Egy pedagógus ismerősöm nagyon megijedt, amikor elolvasta véleményem: az edukáció és a likvidáció Magyarországon nem áll olyan távol egymástól (persze, a világ számos országában sem). A rossz edukáció növeli a tudatlanok számát, népbutításával rosszabbat tesz, mintha semmit sem tenne. A megtévesztett tudatlanok nagy száma azt a kockázatot is jelenti: tömegek küldhetőek a háborús vágóhídra, és azok elősegíthetik más tömegek odaküldését, akár távoli földrészen is.

A porosz iskolamodell mára megbukott, de az iránta való nosztalgia sokakban megmaradt. Elsősorban nem is a pedagógusokban, hanem az egész társadalomban!

Minden iskolai vizsgán együtt vizsgáznak: 1.) a diák, 2.) a tanár, 3.) az iskola, 4.) a szülők, 5.) a társadalom. Nem feltétlenül ebben a sorrendben!

Az olyan iskola, ahol például történelemből, nem az igazat oktatják: népbutító. Nevezheti magát „nemzetinek”, - de nem az Isten nemzette, hanem az ördög.

Hazájukat szerető embereket leginkább olyan iskola nevelhet, ahol a tanár nem csupán tudja az igazat, de ki is mondhatja és mondja a diákok előtt. Ilyen iskola még nem létezhet a maga teljességében, mint ahogy teljes szabadság sem, mert minden eddigi társadalmi rend diktatúra volt, és ma is az, - de azért a megalkuvó hallgatásból is sok az, ami sok! Sok és káros, nemcsak az országnak, nemcsak a nemzetnek, de még a hívők által hitt istenhitnek is!

Nagyon nehéz vizsgázónak egy tantárgyból mindent tudnia, de majdnem hasonlóképpen nehéz semmit sem tudnia. Több mint negyvenévnyi vizsgáztatás és sok-sok vizsgázó után mindegyik csoportban csak egy-egy esettel találkoztam. Hozzáteszem: a mindent tudó nem is magyar volt, hanem Banglades állampolgára, de, érdekes módon, a semmit sem tudó sem volt hazánkfia.

A diák a vizsgáztatónak felel, utóbbi viszont saját lelkiismeretének és igazságérzetének. A vizsgáztatók bukásait nem tartja más számon, mint a vizsgázók emlékezete.

Jó néhány fogalom jelentése szinte kikiabál a szóból a diáknak, hogy miként kell a fogalmat meghatároznia. Humoros, hogy a diák ezt sokszor képtelen meghallani, még a vizsgáztató tréfás figyelmeztetése után sem.

A vizsgához tárgyilagos jóakarat kell /kellene/ diák és tanár részéről egyaránt.
A vizsgáztató részéről már a tárgyilagos rosszakarat is veszélyes, mert mindenáron a diák nem tudását akarja igazolni.

A vizsgán a diák egy-egy tévedése olykor sokkal közelebb áll az igazsághoz, mint az, amit a tankönyv nagy határozottsággal állít.

A rossz vagy félig rossz tankönyvek, jegyzetek többek között úgy készülnek, hogy befolyásos szakemberek - nem egyszer ilyen-olyan tudományos ranggal felruházottak – presztízs okokból, hiúságból vállalják az egyébként igen rosszul fizetett tananyag elkészítését. Egy szűkebb területen elért tudományos eredmény önmagában még korántsem jelenti azt, hogy az illető egyúttal jó oktató is, jó lényegmeglátó képességgel. Miért is jelentené?

X. egy etikátlan világban jelesre vizsgázott etikából, amiből nem lett semmi haszna. Később viszont az Élet ugyanebből a tárgyból elégtelent adott neki, - ezt viszont már húsosfazék-politikusként kitűnően tudta bankbetételni, meglepően kamatoztatni!

A csacsi az életvizsgán mindenre hízelgően-helyeslően ráiázott, a táltos csikó viszont szamárságok hallatán fájdalmasan felhorkant-felnyerített. Szamárországban vajon melyikükből lett később főminiszter?

Annak a vizsgáztatónak, aki a vizsgán ideges hangulatot, rossz légkört teremt, nem volna szabadna vizsgáztatnia, egyes tanintézményeknél mégsem ritka az ilyen vizsgáztató. A tudást, a joggal elvárható mértékben, természetesen, meg kell követelni a vizsgázótól, de jó, vagy legalábbis elviselhető hangulatban, különben ijedtében egyik-másik vizsgázó azt is elfelejti, amit tud.

