Kacsa Pál nem volt a Szerencse kegyeltje. A többi gyerek gyakran csúfolta furcsa neve miatt, ráadásul eleinte kissé kétbalkezes volt. Amikor szappanbuborékot akart fújni, mindig a szemébe fröccsent a szappanos lé. Amikor a füzetébe akart írni, gyakran ott termett kövér, hízni kész tintapaca, a füzetében is, a kezén is. Amikor kalapácsot vett a kezébe, az ráütött az ujjára. Tű, tövis megszúrta, kés megvágta, szúnyog, csalán gyakorta meg-megcsípte, macska, ág megkarmolta, - de azért mégiscsak felnőtt valahogyan.

Később megügyesedett, de a nagyobb bajok utána következtek. Apja, anyja meghalt. Fura neve tovább üldözte. Az iskolás gyermekek hápogtak a háta mögött, de kellő távolságból, nehogy kioszthassa az érte járó pofonokat.

Megunta a dolgot Pál, elment a bíróhoz, kérte:
- Bíró Uram, írjon nevemben levelet a királynak, hogy a Kacsa helyett mást nevet szíveskedjen nekem adni, mert a mostani miatt mindig gúnyolódnak rajtam. Félek, hogy legközelebb úgy odavágok valamelyiknek, hogy az illető a másvilágon ébred fel, én meg börtönbe kerülök.

A bíró hümmögött. Igaz, ami igaz, múltkor Pál a kocsmában négy legényt úgy helyben hagyott, hogy felállni se tudtak, ám a legény sebeit is a lódoktornak kellett orvosolnia, más gyógyító ember nem lévén a faluban.

Minden szentnek maga felé hajlik a keze. Utóbbiban a bíró minden szenten túltett, ha másban nem is. Azt mondta:
- Rendben, megteszem, bár ilyesmi nem bírói kötelesség. Cserébe vágd ki a kertemben azt a három kis száraz fát, ni!

A legény kinézett az ablakon. Mindhárom fa valóságos óriás volt, de beleegyezett. Később sokallta ugyan, hogy azt, amit kivágott, még tűzifává is fel kell hasogatnia, de nem mert szólni, - ha szól, hátha nem megy el az a levél?

A bíróban azonban annyi becsület mégis volt, hogy végül teljesítette Pál kérését. Igaz, nem a saját kezével, hanem szólt a feleségének:
- Kacsa Pál nem akar többé Kacsa lenni! Írj ez ügyben egy levelet a királynak, szívecském! Te vagy az író, én meg a bíró!

A bíró felesége megörült a feladatnak, mert szeretett írni. Amit írt, azt mindig közölte a TUBARÓZSÁK GYÖNYÖRŰSÉGE című újság. Úgy gondolta: két legyet üt egy csapásra. Ír egy szép beadványt Kacsa Pál nevében, majd azt kissé átalakítja, mint a tavalyi ruháját, és csinál belőle újságba való, díszpárnás, könnyeket kicsalogató történetet.

Csinált is! Igaz, a levél oly hosszúra sikeredett, hogy olyat a király sohasem olvasott el, hiszen még a rövideket sem kedvelte. A Sors azonban kényes istennő. Néha éppen az jó neki, ami másnak nem.

Egyelőre azonban térjünk vissza Kacsa Pálhoz. Egy gazda felfogadta őt szántó-vetőnek, aratónak, disznóetetőnek és libapásztornak. A szántásnak, vetésnek már elmúlt az ideje, az aratásé még nem jött el, így Pál fő feladata az állatok reggeli és esti etetése, valamint a napközbeni libapásztorkodás lett.

Azt mondta a gazda:
- Úgy vigyázz erre a huszonnégy libára, mint a két szemedre!

Itt jött közbe egy nagyon ravasz róka. Már az első napon ellopott egy libát. A gazda iszonyú mérges lett. Lehordta Pált a sárga földig. Bántani nem merte, mert a falu mégiscsak falu, és ha a legény visszaüt, abból ki tudja, hogy mi lesz?

A második nap is csak eleinte telt jól, mert később ismét megjelent a furfangos vörös bundás, ami miatt a libaszám újra csökkent egy libával.

A gazda most már nem egyszerűen méregbe gurult, hanem őrjöngésbe ugrott.
Heves természetű volt. Szidta Pált, mint a bokrot. A legény kénytelen volt gyengéden pofon ütni gazdáját, aki erre némileg észhez tért, de fogadkozott: ha még egyszer..!

