Előbb vagy utóbb véget ér az utca,
mindegyik, ősz ág zörgő csontú kéz,
s a láthatár már a határt mutatja,
és az életed a szemedbe néz.

Lehet, hogy ezt-azt másképp tetted volna?
Levél lepkék, fény- s árnypillanatok,
tűnődő kert, kanyargó csigaházak…
Még visszanéz, s megszólít egy halott.

Én addig mentem ameddig mehettem?
Vagy lehet, hogy még mindig mehetek
kinyílt határban, a bezárt szívek közt?
A fények és árnyak végtelenek.

S tetszik, nem tetszik, - végtelen a vers is, -
a Végtelenség parancsol nekem.
Másoknak, lehet, kőagyukban isten,
mely sohasem volt az én istenem.

Az én Istenem: Eszme. Ismeretlen
és ismerős. Együtt. Szív és az agy
olykor egymással lélekben vitázik:
Jóság, s kegyetlen Szépség együtt ad

majd új világot. Mostani világnak
egyre több bűne, rossz bánata van,
s bűnökkel telten távoli határok:
az, ami rossz, ma még határtalan.

Önző pórjait, igenis, lenézem,
míg komikusan játsszák az urat, -
ha volna ördög, rajtuk jót nevetne:
- Mily primitív szolgai ámulat!

…s milyen gyávák, míg azt hirdetik: hősök!
Nagyon hiányzik a krisztusi kéz
korbáccsal, lehet, sok templom-kufárnak
csak ez volna hatékony szentbeszéd.

Előbb vagy utóbb véget ér az utca
mindenkinek. Mást hoz a Végtelen.
Az én Istenem: Eszme. Szépség, Jóság,
vagy szeretettel, vagy kegyetlenen, -

úgy, ahogy kell. Nézz át a Végtelenbe,
te, mai tolvaj, s szégyelld el magad:
istenről szólsz, s tettel Istent gyalázod,
s amikor Őt, - egyúttal önmagad!

(2019)

Az illusztráció PETŐ CSABA festménye.