Eggyé festesz két különvált világot:
valóságot, - és mögötte az álmot.
Szín szárnyakat ad valónak a festék, -
két világ között gyönyörű egyezség.

Ez így igaz, és Veled egy határon
megyek, amíg a Természet az álom:
bokrok, fák, erdő, ág sötétből fények
újabb utakra kíváncsian néznek,

s távolabb rét, sziromszerelmes óda,
s Lélekhatár, a Messzeség Tudósa
kéket kitár tavaszi, s nyári égen,
s képeiden magányom: messzeségem.

Persze, Csaba, a várost is imádod,
s festményed gyakran épületsort átfog,
átfog, ölel, - vagy palotáid jönnek
és címerükkel büszkén rád köszönnek.

Hozzám, bevallom, azért közelebb van,
ha szól kis présház fehér csend-szavakban,
majd eltűnődik, várja, hogy beérjen
szőlőarany fürtjében édes Éden.

Ó, bár Határunk a határtalanban, -
nekem a Város mit üzen a dalban?
Csak szomorút. Épület-régiségek
hivalkodnak, mikor az égre néznek,
s lehet torony, bármily magasig érő, -
a Múlt olyan: sok mindenről lekéső…

Ám a Határ, ha erdők, rétek szállnak,
s kis tavat csókol ecsetláng-varázslat,
s indul a nád, hangsort brekkent a béka,
egy elbűvölt királylány ivadéka,
s szitakötők szikrás, ezüstös szárnya
szór örömöt a Bánat Csillagára,
hát az, Csaba, mindig közös Határunk,
s látom: sok mindent hasonlóképp látunk,
ó, az a Határ mindkettőnknek drága, -

Szépség szabad, határtalan Határa!

(2019)

Az illusztráció PETŐ CSABA festménye.