Csacsinak, kinél iázó torok,
megtetszettek egynémely verssorok,
s eldöntötte: költő lesz, ő is ír,
van mivel írni, s van hozzá papír!
Nekiállt hát. Egy szemtelen legyet
mely arra szállt, majdnem versébe tett,
de gyorsabb volt egy barna béka és
békaszájba lett gyors légyröptetés.
No de sebaj! Két nyuszi ott szalad!
- Várjatok! - így csacsink. Egy pillanat,
s már versben vagytok! Hát megálljatok!
Ám a két nyúl sehogy sem várhatott.
Miért? Üldözte őket két agár.
Kutyafogakra bolond, aki vár!
Később meg medve jött és dörmögött,
de a csacsi aggódott szerfölött:
lehet, hogy ez szamárhúst szeret és
még vers előtt belőlem csemegéz!
Később egy kecske tűnt fel, ismerős,
barátságos-kedvesen mekegős.
Ő kész volt arra, hogy versben legyen,
ott sétáljon káposztásföldeken.
Örült ennek csudamód a csacsi:
végre lesz majd versében valaki!
Szinte érezte már diadalát,
de észrevette, hogy a kecske rág.
Mit rágott? Jaj, hát éppen a papírt,
amelyre csacsink már majdnem hogy írt!
Szegény szamár úgy kétségbeesett!
Verssor helyett nyögött, keserveset,
s megállított egy rókát, aki vitt
nagy kosarat, s benne szárnyasait ,
libát, lógó nyakút, látszott: e lény
csőrén nem kél gigágás költemény,
mert nincs már benne szusz, meg egy kacsát,
élettelent, kit elhagyott a háp!
Mindkét tetem búsan sugallta: lásd,
már nem költök ki verset vagy tojást!
E rókának csacsink panaszkodott,
elsírta a verstelen bánatot,
s megkérdezte: benne is ott a vágy,
hogy légbe küldje versek dallamát?!

Rókánk nevetett, de csak magában,
s szárnyasait nézte kosarában:
- Nem! ...de azért világos , mint a nap,
hogy imádom a jó tollúakat!
Hat tyúk vagy hattyúk? Egyként szeretek
én kot-kot-verset, s hattyúéneket,
s bár költővé lennem nincsen remény, -
hány szárnyas költőt elköltöttem én!

(1990-es évek)

Illusztráció: Pixabay.