készítette).
Az igazi szűkös idő nálunk a világháború után jött, sokan éheztek (bentebb, a belvárosban, a zavaros eszméket valló, de egyébként nagyon tehetséges író, Szabó Dezső, mint sokkal később egy könyvből megtudtam, Budapest ostroma alatt éhen halt, a rendszerváltás után teljesült utolsó kívánsága, a Gellérthegyen szobor őrzi emlékét, ha nem is ott temették el (Szabó Dezső szoborfeje - https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%c3%b3s-szab%c3%b3-dezs%c5%91-szoborfeje.747/).
Anyai Nagymamám és Anyám is „batyuzásra” kényszerült egyszer vagy kétszer, hihetetlenül zsúfolt vonatokon vidékre utaztak, ágyneműért, evőeszközökért, lábbelikért és más dolgokért kenyeret, szalonnát, füstölt sonkát kaptak cserébe. Az én nagyszüleim és szüleim sohasem tettek volna ilyet, de bizony az is előfordult: anyai Nagymamámat a batyuzásról vele visszafelé utazó szomszédja, jó ismerőse meglopta.
A „háborús karácsonyok” szűkös és lelkileg sok megrázkódtatást okozó ideje nem ért véget a háborúval. A világháborút követő néhány évben az iskolában is éreznem lehetett, gyermekként, a háború utóhatását, verekedős osztálytársaimnál. A „verekedők” általában rosszul tanultak, trágár szavakat is gyakran használtak. Igen, ott tanultam meg először szánni és egyúttal lenézni a „tömeget”, amikor csőcselék lesz belőle (mint ezt már Petőfi is megtapasztalta rövid életében), és felismerni: a „tömeget” fel kell emelni egy magasabb szintre. Különállásom az is hangsúlyozta: én jól tanultam, nem használtam durva szavakat, és nem verekedtem (utóbbihoz tartozik azonban, a tárgyilagosság tekintetében, hogy sovány gyermek voltam, így a verekedés nem is hozott volna számomra dicsőséget e társaságban). Ki tudja? Talán e gyermekkori emlékek is hatottak, amikor a kétezres években megírtam Csőcselék c. versem (https://dokk.hu/versek/olvas.php?id=17194).
Ám jött egy küzdelmes korszak, amelynek azután sokat köszönhetek, mert azt követelte: figyeljem meg az embereket, viselkedésüket, a társadalmat. Már gyermekként is ezt követelte, nem is titkolta. Ha valaki, akkor, a „politikamentes költészetet” hirdette volna, - azt minden oldalról megbélyegezték volna!
A verseket szerettem, egy-két kis verset írtam is akkor, de azokkal utólag sem dicsekedhetek, első nyomtatásban megjelent költeményem később jött, akkor már gimnazista voltam.
Apám is írt egy-két verset fiatal korában. Egyiket időnként emlegette is:
„Mikor az alkony bíborfényben ég,
valahová úgy hív a messzeség!
Hogy hová, merre, azt még nem tudom,
de elindulok egyszer az úton…”
El is indult, és végigment egy úton. Ez már az Ő története, ha részben az enyém is. Idős korára nagyon jó verseket írt, de különösen azok a műfordításai érdekesek, és szerintem kitűnőek, amelyeket német és francia költők alkotásairól készített. Ezt egyik versemben később én is megemlítettem (Apám műfordít - http://mek.oszk.hu/03200/03222/html/132.htm ).
Ez a mostani karácsony szomorú ugyan számomra, az ország erkölcsileg mélyre süllyedt, és a gazdaság bajai is megszaporodtak. A régi háború azonban megy tovább egy jobb világért, az egész világon, nem csak ebben a kis országban (Mennek tovább a régi háborúk - https://www.facebook.com/photo.php?fbid=784835638680438&set=a.111397106024298&type=3&theater).
Nem, nem béke kell, - hanem teremtő, jobbító Béke.
Nem, nem szeretet kell, - hanem ítélő, emberséget hozó Szeretet.
Egyiket sem látom közelinek e 2019-es év háború nélkül is „háborús” karácsonyán, de tudom, hogy előbb-utóbb eljön.
Azt nem tudom, hogy mikor és hogyan, de azt igen: többet kellene tenni érte!
