Mintha az ember keresztútnál állna
egy nagy határban, egyes egyedül.
Oly határban, melyet régóta ismer,
s ismerten maradt ismeretlenül.

Fent elvegyül az őszi csend a kékkel.
Erdőt tömörít távolabbi táj,
s láthatatlan, még csak készülő télhez
madárhangot hajt sóhajtó határ.

Mi lett a nyári, elégett napokkal?
A keresztútnál fényt kér a Kereszt.
Ó, van magány, mely felnő ég-meséken, -
s mindenütt szívszín csillagot keres!

Mintha az ember öröklétnél állna, -
az is keresztút, lét, határtalan
határ, ahol a Szépség és Szabadság
ragyogása és megbújt árnya van.

Mintha az ember véges végtelenség
könnycseppje lenne: világ, önmaga,
egy gondolkodó öröklét magánya, -

határ, melyből, tudja, nem ér haza…

(2019)

Illusztráció: pixabay.