Mikor az ősz fénnyel jelez a télnek,
az néha aranylángú búcsúének,
de benne csend is, égő kékkel együtt,
s volt szakadékok szikláit feledjük.

Mi örökzöld: gőgös türelme készen,
de tépett lombú fák az ősz kezében
oly elhagyottan, tehetetlen várnak!
Mulandóság nélkül nincsen varázslat.

Kimondom, még ha nem is túl vitézi:
sok falut jobb inkább távolból nézni, -
így felszín nem mutatja mélyét, gondját,
s szépségeit könnyek nem csillagozzák.

Már életemre is távolról nézek,
pereméről csillagos messzeségnek,
s csodálkozom, hogy hányan hiszik, balgán:
Krisztus helyettük volt ott a Keresztfán.

Ha Ember volt, - hát hol lehetett volna?
S hány Istent ölt meg Júdás álszent csókja!
Hány lelki vak mai napig sem látja:
hol van, s miért a Világ Keresztfája!

Tavasz, nyár, ősz, tél, üvegarcú fények,
harangkörei keringő reménynek..
Bár előveszem téli nagykabátom,
tudom, nem segít: hideg minden álom.

(2017)

Illusztráció: Pixabay.