A még egyszer nem váratott magára. Pál ugyan összeszedte minden libaőrző képességét, de a róka is megmutatta libalopó tudományát.

A gazda, miután észbe vette, hogy három nap alatt libanyája három libával lett kevesebb, nem őrjöngött már. Sőt, nagyon csendesen viselkedett, csak feküdt a földön, mozdulatlanul. Az állatorvos megállapította: gutaütést kapott szegény, kórházba kell vitetni, a városba. A gazda helyett most a felesége őrjöngött, aki számba vette: sokba kerül a kórház. Utóbbiban igaza is volt.

Ezzel Pálnak kitelt a szolgálata. Háromnapi jogos bérét sem kapta volna meg, így kénytelen volt saját kezűleg kivenni abból a köcsögből, amiről a gazda felesége úgy gondolta: olyan jó helyre tette, ahol rajta kívül senki sem lelhet rá.
Leleményes ember sok mindenre lelhet, amikor más esetleg csak nyelhet.

Aznap este igen búsult Kacsa Pál. Ha a tolvaj rókára gondolt, aki így rászedte, háromszor is, - törni, zúzni tudott volna! A saját házában azonban már nem volt semmi törni, zúzni való, - menjen át a szomszédba? No és miből fog megélni? Mitévő legyen? Még arra is gondolt: katonának áll, önként, azért a kis zsoldért, mundérért, csizmáért, ennivalóért.

Nem kellett mindjárt katonának állnia, hanem előbb a király elé kellett állnia, mert mi is történt?

A király leveleit előbb mindig átnézte a királyné, és, ha női írást látott, akkor felbontotta a levelet, elolvasta. Féltékeny volt ugyanis férjére, a királyra. Okkal, joggal? Nem tudni. A rossz nyelvek szerint igen, a jó nyelvek azonban szemérmesen hallgattak. Nem biztos, persze, hogy az utóbbiak csak jóságból.

Kacsa Pál levele nagyon megtetszett a királynénak. Azt nem tudta, hogy a bíró felesége írta, azt hitte: a legény. Így szólt a férjéhez:
- Hívasd be ezt a legényt, Kacsa Pált, és nevezd át, ne Kacsa Pál legyen, hanem Kacsafogóy Pál!

A király, mint máskor is, engedelmeskedett, de nem mindjárt. Egy idő után azonban kiadta a parancsot a főudvarmesternek: kerestesse meg Kacsa Pált, aki levelet írt neki, hozassa ide, a föld alól is!

Igen, de volt egy kis baj. A főudvarmester szeretett inni, és lehetőleg nem vizet. Így, amikor a király hívatta, még nem józanodott ki teljesen, és csak annyi maradt meg a fejében, hogy valami baromfi nevű embert kell a király elé vitetnie, ki tudja miért.

Nem semmiért lett főudvarmester, de most hagyjuk, hogy miért is! Feltalálta magát. Hivatott negyven katonát.

Tíznek azt mondta:
- Akinek Liba a neve ebben az országban, hozzátok elém!

A többieket is tízes csoportba osztotta, és azoknak majdnem ugyanilyen parancsot adott, csak abban Pulyka, Tyúk, vagy Kacsa szerepelt.

A többi már gyerekjáték volt számára. Mindenkitől, aki elébe hoztak, megkérdezte, hogy írt-e a királynak levelet. Aki egyből nem válaszolt, hanem mellébeszélt, annak tapintatosan megemlítette a kínzókamrát. Végül nyolc gyanús ember maradt csak, velük a szigorú őrkíséret elindult a kínzókamra felé, de megmentette őket egy akkor érkező kilencedik ember: Kacsa Pál, aki nem titkolta névváltoztatási kérelmét.

Az udvarmester megkönnyebbült. Rájött: ő is ezt a nevet hallotta a Felséges Úrtól!

A király meghallgatta Kacsa Pál kérelmét, és eszébe jutott: nem jó, ha valamit megtagad a feleségétől, de az sem, ha túl gyorsan teljesíti.

Azt mondta Pálnak:
- Megértelek, és Kacsa Pálból nemes Kacsafogóy Pál lehetsz, de ezt előbb ki kell érdemelned! Felveszlek katonának. Ha az ellenségre rontasz, mindig mondd magadban azt, de még kiáltsd is: RÓKA! Libalopó róka! Üsd, vágd, ahogy a rókával tennéd, aki háromszor is kacsát lopott tőled!