A tudás önmagában még egyáltalán nem dicsérendő, csak akkor, ha birtokosa jóra használja.

A tanár, ha tudást vet el, gondolkodásra késztető csírákat, akkor magvető, de ha a vizsgán rendszeresen olyasmit kérdez, ami sem előadásaiból, sem pedig a tankönyv anyagából nem következtethető ki, csupán azért, hogy rossz jegyeket adhasson, hatalmát fitogtathassa, akkor inkább cselvető.

Sok diákkal az a baj: akkor hagyja abba a vizsgára való felkészülést, amikor úgy hiszi magáról, hogy tudja az anyagot. Ha valakivel időben ellenőriztetné tudását, a vizsgáig megszabadulhatna ettől a tévhittől.

Hiányos tudás olyan, mint sok betegség: gyógyítani lehet, ez esetben tanulással, de, mint minden más gyógyításhoz, ehhez is érteni kell. Sok pedagógus elgondolkodhatna ezen (persze, más foglalkozásúak is)!

A magyar oktatásnak több lényeges baja van, ezek közül az egyik: képtelen eljutni lényegtelentől a lényegesig, a kevésbé fontostól a nagyon szükségesig. Ennek több oka van, így többek között az is, hogy sok pedagógusnak elsősorban csak saját tantárgya az igazán lényeges, és másé alig érdekli, no meg a mindennapi élet szükségletei is közömbösek számára, - mint ahogy valójában többnyire - és ez az igazán elszomorító! - azokat sem érdekli mindez az oktatás és a társadalom felső szintjén, akik az oktatás helyzetéért fokozott felelősséggel tartoznának, jogilag is, erkölcsileg is. Sőt, jelenleg a társadalom vezetése nem is a Tudást pártolja, hanem az erkölcstelen céljait elősegítő Tudatlanságot, népbutítást. Így utáltatja meg az iskola sok-sok nebulóval a szépirodalmat, ezen belül a költészetet, a számokkal nehezen barátkozóval a matematikát, a botfülűvel az éneket, a kevésbé ügyesebbel a testedzést, a tornaórákat, - és folytathatnám. Tudom, hogy kissé sarkított vélemény, és holnap esetleg egyre-másra fognak az olvasók tiltakozni, mégis kimondom: a magyar pedagógiai gyakorlat nagy baja, hogy elsősorban büntetni akar és nem tanítani, a tudás szeretetére, gondolkodásra, tisztességes életre nevelni! Sőt, ma már, egy idő óta, mindenáron szolgákat akar nevelni, elbutított embereket, akik nem gondolkodnak, hanem felsőbb parancsot teljesítenek. Ez alapvetően nem a pedagógusok hibája (nem mintha mind hibátlanok lennének!), hanem a rájuk kényszerített helyzet, és nem nehéz megtalálni a felelőseket.

Az internetes oldalakról is látom: az emberek nagy része a legalapvetőbb fogalmak tartalmát sem érti, olyanokét, mint haza, szabadság, társadalmi rend, liberális és mások. Kevés erőfeszítés történik ezek megértetésére, még azok részéről is, akik egy jobb polgári Magyarországot szeretnének! Igen nagy az iskolán kívüli iskolázatlanság is, ami az iskolát kijárt felnőttek nagy tömegeire érvényes!

Az ókorban a pedagógusok tanító rabszolgák voltak, - de itt volna már az ideje a felismerésnek, hogy helyzetük mennyiben változott?

Magyarország jelenleg egy erkölcsileg tönkretett ország. Mire jó ez
a „nemzetieskedés”, amikor a magyar irodalom klasszikusai mind egy teljesebb világot mutattak meg, széles látókörrel, akkor is, ha Magyarországról írtak? A múlt értékeit meg kell becsülni, a múlt hibáiból, vétkeiből, bűneiből tanulni kellene. A magyar irodalom szinte valamennyi klasszikus írója, költője úgy volt alkotó és magyar, hogy, ha kellett, bírálta hazája vezetését, elítélte a haladás ellenességet. Szinte mind liberális volt. Szerintem a hazájukat szerető alkotók útmutatását kellene követni (Az őrség vágya - http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46745).

A képen:
Iskola a középkorban, ismeretlen szerző műve, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Iskola#/media/F%C3%A1jl:Philo_mediev.jpg.