Még jár az olcsó kis karóra.
Teszi közel ötven év óta.
Tündér volt tán, akitől kaptam
egy szálló ezüstpillanatban,

melynek fénye még minden tükrön,
álom nem hagyja, hogy kihűljön:
meleg csendjében télben-nyárban
szívemig elható varázs van.

Hűtlen tárgyakról nem mesélek.
Megtelik velük minden élet.
Miért hűségesekről szólok?
Adósuk vagyok - ez a jó ok.

A kalapácsnak is, amelynek
feje szeget tessékelt beljebb
- és hányat! - a recsegő fába.
Szög, fa átment elmúlt világba.

Szekrénynek, amely ma is szekrény,
sok évtizedet elviselvén.
Divatok mentek, jöttek újak.
Régi ruhák bújtak, lapultak.

Ruha, cipő tette a dolgát.
Robot-napok mind elkoptatták.
A hűségeseket is. Végül
minden öreg test múltba szédül.

Sok év - sok ruha, cipő kellett.
Fehér ing villantott szerelmet
vagy azt, mit akkor hittem-láttam
tavasz kék virágmámorában.

A könyvek? Oktattak, fecsegtek,
biztattak, máskor kinevettek.
Mind itt vannak. Néhányból csillag
ma is üzen az álmaimnak.

Még maradó, s búcsúzó tárgyak!
Mindenkit, mindent múltba várnak.
Felejtés várja sors-kezekben
azt is, ami - felejthetetlen.

Az emberek, persze, nem értik
mindezt az elpattanó érig,
amíg nem jön a végső zárszó,
fehéret is sötétre váltó.

Nem értik, s így ők is csak tárgyak:
élettelen-élő varázslat
pusztít, teremt, s kél sors-kezekben
felejthető felejthetetlen.

Én értem, de - ezzel mit érek?
Látom útjait könnynek, vérnek...
Bár ne látnám! Szembántó napnak
táján nem-látók boldogabbak.

Ti bús példák, szolgáló tárgyak!
Hűségetek szintén varázslat,
koldus-varázslat nagy kezekben:
értelmet kérő érthetetlen.

(1990-es évek)

Illusztráció: Pixabay.