Tudom, mit sokan tudnak,
de még többen nem tudnak:
minden örömben ott van
árnyéka jövő búnak,

s minden bánatban ott van
árnyék, elrejtett béke,
felvillanó varázslat, -
az öröm menedéke,

s minden bokorban ott van
egy boszorkányos szépség,
s szemtükrén csillogtatja
csillagok messzeségét,

és minden fában ott van
eltűnt tájak meséje,
minden Fa nagy Mesélő, -
s fájhat a Mese vége,

mikor a Fát kivágják,
mikor a Fa már nem kell,
s találkozik a Véges
közönyös Végtelennel…

A kis tavat megölték
egy tájon, ahol laktam,
s az már idegen táj lett,
és bennem gyűlölet van

a Rossz iránt, de mégis
érdekes látni Rosszat,
mai, s jövendő mocskát
a szétbomló napoknak,

érdekes látni embert,
ki ott fetreng a sárban,
hajléktalanként: ékes
homlokú palotában…

Ó, ilyen emberekkel
nekem nem kell a béke!
Miért? Ahhoz idő kell,
hogy mindenki megértse!

Nem tudom mennyi év kell,
tán évszázadok lánca, -
vagy évezredek véres
és könnyes társasága?

A kis tavat megölték
egy tájon, ahol éltem,
megölték lengő nádját,
s csöpp halait vizében,

s békák brekegő hangját,
egy tájon, ahol lopnak,
és engedelmes szobrok
szolgálnak hazugoknak,

nem is megyek már arra
a tájra, bár még élek,
de jó érzés, ha voltak
emlék-szívébe nézek,

s tudom, hogy egykor más volt
az a táj, igen, akkor
nem győzött e kereszttel
hivalkodó lovagkor…

A kis tavat megölte
gonoszság, s tudatlanság
egy tájon, ahol eltűnt
onnan mi Szépség, s Nagyság,

s e tájon idegen már
a jelen, ámde minden
mi AKKOR volt, az ott van
eltávozó szívemben.

(2019)

Illusztráció: Pixabay.