A költészetből nekem leginkább a költői szabadság tetszik. Aki költő, az versében fütyülhet matematikára, fizikára, logikára, terminológiára, meg minden más iára... - írhat, ami neki tetszik!

Igaz, van más szabadság is: 1. bunkózási szabadság, amikor a költő fejére vernek azért, amit szabadon írt, 2. kiforgatási szabadság, amikor verse értelmét kiforgatják, 3. megmásítási szabadság, amikor "Éljen a másság!" jelszóval megmásítják művének gondolatait, 4. megutáltatási szabadság, amikor a szerzőt kinevezik klasszikusnak, verseit az iskolai nebulókkal magoltatják, és így megutáltatják, - de hát az igazi szabadság, amikor az is szabad, aminek nem szabadna lennie. Legalábbis a szó értelmes értelmében!

Maradjunk most a sok szabadság közül a költői szabadságnál. A költői szabadság teszi Költővé a költőt. A nagy kezdőbetűhöz, legalábbis a költészete kezdetekor, még más is kell, de erről majd máskor!

Itt van például Petőfi Sándor Arany Jánoshoz című verse, a költőtársi önzetlenség gyönyörű példája (http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/aranyhoz.htm).

Már első két sorából is csak úgy árad a költői szabadság lehelete:
"Toldi írójához elküldöm lelkemet / Meleg kézfogásra, forró ölelésre!...".

Szép gondolat. Az emberfia, emberlánya azon is eltűnődik: micsoda tapintat! Ha esetleg Arany Jánosnak nincs otthon étel-ital tartaléka, semmi baj, a Nagy Költő lelke nem kér enni, inni. Mennyire más volt múltkori vendégem, aki a lelkét hagyta otthon, és a testét hozta el, és azt, sajnos, etetni, itatni kellett!

Ám az, aki tovább gondolkodik, felteheti a kérdést: mit csinált a lánglelkű költő teste otthon az idő alatt, míg lelke, váratlan vendégként, Arany Jánossal kezelt /melegen/, Őt ölelte /forrón/?

Itt van másik példa is, Gárdonyi Gézánál.

A klasszikus író nem csupán Egert csillagozta fel, hanem a tiszai estét is, Éjjel a Tiszán c. versében (https://www.eternus.hu/vers/2248). Szép vers, kitűnő megfigyeléssel, hogy a sötétség nem csupán fűre borul, hanem fára is. A versbeli halászlegény ráér furulyázni, furulyadalát Attila király a Tisza fenekén, hármas koporsóban hallgatja. "Koporsója arany, ezüst, / s vasból van a burkolatja. / És a hármas koporsóban / a király a dalt hallgatja." Hüm-hüm. Ebben is van, bizony, egy adag költői szabadság.

Önök is beláthatják ezt, Olvasóim! Töltsenek csak el néhány órácskát hármas /vagy akár egyszeres/ koporsóban a Tisza fenekén! A hallgatás hamarosan nagyon menni fog, - de a bárkán elhangzó furulyás dal hallgatása? Kétlem!

A nagy költői szabadságnak vannak olykor mosolyra késztető megnyilvánulásai.

Az általam annyira szeretett Ady Endre valószínűleg /akár legtöbb jövendő irodalomkritikusa/ úgy gondolta: remek verscím a "A föl-földobott kő" hazaszeretetének bemutatására, mármint, hogy ugyanúgy visszatér a hazai földre, mint a föl-földobott kő (http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/folfol.htm).

Nos, a föl-földobott kő, mint gyermekkoromban egyszer túlzott l’art pour l’art játékosságból kipróbáltam, tényleg visszatér a feldobás körletébe /sajnos, az én kövecském nem rögtön a földre tért vissza, hanem előbb kobakomhoz való ragaszkodását mutatta be/, ám e visszatérésen a fizikai törvény szerint semmi csodálkozni való nincsen. Helyesebb így lett volna a verscím: "El-eldobott kő".

Azon már, igenis, csodálkozni lehet, ha külföldre eldobott kő hazaszeretetből visszatér, - habár minek térne? Mindig volt itt elég kő a megkövezésekhez.

Mellesleg megemlítem, hogy az általam gyermekkorban eldobott, kerítéshatáron túlra került, kövek nem tértek vissza, nem lévén a szomszédban velem rokon gyermeklélek. Egyszer-kétszer viszont a kő helyett a szomszéd visszatért, de nagyon erőszakosan mutogatta hazaszeretetét. A hazaszeretetet sem kell túlzásba vinni!

Köztársaság-párti vagyok, akár Petőfi /persze, attól függ, hogy milyen köztársaságról van szó!/. Elvben nem tiltakozom a királyok kiirtása ellen, mégis kissé túl nagy költői szabadságnak érzem a Nemzet Nagy Költője "Akasszátok föl a királyokat!"( https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/petofi-sandor-DFB2/1848-F625/akasszatok-fol-a-kiralyokat-FB56/) c. versének alábbi sorait:

" Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, sohasem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kivülem rá ember nem akad -
Akasszátok föl a királyokat!"

Szeretem az ilyen, minden szélsőségtől mentes költeményeket. Nos, bár Petőfi lelkének lángolását megértem, de én azért nem ajánlom fel mindenkinek /aki nem király/ barátságom, mivel, tapasztalatom szerint, ezzel már a múltban többen visszaéltek, továbbá, lantom és kardom nem lévén, e tárgyakat sincs módomban eldobni, valamint a királyok felakasztását is átengedem másnak, mivel a Nagy Francia Forradalom híve vagyok, amikor is, mint közismert, nem bíbelődtek nyaki kenderkötelezéssel, - egyszerűen csak nyissz! volt, guillotine igénybevételével.

Különben ezen a ponton nem is értem Petőfit, hiszen Õ is rajongott a Nagy Francia Forradalomért...

(2000-es évek első felében)

Illusztráció: Pixabay.