Az 1950-es évek első felében volt Magyarországon egy rövid időszak, ami az „önkritika időszaka” volt. Akkor az volt a „legfejlettebb káder”, aki még a kritikánál is jobban hajlott az önkritikára. Ez volt alán az egyetlenegy ilyen időszak a magyar történelemben, és nem tartott évekig, tehát nem korszak volt, csak időszak. Én még vörös nyakkendős úttörő voltam akkor, vagy már öntudatos DISZ-titkár?

Az önkritikához kevesebb bátorság kell, mint a kritikához, kevésbé veszélyes,
ilyenkor a kritizálónak önmagával kell kibékülnie, ha saját magára vonatkozó bírálata van.

Nos, én mindig kritikus voltam másokhoz, - de önmagam sem kíméltem. Ha matematika óra jött, én nem mutogattam magamra, hogy „ONLY ONE GENIUS”, mint manapság szokás, erre nem is volt szükség, mert ez volt az egyetlen tantárgy, amiben nem voltam genius. Ezt nevezhetjük „hallgatag önkritikának” is, csak, sajnos, a számítási műveletek, dolgozatok is fecseghetnek!

Az önkritika 1989 után teljesen kiment a divatból, de annyira, hogy én olyan kimenést és vissza sem jövést még nem is láttam!

Most, Önöknek, őszinteségemet meg sem érdemlő és gyakran nem is kedves nem Olvasóim, bevallom azt, amiben másodikként (a matematikán kívül) szintén nem vagyok genetikai géniusz: ez a műszaki dolgok, tárgyak, szerkezetek, eszközök iránti teremtő érzékenység. Pusztító érzékenységben igen, ezeknél is géniusz vagyok, és ez is valami, ha gondolkodunk.

Gondolkodjunk!

A Teremtés selejtmunka volt, ez már az 1950-es évek első felében kiderült, no, már most, ha valaki a teremtett kapitalizmust (imperializmust) pusztítja, akkor az a Pusztítás a Haladást szolgálja!

Hát igen, megvolt bennem a jóindulat.

A teremtett kapitalizmus, mint utóbb kiderült, akkor kissé rejtett volt, műszakilag nem akart pusztulni, sőt, arcátlanul még fejlődni is merészelt, és csak mostanság, a kétezres évek derekától kezdett el haldokolni, még most sem annyira műszakilag, mint inkább szellemiekben, meg erkölcsiekben. Ebből valamit manapság még a vak, vagy érdekből vak is láthat! (Okostelefon, kövér bajusz, és a megdöbbentő igazság - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46831)

Olvastam a géprombolókról. Megértem őket. legalábbis érzelmileg. A legegyszerűbb műszaki eszközök is utálatosak, alattomosak! Egy kalapács az ötvenes években nem az osztályellenség ujjára ütött, még csak nem is a kispolgári kinézetű szög fejére, hogy menjen beljebb a társadalmi fal igazságába, - hanem az én ujjamra!

Meg is bánta, nem csak az ujjam, hanem az osztályellenséges kalapács is!
Az ébresztőóra is, amelyik nem a népet ébresztette öntudatra, hanem az én fülembe csörgött, mint a csörgőkígyó!

Nem sorolom összeütközéseim a nép érdekében a népellenesen viselkedő műszaki ellenségekkel, csak megemlítem: egy derék orvos mesekönyvet írt a gyermekeknek, hogy milyen balesetveszélyesek a hálátlan műszaki dolgok!
A könyv címét és szerzőjét (egy doktor bácsi volt), sajnos, elfelejtettem, de szerepelt benne egy mese a gonosz áramördögről. Az a falban lakik, és ha valaki barátságosan belepiszkál a konnektorba, akkor onnan, mint a villám, kiugorhat, és több minden lehet villanás kíséretében: 1. az illetőt megrázza, 2. megüti, 3. elkábítja, 4. agyonvágja.

Utálom a műszaki dolgok ilyen elítélendő magatartását! A mese igazat mondott. Belepiszkáltam a konnektorba, az áramördög kiugrott, megrázott.
Felnőtt koromban megpróbáltam törleszteni a gyermekkori sérelemért, de ez már 1989 után történt. Akkor már nem a népi víz volt az úr, mit Petőfi versében, hanem az úri gálya, amelyben a gályarabok… Az áramördög ugrott, lángolt, levörösözött…

Én tovább álltam a vártán, ha nem is Madrid határán… Engem nem félemlíthetnek meg a műszaki dolgok, még ha nem is vagyok ONLY ONE GENIUS a műszaki ellenforradalom elleni küzdelemben!

Az ilyen küzdelem áldozatokat kíván. Én megtettem a magamét! Minden műszaki dolgot meg akartam javítani, hogy a népet szolgálja, térjen a becsületes működés útjára. Ostoba hiedelem, hogy ilyen küzdelemben elég a Szeretet, - dehogy elég! Én azután igazán szerettem volna, ha osztályharcos kezem nyomán ez a fránya berendezések megjavulhatnak, - de nem voltak hajlandóak.

