A szerencsétlenül szerencsés város nevét nem írom ki ide, azt sem árulom el, hogy melyik folyó folyik mellette, és valamikor azon a tájon nagy szerencsétlenség és egyúttal nagy szerencse történt, de – mint ahogy a történelemben szokásos – nem ugyanazoké volt a szerencsétlenség, mint akiké a szerencse. Utána szerencsétlenség és szerencse, együtt, 150 évig tartott, harci kakaskodásokkal. Bagatell idő, - az örökkévalósághoz képest.

Régen volt ez! A mostani időkben a város az Ígéretek Hídjáról volt leginkább nevezetes. Minden választás után becsületesen megígérte a Hatalom, hogy megépítik a Hidat, keresztül a Folyón. Ment a Duma, a Folyó meg folyt.

Nyilván voltak a városkában olyanok, akiknek jól jött volna, ha megépül a híd (ezért ígérték csalinak), meg olyanok, akiknek nagyon rosszul jött volna, ha tényleg megépül (ezért nem építették meg, de az talány, hogy mit építettek helyette valahol egészen másutt, más tájon, talán stadiont, talán mást, nem tudom).

Kedves kis városka a szóban forgó. Mostanában, éppen az időszerű választások előtt, baj érte. Két polgármester jelöltje közül az egyik, sajnos, meghalt, balesetben. Maradt egy jelölt, de az elhunytat nem lehetett visszahívni onnan, ahová, balesete során, eltávozott, mert még nem épült meg a Híd a Mennyország és a Föld között. Ha a Bábel Tornya sikerült volna, akkor, persze… Ki tudja, hogy az is miért nem sikerült…

Szomorú az, ha nincs választási lehetőség. Egy polgármester jelölt nem elég a választáshoz. Jogilag, persze, elintézhető lett volna a jogtalanság, de már csak pár nap van a választásig, és, ugye, a törvényes jogtalansághoz több idő kell, mert ahhoz a Ház is kell, mármint az országé, még ha az már nem is az országé valójában.

Forogtak a forró fejekben a lehetséges megoldások:

1.) Megkérni a megmaradt polgármester jelöltet, hogy az elhalt jelölttárs iránti szolidaritásból ő is szenvedjen el halálos balesetet.
2.) Imádkoztatni a kisváros lakosságát, hogy az Isten legyen ezúttal is jó, és soron kívül szólítsa magához a másik polgármester-jelöltet, ha az nem érti a kötelességét. (Az erre való felszólításban azonban az ötlet hirdetői sem nagyon hittek a jelek szerint, mert, ha saját érdekéről van szó, akkor a legtöbb istenhívő lelki rendszerváltást csinál, és inkább materialistán kezd el gondolkodni, valamint ténykedni.)

Mindenesetre a sajnálatosan meghalt polgármester-jelölt önzetlen párthívei elkezdtek egy aláírásgyűjtést, de az inkább a földi pártpropagandának szólt, mert néhány nap nem elég az idő egy olyan lex-re, amelyik kedvükre lesz és feksz. Másoknak, persze, esetleg kedvetlenségére.

Az isteni csodában is reménykedhettek volna, de azért biztos, ami biztos, mert a régi mondás is így szól: „Bízzál Istenben, de azért tartsd szárazon a puskaport!”. Puskaporra is szükség lehet, meg, persze, arra a porra is, amit a szemekbe lehet…

Szerencsére minden városban vannak rokonok, és lelki rokonok! Szerencsére ezek egy része igen ötletes! Puszi, pacsi, te meg mit kérsz, Lali?

Nos, hát, összejött – állítólag – a városka képviselő testülete (még a régi, hiszen pár nap múlva újat választ a város) és az új polgármester kezét-lábát, még a választás előtt, képviseleti ülésen úgy megkötözte, hogy az még nem hogy a gordiuszi csomót, de egy zsebkendő csücskét se tudja kibogozni választása után! Ez lesz a későbbi lokális lex-Mo…, akarom írni lex-Mohóság, hiszen nem árulhatom el a város nevét, ha megígértem. Ami én írok, az nem az Ígérek Hídja, - azon nem ugyanazon uraság járkál egyik partról a másikra, egyik mondásáról annak ellentétére, mint amin… No, őt sem nevezem meg!

„Ma minden város móriczi Zsarátnok!” – írtam egyik versemben. Nem, az nem erről a városkáról szól, hanem az enyémről, Budapestről, de csak a nagyon bátrak olvassák, nem szeretném, ha bárkinek egyből tele lenne a gatyája (Budapest álma - http://www.kislant.hu/vers/lelkes-miklos/budapest-alma.html)!

Ettől függetlenül, persze, jó volna, ha a nem említett város lakói elolvasnák (vagy ismét elolvasnák) Móricz Zsigmond Rokonok c. regényét (http://mek.oszk.hu/01100/01150/01150.htm), Zsarátnok városáról szól, de talán lesznek olyanok, akik - szerencsétlenségükben vagy erőszakos szerencsekeresésükben - magukra ismernek.

A felismerés elismerését, persze, nem várom. Nyugodjanak meg! Csitt! Csak csigavér, a csigaházakban!

(2019)

Illusztráció: Pixabay.