A nyári kertet nagyítók csodálták,
görbülő, fényes, furcsa nagy szemek,
nagybácsik és nagynénik, okulárék
oktattak szellőt, szeles kék kezet.

A nyári kertben fáskamra és csend volt.
Szegre akasztott pókhálót a pók,
s ha megkergült légy belerepült olykor,
e légyotton elnéztük pókapót.

Méz dús barackot szívtunk, édes emlőt.
Serdültünk, mint kit idő sürget és
másnap nem lenne lándzsa, íj és nyílhegy,
új puska, uf-uf!, macskafürdetés.

A nyári kerthez nagyítók simulnak.
Volt-mosolyok, egy-egy fénykép szalad,
közhelyek, album, itt-ott illemnyi sóhaj:
"...e kedves emlék máig megmaradt!"

Jöttek az évek s éhes, tűzvésznyi lángsor
végigcsapott sátrainkon, s az ég
csillagain is túl sziszegte, űzte
a gyermekkori indián mesét.

A volt: sehol. Még fű se nő helyette,
méz dús barack se hív s a múlt-szavak
- az álarcos álarctalan bújócska
kinyílt világa - nagyon hiányzanak.

Hol vagy Hajas Nyaf? Ki nyafogja szét majd
a semmi-bajt, mikor tényleg-bajok
koszos macskája karmol és nyivákol,
ha száz gond-zsákot végigharapott?!

...és Te, Aranyszív? Rigóhang-szabadság
éneklő lánya, kit a messzeség
elküldött egyszer, - ma is lehajolnál,
hogy bekötözzed Sebesláb sebét?

Alig hiszem. Mind, egykor indiánok,
foglyok vagyunk, egy lihegő világ
foglyai, mert legyőztek, megkötöztek
a sápadtarcú diplomáciák,

de képzeletben olykor kezünkbe adja
tomahawkunk a gyermekkori ég,
s felszállsz te, füttyös rigóhang-szabadság:
törpe jelenben egy volt-messzeség.

(1990-es évek)

Illusztráció: Pixabay.