Matyi Bácsi, persze, az ötvenes években, tudta, hogy miként kell bánni az osztályellenséggel. Talán túlontúl jól tudta, és ezért lett belőle nagy baj? Én a nép (azaz egyúttal a lakás) ellenséges eszközeinél 1989 után is alkalmaztam az egykor (időlegesen) bevált rábeszélést: a jól megrúgott porszívó ijedten újra működni kezdett. Egyszer. A legtöbb műszaki eszköz azonban ennél erősebb hangú rábeszélést kívánt. Majdnem mind meg is bánta. Mehettek a hűvösre!
Időnként saját véremet is, ha nem is ontottam, de kicsit csorgattam a Hazáért. A HAZA MINDEN ELŐTT, - ezt Kölcsey írta, ez a jóakaratú földesúri állampolgár, még a 19. században, - és ezt is milyen rútul használta fel az osztályellenség e 21. században, amelyikre most már még jobb szó az ország ellenség!

Persze, ma már nem az „önkritika” időszaka van (egy-két eset kivétel, ha valaki például patkányoknak nevezi az átvitt értelemben vett patkányokat, akkor, választási haszon-okból, esetleg elnézést kér a mélyen nem is tisztelt publikumtól). (Patkányok, patkányozás, becsület, becstelenség - https://www.facebook.com/photo.php?fbid=618020208695316&set=a.111397106024298&type=3&theater). Utóbbihoz nekem semmi közöm. Nálam a patkány fogalma patkány maradt.

No de mégis szép az önkritika, - ha őszinte. Nálam az. Bevallom: amikor nem bánok kesztyűs kézzel az ellenséges műszaki dolgokkal, akkor utána elfog az indulat. Meg kell osztanom ezt az indulatot valakivel vagy valakikkel, és a megosztás során bűnbakok is akadnak. No, nem a műszaki eszközök, szerszámok, - azok megérdemelték, amit kaptak! Ám Feleségem, aki szeretettel és féltő gonddal adta kezembe a kalapácsot, fogót, csavarhúzót? Vagy a fiam?

Ők ártatlanok ugyan, de bűnbaknak alkalmasak.

Nagy meglepetés nem éri őket, mert jól ismerik igen mérsékelten működő műszaki érzékenységemet, meg azt is: nem gondolom komolyan mindazt, amit nekik mondok, de azért mégsem olyan szép az a néhány válogatott kifejezés, amiben a mai média nem szűkölködik, ám meséimben ezeket nélkülözni szoktam.

Feleségem ma is fiatal, ma is gyönyörű, ma is kedves, dolgos, de úgy tíz-tizenöt év óta már támadt egy aprócska téveszméje, nevezetesen az: fél, hogy engem agyon fog egyszer ütni az áram!

Indokolatlanul leszűkítette tehát műszaki tevékenységem körét, egészen odáig, hogy még egy villanykörte cserét sem engedélyez. Szerinte agyonüthet az áram, ha villanyszerelésre vállalkozom, akár ily csekély kockázatúra is.

Teszi ezt annak ellenére, hogy tizenöt (vagy húsz?) évvel ezelőtt milyen bátran és szakszerűen cseréltem ki egy kiégett égőt!

Sőt, az áramördög annyira megrémült, hogy az egész lakásból elmenekült! Ilyesmitől nem kell megijedni ám, mert a gyertyavilágítás sokkal romantikusabb, akkor is, ha a mosógép és a hűtőszekrény áram nélkül nem akar romantikázni. A mérleg másik serpenyőjében ott van viszont, hogy áram nélkül a televízió magánbirtoklásúvá vált közcsatornája sem tud hazudozni!

No és miként dönthetnénk el, hogy a villanykörte csere ügyében Feleségemnek van igaza, - vagy nekem?

Egyszerű: egy tudományos vizsgálattal!

HA TÍZ villanykörte csere során EGYSZER SEM üt engem agyon az áram, akkor VALÓSZÍNŰLEG nekem, - de ez még nem százszázalékos bizonyíték.

HA SZÁZ villanykörte csere után is még élek, akkor ez már arra mutat: nekem van igazam, nem olyan fekete az ördög, mint ahogy festik, csak legfeljebb Magyarországon ebben is kételkedni kell, mert itt gyakran még a legfehérebbnek látszó angyal sem angyal! (Angyal már nem volt - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46747).

Ám egy tudományos vizsgálatnál óvatosnak kell lenni! A halottkém adjon írást arról, hogy, ha agyonüt az áram, akkor az tényleg az áram volt, és nem a guta!

Egy értelmes, gondolkozó, becsületes, hazáját szerető embert ugyanis ma Magyarországon nem csak az áram ütheti meg, hanem a guta is!

Itt azon csodálkozom, hogy Isten még mindmáig (ha ugyan az utóbbi időben egyáltalán lemert pillantani erre az országra!) a sok buta ütéstől még nem kapott gutaütést…

(2019)

Illusztráció: Pixabay.