Pál arra gondolt: nem kacsát lopott a róka, hanem libát, és a libák nem az övéi voltak, hanem a gazdájáé, - de volt annyi esze, hogy ezt a tévedést ne dörzsölje a Felséges Úr orra alá.

Jó tanácsot adott Pálnak a király?

Nagyon jót. Az ellenséget ugyanis nem szedte rá háromszor a róka, így annak harci kedve korántsem volt akkora e kiáltásra, mint Pálnak. Hamarosan rettegték a legény kardját, amelyik hol egy ellenséges katona fejét hullatta a porba, hol pedig egy ellenséges lóban tett nagy kárt. Háta mögött kiáltása miatt ugyan Pált most rókának nevezték, de ez már inkább dicséret volt.

Ez a vitézkedés talán nem hozta volna közelebb Kacsa Pált ahhoz, hogy nemes Kacsafogóy Pál legyen belőle, de a királynénak megint eszébe jutott a levél, amiről azt hitte, hogy a legény írta. Kérdőre vonta felséges férjét.

A király most örült, hogy Pált mundérba bújtatta. Utána nézetett a legénynek, és amikor annak hihetetlenül nagy harci kedvéről értesült, kinevezte hadnagynak és odaadatta neki a Kacsafogóy Pál névre szóló nemesi oklevelet.

Örült Pál, hogy már nem Kacsa, de örült a király is, mert Pál elfelejtett birtokot kérni a nemességhez. Örült, aki kapott új nevet, örült, akinek végül csak új nevet kellett átadnia, igaz, kutyabőrre írtan, de kutyából sok volt, birtokból jóval kevesebb.

Kifele jött Kacsafogóy Pál a királytól, már hadnagyi vállpántokkal, amikor megakadt rajta a szeme egy szép kisasszonynak, Barnasapkássy Klárikának. Ügyes volt Klárika, de most mégis kissé ügyetlen, mert már akkor ejtette el szándékosan csipke zsebkendőjét, amikor Pál elhaladt mellette.

Klárikát azonban nem ejtették kétszer a feje lágyára. Egyszer igen, csecsemő korában, de abból is nem neki lett baja, hanem a dadusának.. Nagyot kiáltott, szépen csengő hangon:
- Jaj! A zsebkendőm!

A leányhangra megfordult Pál, és ez a megfordulás azt jelentette: nem ő fogott kacsát, hanem őt fogták meg Kacsafogóyként.

A kisasszony Pálra mosolygott. Pál bemutatkozott. Ezt követően a leány meghívta a legényt másnapi teázásra. Ott, teázás közben, talán a teába töltött rum hatására is, Pál elbeszélte addigi élete történetét.

A leány bíztatóan nevetett:
- Van úgy, hogy az tesz velünk jót, aki rosszat akar nekünk, bár nálad a róka nem is akart neked rosszat, csak magának jót, vagyis libát! Vasárnap gyere el hozzánk ebédre! Én majd kárpótollak a három libáért, - sült libával! Most csak eggyel, de vannak még vasárnapok, amelyik liba késik, az is elmúlik, - vagy talán nem így szól a mondás?

Teltek a hetek, és nem hiába, mert Klárika Pál menyasszonya lett, ahonnan ügyes leányt már csak egy hajszál választ el attól, hogy feleséggé váljon.

Egy alkalommal kilovagoltak az erdőbe. Hát kit látnak egy hangyaboly mellett, hurokkal a lábán? Azt a rókát, aki három libát is elcsent a Pál által őrzött gágogó seregből.

- Könyörülj rajtam! - siránkozott a róka. Tudom, vétkeztem ellened, három libát elloptam, de most öt kis róka halála szárad a lelkeden, ha nem segítesz!

Pál nevetett:
- Nem vétkeztél ellenem, csak azt hiszed! Nagy jót tettél velem, bár nem volt szándékodban. Máskor azonban legyél óvatosabb!

Odalépett a rókához, kiszabadította a csapdából.

A róka hálásan nézett rá, arra gondolt: akármennyire ravasz is ő, néha képtelen megérteni az embereket.

Pál utána szólt a veres bundásnak:
- Ugye, nincs is öt kis rókád otthon?

- Még nincs, de lesz! - somolygott az orra alatt a róka.

Klárika megcsókolta Pált, és mindketten tovább lovagoltak. Közben megbeszélték közeli esküvőjük napját.

(2014)

Illusztráció: Pixabay.