Fannyval mentem hegyen-völgyön át,
s e két és féléves leánycsodát

elnézegettem. Virág madárszemét
emelte rá kíváncsian, s az ég

fényein felhőkig szállt el, s tova
láthatárt szélesítő mosolya.

A fűzöldre itt-ott egy szarkaláb
erős kékje rajzolta rá magát,

s fácán hangja ugrott az útra ki,
hulltak kotnyeles kis csillagai,

s újra csend lett. Pókfonálon szaladt
vadrózsához ezüstlő pillanat,

s új pillanatban villant dal-tükör:
benne Fannyka arca tündökölt.

Bogár ballagott barnán, s az időt,
időnk szőtték színdús szitakötők,

s aranydarázs szikrája égetett
szívünkbe szépségtől fájó sebet.

Fácánkakas ugrott az útra ki.
Megnyúltak óriások árnyai,

s megcsókoltam Fannyt a homlokán,
s ő nevetett, glóriás Égi Lány,

s ott ültünk már, csöpp Fannyka, meg én,
álmodó mesék varázsszőnyegén.

(2000-es évek első felében)

Illusztráció: Pixabay.