Ez a kis tűnődő írás, vagy minek is nevezzem, bár szerepelni fog benne a birsalma is, valójában – a cím ellenére – igazából nem arról fog szólni. Ezt előre sejtem, miközben írom.

A birsalma egyébként, ha beérett, nagyon érdekes gyümölcs. Nagy, sárga, súlyos, és barna szőrösség van rajta itt-ott, ami letörölhető, tehát nem kell borotválkoznia. Ehető nyersen is, csak jó fogak kellenek hozzá. Meg is lehet főzni. Sőt, apai Nagymamám birsalmasajtot is készített gyermekkoromban, hát az a birsalmasajt! Az egy különös költemény!

Panaszkodni nem szoktam, az alábbi okokból: 1.) az ilyesmit mindig utáltam és utálom, különösen az utóbbi időben, amikor az interneten annyian csinálják, gyakran gazdag, de további gazdagodást kívánó, ilyen-olyan díjakkal kitűntetett szemérmetlenek is, 2.) az emberek között a panaszkodás leginkább kétféle magatartást kaphat, vagy álszentül szánakoznak rajta, de a háta mögött kiröhögik, kárörömmel, vagy olyan buta emberek mutatnak szánandó jószívűséget, akiknek érzelmeit fentről (vagy lentebb is) csak kihasználják (http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46796).

Így tehát nem panaszképpen említem meg, csak tényként: tavaly, 2018 őszének vége felé, vissza kellett jönnöm az egyik végállomásról (még nem arról a legvégsőről!), mert az egyik térdem hirtelen azt csinálta, amit addig sohasem: kicsit rendetlenkedett.

Abban az évben sok szedret szedtem a mezőkön, réteken, erdőszéleken, de meg felfedeztem két különleges dolgot is a természetben: egy elrejtőzött birsalmafát, meg egy magát kis ösvény mellett mutogató naspolyafát. A naspolya csak akkor jó, szedhető, ha már puha, de nem akart puhulni. Megpuhult-e végül? Ez homályban maradt, mert egy napon minden naspolya eltűnt róla. Hát ez rendben, ha némely internetes magamutogatóról nem csak a ruha tűnne el, hanem ő maga is, - az még inkább rendben volna!

A birsalmafácska viszont jól elrejtőzött, és zöldről sárgára színt váltó gyümölcseit nekem adta, mint az indiánok is Kolumbusznak Amerikát (legalábbis a gyarmatosítók vélekedése szerint), - csak sokkal humánusabb körülmények között.

Ami a természeti és társadalmi tények együttesét jelenti: bár számtalan természeti expedícióm során egyetlen vaddisznót sem láttam, e röfögők, minden jel szerint éjjelente, erdőt-mezőt úgy összetúrtak, hogy azon magam is csodálkoztam. A túrt gödrök nem voltak ugyan másnak ásott vermek, de azért, amikor a sokszor igen szép gyomnövények benőtték a gödröket, akkor az én lábaimnak is ott volt az a csalóka látszat.

Lábaim (bennük térdeim) azonban, - 2018 őszének végéig - egy szót se szóltak. Akkor történt a fent említett eset.

Ezt követően alsó végtagjaim kicsit nyavalyogtak. Rájuk szóltam:
- Botot akartok? A középkor már itt van!

Megijedtek. Nem kértek botot.

Ki nem ijedt meg, mert nagyon megijedt?

A Feleségem. Eltiltott a Természetben való mászkálástól.

Sajnálom magamat. Meg a vaddisznókat is sajnálom, mert bár túrnak, fúrják a földet, de azért nem egymást túrják ki innen-onnan, vagy fúrják meg, mint az emberek… Gödörkészítésüket nem helyeslem, de azért az afrikai sertéspestist nem kívántam nekik… Én nem!

Most egy hang szól hozzám, kétféle útról, magatartásról: bátor akarsz lenni, vagy vakmerő?

A bátorságnak megvannak a maga határai. Odáig el is merészkedtem
(http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46799
), sőt, kicsit tovább is (http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46741).

A vakmerőségnek a határai látszólag tágabbak, de hamarabb vezethetnek kellemetlen következményekhez. A vakmerőség egyik jellemzője ugyanis, hogy a merő, miközben mer, vak. Érthető: a maga hasznára tekint, - de az országéra nem! Ez nagyon gyakori vakság!

Én nem vagyok vakmerő, de látom, amit látok. Az, aki egy bizonyos társadalmi rendben lop, az egy határig bátran lophat. Így volt ez 1989 után a magyarországi rendszerváltás privatizációs időszakában. Loptak is ám!

Kialakult viszont egy közös társaság, amelyik már nem a tisztességre valamit is adó tolvajokból állt, hanem igen vakmerő eltulajdonítókból.

Én bátran vagyok becsületes, de azért abban is mértéket kell tartanom. Nem szökhetem meg a Természetbe a kis birsalmafához, mert, ha térdeim egyike felmondja a szolgálatot, akkor mit szól ahhoz a Feleségem?

Persze, azért szép, BÁTOR tett volna, ha elmerészkednék a Természetbe? Vagy az már oktalan VAKMERŐSÉG volna? Bár lehet, hogy más már leszedte felfedezésem gyümölcsét…

Nem, nem kérem az Önök tanácsát, Olvasóim! Ezt a gordiuszi csomót (https://hu.wikipedia.org/wiki/Gordiuszi_csom%C3%B3) nekem kell megoldani…

Egyelőre azonban ott tartok, hogy egyrészt nem vagyok Nagy Sándor, másrészt, bár sok kard vagdalkozik körülöttem, egyik sem az enyém…

(2019)

Illusztráció: Pixabay.