(2019)
A képen:
Bárdossy László Sztójay Döme berlini követtel és a Gestapo főnökével, Heinrich Himmlerrel 1941 novemberében, ismeretlen szerző felvétele, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1rdossy_L%C3%A1szl%C3%B3#/media/F%C3%A1jl:B%C3%A1rdossySzt%C3%B3jayHimmler_1941.png
Ez csak egy kis lírai visszaemlékezés. Inkább önmagamnak.
Kis kertes házban éltünk egy ideig, nem írom meg pontosan hol, csak annyit: Budapesten, és olyan helyen, hogy egyszerre voltam „nagyvárosi” és „kicsit falusi”, és lélekben az is maradtam, mindkettő, mindmáig, felnőttként is, csak néhány költözködéssel, ugyanott.
Látom magam a kis ház kertjében, a „háborús” játékokkal. Egy fából készült szürke vár hídján csinosra kifestett katonák vonultak. Vigyázni kellett azonban, hogy testüket ne érje víz, mert akkor megsérültek, testük, a festék alatt, gipsz és papírmasé keverékéből állt, „csontozatuk” pedig drótból készült.
Szegények voltunk, munkáscsalád, de nem azok a nagyon nélkülöző szegények. Utóbbiak gyermekei nem kaptak volna olyan játékokat szüleiktől, mint én. Igaz, Anyám és anyai Nagymamám varrónő volt, de Apám nyomdász szakmunkás, érettségizett, aki jogi egyetemen is tanult, és igen művelt volt (mint ahogy a nyomdászok egyébként is a munkásság műveltebb és némileg jobban fizetett rétegéhez tartoztak, akkor, persze, mikor a kertben játszottam, erre nem gondolhattam, ám manapság egyre többet gondolok, amikor látom: a szociáldemokrácia értékeit is mennyire elfeledte a társadalom, és mennyire nem hajlandóak ezekre emlékezni azok sem, akiknek érdekük).
Kisgyermekként is jól emlékszem az akkori kertből a diófára, valamint Anyám kedvenc virágjára, a pünkösdirózsára (sok évtizeddel utána írtam is Anyám e virágjáról - https://www.poet.hu/vers/137142 ), meg a kerekes kútra. A három közül a kút érdekelt a legjobban, néhányszor sikerült letekintenem a mélybe, de végül észrevették, és gyorsan elkergettek onnan, féltettek, bár magas kávája volt, legfeljebb csak átmászhattam volna rajta, de azt is csak valami tárgy segítségével.
A Lurkó nevű pulikutya, mint a pulik általában, hűséges volt. Amikor csecsemő voltam, a szülők később elmesélték nekem, a gyerekkocsim mellé feküdt, úgy őrzött, és nagyon okos kutya volt. Lompos fekete szőre miatt nem kedveltem, de hűségéért később is becsültem, és kisgyermekként is.
A határ közel volt, csak néhány százméternyire, gabonafölddel, rétekkel, patakkal, és egy nagyobb bemélyedéssel (kisebb szakadékkal az egyik oldalán), amelynek alján pici tavacska volt, fűzfák, meg nádas, a vízben apró halacskákkal, - kisgyermekként imádtam! Egyedül oda, persze, nem engedtek a szüleim, mint ahogyan természetesen sehová sem a kertből, de néhányszor levittek a kis tavacskához. Még egy vízen járó kis motoros hadihajót is kaptam, kb. 30-40 cm hosszú lehetett. Úgy emlékszem azonban, hogy hamar felmondta a szolgálatot, mármint a vízen való előrehaladást.
Ám egy alkalommal úgy megörültem a tó közelségének, hogy hirtelen futni kezdtem csodavilága felé.
A szakadék előtt azonban az utánam rémülten rohanó apám elért és mindjárt nagyon elfenekelt. Nem tudom, hogy megálltam volna-e a szakadék szélén vagy nem, és utóbb apám tettét nagyon is megértettem, de a dolog mégis rossz emlékként maradt meg bennem.
A kis tó azonban kedves emlék maradt, azóta is keresem az álló- és folyóvizek titokzatos világát, „ökoszisztémájuk” állatait és növényeit. Ott, ahol egykor gyermekként laktam, ezeket, sajnos, később kiirtották a természetet nem becsülő emberek, persze, különböző okokból, amelyek között utólag méltánylandó is akadhat. Más helyeken azonban, sok évtized után, találtam ilyen élőhelyeket, eldugottan is, egyikről-másikról írtam is (Erdei tavacska - https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%c3%b3s-erdei-tavacska.369/, Pici Éden - http://artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=45155).
