Valahol, a messzeségben, létezik egy hely, mely tértől és időtől független. Titokzatos e táj, létéről mostanra elfeledkeztek az emberek. A vidéken kristály patak folyik, a réteket gazdagon borítja megannyi szép virág. A rózsák, s jácintok illata messze száll, a liliomok pompázatosan hirdetik fenségüket, míg a nefelejcsek szerényen meghúzódva virítanak. A fák hatalmas lombjai árnyékkal szolgálnak a megfáradt vándoroknak, míg a gyémánt vizű tóban fürdőzve felfrissül a megfáradt test, s szellem. A tiszta kék égen egy felhőt sem látni, az eget, s láthatárt bámulva elvész az ember a végtelenben. A nap fényesen beragyogja az égboltot. E vidéken harmóniában élnek a növények és állatok a többi ott élő teremtménnyel együtt. A halandók közül sokan próbálták megtalálni a bűvös vidéket, de csak kevesen jutottak el oda közülük, mivel csak tiszta lélek juthat át a kapun, mely a határ a két világ között. Noha bárki könnyen felfedezhetné a kaput, csak elsétálnak mellette, anélkül, hogy észrevennék hatalmát.
A tiszta lelkek vágynak a rejtélyes világba. Már nagyon rég nem járt halandó a kapun túli világban. Már csak az átjáró tartja a kapcsolatot a világok között. Egy ártatlan gyermek van ma, ki átjuthat a kapun. Ő egy különleges teremtés. Benne még ott a feltétel nélküli hit és bizalom. Ő még mer álmodni, hisz abban, hogy valóra válthatja álmait, s mindent elérhet, mire vágyik, csak hinnie kell benne és küzdenie érte. E gyermeknek neve is különleges: Fatum Filia. Szegény gyermek nagyon magányos volt, képzelete alkotta birodalmába menekült a valóság elől.
Egy napon egy idős asszonnyal találkozott, aki észrevette zárkózottságát. Nap, mint nap találkoztak, s a kis álmodozó egyre érdeklődőbb lett. Egy napon elvitte magával az öreg hölgy, hogy legalább egy mosolyt csaljon a pici arcára, ha már beszélgetni nem akar. Egy sétáló utca kis boltjába vitte. Egy antikvárium volt. A gyermek csodálkozva nézett körül, azt sem tudta hova nézzen a sok különleges és szép dolog között. Végül megakadt a szeme egy festményen. A kis tengerszínű szemek csak úgy ragyogtak a mesés képet látva. Mintha élt volna a kép. Ezer és egy szín játszott rajta, mágikus erdőt és titokzatos körvonalakat kirajzolva. Azonnal rabul ejtette Fatumot a kép. Ettől a délutántól fogva minden nap elment az üzletbe megcsodálni a műalkotást, melyet minden nap másnak látott. Hosszú hónapokig gyűjtögette kis pénzét, míg végül elég pénze lett rá, hogy megvegye.
Mikor a birtokába került, egy régi érzés támadt fel benne, a boldogság. Alig várta, hogy haza érjen és ágyával szembe akaszthassa, hogy mindig láthassa a képet. Érezte, hogy különleges, de nem is sejtette mennyire. Egyik éjjel rengeteget sírt. Édesanyja halálának évfordulója volt e nap. Pont egy éve volt, hogy eltávozott az élők sorából és búcsút vett leányától. A kislány órák óta sírdogált már, mikor szeretett festményét kezében tartva rácsordultak könnyei a vászonra. Ekkor a sötét szobában hirtelen fény kezdett derengeni, mit a kép bocsátott ki magából. Hirtelen, mintha megelevenedtek volna rajta a figurák. Mintha mozogni kezdtek volna a fák a széltől, mely a leány orcáját is megérintette, s érezte a bűvös virágok illatát.
Szinte csalogatta a műremek. Meg akarta érinteni, de keze eltűnt. Hirtelen rémület futott át rajta, majd magával ragadta kíváncsisága, s a vágy az ismeretlen után. A hajthatatlan vágya a varázs után átjutatta a kapun, mivel szikrányi kétely sem merült fel benne az iránt, hogy ez lehetetlen lenne.
Mikor körül nézett, egy másik világban találta magát. Bár rejtett világ volt, számára mégsem volt teljesen ismeretlen, hisz hasonlított az ő birodalmára. Ekkor még nem is sejtette, hogy az ő világa is része ennek a határtalan országnak.