A köd új tájat láttat
régiből, sejtetőt,
homályból néző fákkal
eltűnődő időt.

Életből és halálból
ember ennyit se lát, -
élet és halál tája
jobban rejti magát.

Ő rejti? Vele mások
teszik ezt, rejtetik?
A tudni szeretőknek
nem barátja a hit.

Ködös táj. Ősz a köddel
titkokat eltakar,
s csak lépted nyomán tárul
eléd fázó avar.

Köd életén, halálán:
az ember furcsa lény.
Felejt, - emlékezően,
s végszó ott kezdetén.

Középkor fényt felejtet,
s még ma is ott a köd
mit tart megállt varázslat
a könny és vér között.

Búcsúzó ősz ködöt hoz,
s érkező tél – ködöt,
s a hó álmú december
máris beköltözött.

A táj velünk tűnődik,
s a vers szintén velünk,
s az őszből télre néz át
november-életünk.

Isten van, nincs, volt, lesz majd?
Ez is ködös dolog,
s az is: Isten nevében
ki és mennyit lopott?

Igazság lassan lépked.
Kis ködcsillag a dal.
A cinkehang is fázik,
s megcsúszik az avar.

Megcsúszik télbe tartó
ország, s csúszik tovább.
Elbutító ködöktől
nem látja önmagát.

(2019)

Illusztráció: Pixabay.