A kis kertes házban szép karácsonyfa volt, a második világháború alatt is, nem hivalkodó, de azért, amennyire vissza tudok emlékezni, szép.
Ennek a „kertes házacska idillnek” (amely mögött egy vérző ország volt, de arra csöpp gyermekként, nem gondolhattam) egy bomba vetett véget. Angol gépről dobták le, azzal a szándékkal, hogy a repülőgépgyár sérüljön meg, de a „szőnyegbombázás” szőnyege félrecsúszott, így a repülőgépgyárnak nem lett lényeges baja, hanem csak több lakóháznak. A bombát angol gép dobta le, de – később, már nagyobb gyermekként, az iskolában – tudtam meg, hogy a fő bűnös egy magyar úriember volt, Bárdossy László, miniszterelnökként (Bárdossy László - https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1rdossy_L%C3%A1szl%C3%B3), akinek jelentős része volt abban: az akkori Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, ez az úriember még Horthy Miklóst is becsapta ebben az ügyben (aki nem hiszi, olvassa el Horthy Miklós emigrációban írt emlékiratát), persze, nem ő egyedül volt bűnös, hanem az akkori társadalmi rend uralkodó osztályainak számos tagja, és az általuk elbutított tömegek vétkessége sem tagadható.
A bomba azonban, ha fizikai tárgyakra tréfából alkalmazni lehetne a „humánus” szót, relatíve humánus bomba volt. Megelégedett a kis ház romba döntésével, mi, a pincében levők, csak figyelmeztetést kaptak tőle: a fából készült pincefedőt leszakította, megpörgette a levegőben, majd pedig mérgesen lecsapta. Arra a nagy világosságra, amire kimásztunk a pincéből, még én is emlékszem, ugyanis a fákon is „hajvágást, azaz lombvágást” végzett a robbanás ereje, és így lett olyan világos az addig árnyékos kert.
A bombázások elől egy faluba menekültünk, ott béreltünk helyet, de rövid ideig laktunk ott, mert – számunkra érthetetlen okból – ott is bombáztak, bár, későbbi tudomásom szerint, ott nem volt „stratégiai célpont”. Meddig lehettünk ott? Egy hétig? Kettőig?
Utána a Zsíros-hegyen béreltünk szobát, a turistaházban. Ott nem bombáztak, és az idő, amit ott eltöltöttünk, számomra, mint gyermeknek, „bombasikert” hozott. Hegyek, rétek, fenyvesek, tölgyek, szálló lepkék, gombászás… Az megint az én világom volt, a Szépség világa!
Sajnos, a térdem alatt megsérültem, és a seb, amelyik különben nem lett volna jelentős, meggyűlt. Az antibiotikumhoz még aranyért sem lehetett volna hozzájutni, és előfordult, hogy ilyen esetekben végül amputálni kellett a végtagot. Ám Anyám és anyai Nagymamám felvágott paradicsom szeleteket helyezett a sebre, a benne levő baktériumölő anyagtól a seb javulni kezdett. A paradicsom savas közege (az is baktériumnövekedést gátló) az átkötözéseknél nagyon marta ugyan a sebet, kín volt az ilyen csere, de a seb lassan meggyógyult.
A Zsíros-hegyről pedig, egy vagy két hónap után, mint kibombázottak, átköltözhettünk egy csodálatos, nagy, gyönyörű villába, ahol hatalmas kert is volt, szinte - egy kis túlzással - valóságos park.
Az ottani karácsonyoknál már több mindenre emlékszem.
Amikor a rádió elkezdte: Bácska… Baja…, akkor már szinte pillanatok múlva jött valahonnan a BUMM! No és hányszor! Ilyenkor gyorsan lemenekültünk a villa földalatti szintjének még mélyebben levő pincéjébe. Utóbbi, szerintem, ahogy később elgondolkodtam rajta, valószínűleg bombabiztos volt, de nem lett volna könnyű dolog kiásni magunkat, ha ránk omlik az épület. Ám az a terület, ahol a villa állt, már nem kapott bombát, valószínűleg azért, mert nem volt a közelében stratégiai célpont.
