Az utolsó fecske, ha nyár
elmúlt, és már csak őszt talál,
mily érzést visz? S a lenti táj
búcsúja fáj, vagy mégse fáj?

Mikor az utolsó levél
hull le a fáról, és a szél
még körbenéz, az is lehet:
megérthetsz egy lendületet.

Ha az utolsó vers megy el:
a gondolatnak még felel
feltett kérdésre gondolat, -
vagy választalan ottmarad?

Világ is lehet meglepett,
ha körbefogják tűz-kezek,
s önmaga ellen önmaga,
s a Föld többé már nem Haza.

Utolsó szó is eljöhet,
mely búcsúzik a csönd felett,
s elszáll a volt, s a holt anyag
közöny-magánya ottmarad.

Életem sziklaperemén
a szakadékot látom én,
s bár látni jó, - majd látni rossz:
háború holtat is kifoszt.

Utolsó fecske vissza jő,
ha újra kél tavaszidő,
s a fán a rügyből új levél,
mely fényt kíván, s nyarat remél.

Világ is lehet meglepett,
ha majd a Teremtés felett
Pusztítás győz, és tűz-kezek
égetik el az életet.

Ó, igen, most is égetik!
S ha tűz-kezekkel végzet itt
és fecske, táj, Föld, vers elég, -
hamuvá lesz hitt messzeség.

Bármely vers utolsó lehet,
kiáltás vesztes táj felett,
s vér villan, s könnyre könny csorog, -
sorakoznak a gyilkosok…

Igen, hinni és tenni kell,
de Tudással, mely felemel
egy Isten-szívű Emberig,
ki Hitet, s Tudást elegyít,

s visz Tettekig, - s úgy visz tovább:
jobbá építi önmagát,
s csillaghídján elérkezik
az értelmes Értelemig!

(2019)

Illusztráció: Pixabay.