Sajnos, arra is emlékszem, hogy sok mindent tönkretettünk, mint gyerekek, a házban és a kertben, de ez főleg rám vonatkozik, nem az öcsémre. Én nagyobbacska voltam már, kevésbé illedelmes, mint az öcsém, a tárgyakat kevésbé becsültem meg (a könyvek kivételével, mert azokat mindig imádtam!). No, szóval, mit szépítsem? Öcsém „jó” gyerek volt, én – nem lelkileg, hanem azt a materiális környezetet illetően, ami körülvett (a természetet kivéve!) „rossz”. Nem ménkű rossz, de azért nem túl jó. Legalább azt a hatlövetű, civil forgópisztolyt megbecsültem volna, ami a szovjet katona nadrágjából esett ki, mikor a diófán a telefonhuzalt elhelyezte, és én találtam meg! Vaskeretben szép, díszes elefántcsont nyele volt… Igaz töltény nem volt hozzá…
Előbb, persze, a németek jöttek, Apám tudott németül, beszélgetett velük… A tiszt civilben mérnök volt, és látta már, hogy mi vár Németországra. Meg rá. Én inkább később a fiatal szovjet katonákkal barátkoztam, megcsodáltam Misa óragyűjteményét, és örömmel láttam: Misa sem jobb műszaki érzékű, mint én. Minden órát szét tudott szedni, de újra összerakni már nem. Ennyit én is tudtam volna, csak rám senki sem bízott órákat. Misa hozott egy nagy „vájdling” apró halat is, kézigránáttal fogta ezeket a Dunában. Kicsit sajnáltam a halacskákat… Később a kertben én is létesítettem egy kis tavat, vízének utánpótlását a kerti vízcsap biztosította…
Az étrend a háború alatt karácsonykor is szűkös volt, de mivel később tyúkokat is tartottunk, meg kacsákat, libákat, sőt, a lebombázott ház kertjéből Muci, a kecske is átkerült (a Lurkó kutyával együtt), és a ledarált kukorica lisztjéből is lehetett süteményt sütni, nem emlékszem arra, hogy éheztem volna. Arra igen, hogy a kukoricalisztből készült süteményt egy idő után nagyon meguntam. Továbbá a kecsketejet nem tudtam meginni, nem bírtam a szagát (pedig nagyon tápláló, Mikszáth Kálmán is megemlíti egyik novellájában (Lapaj, a híres dudás - https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Mikszath-mikszath-osszes-muve-2A85B/elbeszelesek-2741-kotet-37D19/a-tot-atyafiak-1881-32-kotet-3B151/lapaj-a-hires-dudas-1881-3B3E2/). A szülők szerint azért voltam olyan nagyon sovány, mert „válogatós” voltam. „Soványságom” miatt sok dorgálás ért, mert féltettek, de később éppen e túlzásba vitt karcsúságom miatt kerülhettem ki egy hónapra Svájcba, a Vöröskereszt akciója keretében. Az ottani természet képei most is élnek bennem, a vendégül látó ottani családban a szülők rendesek voltak hozzám, de gyermekeik nem.
A villában is sok könyv volt, Apám is imádta a könyveket, meg az irodalmat és a történelmet, így e téren mi gyerekek a szellemi táplálékot illetően nem szűkölködtünk. Érdekes karácsonyi ajándék volt az a háborús képeskönyv, amelyben állatok mutatták be a gyermekeknek: mint kell viselkedni a háborúban. Egyik képére ma is élénken emlékszem, kis versike is volt rajta, az agancsukon gázálarcot viselő őzekkel: „Mindjárt jön a gázháború!” – közölték az őzek, / s agancsukra azon nyomban álarcot kötöztek. Megjegyzem: egyik karácsonyra apai Nagypapám olyan remek dobozt készített fából, aminek, ha megnyomtak rajta egy gombot, fedele felpattant, és a rugó kiugrasztott egy érdekes ördögöt (utóbbi pompás figurát hozzá talán anyám készítette).
Az igazi szűkös idő nálunk a világháború után jött, sokan éheztek (bentebb, a belvárosban, a zavaros eszméket valló, de egyébként nagyon tehetséges író, Szabó Dezső, mint sokkal később egy könyvből megtudtam, Budapest ostroma alatt éhen halt, a rendszerváltás után teljesült utolsó kívánsága, a Gellérthegyen szobor őrzi emlékét, ha nem is ott temették el (Szabó Dezső szoborfeje - https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%c3%b3s-szab%c3%b3-dezs%c5%91-szoborfeje.747/).
Anyai Nagymamám és Anyám is „batyuzásra” kényszerült egyszer vagy kétszer, hihetetlenül zsúfolt vonatokon vidékre utaztak, ágyneműért, evőeszközökért, lábbelikért és más dolgokért kenyeret, szalonnát, füstölt sonkát kaptak cserébe. Az én nagyszüleim és szüleim sohasem tettek volna ilyet, de bizony az is előfordult: anyai Nagymamámat a batyuzásról vele visszafelé utazó szomszédja, jó ismerőse meglopta.
A „háborús karácsonyok” szűkös és lelkileg sok megrázkódtatást okozó ideje nem ért véget a háborúval. A világháborút követő néhány évben az iskolában is éreznem lehetett, gyermekként, a háború utóhatását, verekedős osztálytársaimnál. A „verekedők” általában rosszul tanultak, trágár szavakat is gyakran használtak. Igen, ott tanultam meg először szánni és egyúttal lenézni a „tömeget”, amikor csőcselék lesz belőle (mint ezt már Petőfi is megtapasztalta rövid életében), és felismerni: a „tömeget” fel kell emelni egy magasabb szintre. Különállásom az is hangsúlyozta: én jól tanultam, nem használtam durva szavakat, és nem verekedtem (utóbbihoz tartozik azonban, a tárgyilagosság tekintetében, hogy sovány gyermek voltam, így a verekedés nem is hozott volna számomra dicsőséget e társaságban). Ki tudja? Talán e gyermekkori emlékek is hatottak, amikor a kétezres években megírtam Csőcselék c. versem (https://dokk.hu/versek/olvas.php?id=17194).
Ám jött egy küzdelmes korszak, amelynek azután sokat köszönhetek, mert azt követelte: figyeljem meg az embereket, viselkedésüket, a társadalmat. Már gyermekként is ezt követelte, nem is titkolta. Ha valaki, akkor, a „politikamentes költészetet” hirdette volna, - azt minden oldalról megbélyegezték volna!
A verseket szerettem, egy-két kis verset írtam is akkor, de azokkal utólag sem dicsekedhetek, első nyomtatásban megjelent költeményem később jött, akkor már gimnazista voltam.
Apám is írt egy-két verset fiatal korában. Egyiket időnként emlegette is:
„Mikor az alkony bíborfényben ég,
valahová úgy hív a messzeség!
Hogy hová, merre, azt még nem tudom,
de elindulok egyszer az úton…”
El is indult, és végigment egy úton. Ez már az Ő története, ha részben az enyém is. Idős korára nagyon jó verseket írt, de különösen azok a műfordításai érdekesek, és szerintem kitűnőek, amelyeket német és francia költők alkotásairól készített. Ezt egyik versemben később én is megemlítettem (Apám műfordít - http://mek.oszk.hu/03200/03222/html/132.htm ).
Ez a mostani karácsony szomorú ugyan számomra, az ország erkölcsileg mélyre süllyedt, és a gazdaság bajai is megszaporodtak. A régi háború azonban megy tovább egy jobb világért, az egész világon, nem csak ebben a kis országban (Mennek tovább a régi háborúk - https://www.facebook.com/photo.php?fbid=784835638680438&set=a.111397106024298&type=3&theater).
Nem, nem béke kell, - hanem teremtő, jobbító Béke.
Nem, nem szeretet kell, - hanem ítélő, emberséget hozó Szeretet.
Egyiket sem látom közelinek e 2019-es év háború nélkül is „háborús” karácsonyán, de tudom, hogy előbb-utóbb eljön.
Azt nem tudom, hogy mikor és hogyan, de azt igen: többet kellene tenni érte!
(2019)
A képen:
Bárdossy László Sztójay Döme berlini követtel és a Gestapo főnökével, Heinrich Himmlerrel 1941 novemberében, ismeretlen szerző felvétele, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1rdossy_L%C3%A1szl%C3%B3#/media/F%C3%A1jl:B%C3%A1rdossySzt%C3%B3jayHimmler_1941.png
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!