Hát az, hogy Napóleon vallatott-e valakit személyesen, azt nem tudom, de vallattatni nyilván vallatatott, mert az ilyesmit egy államfő, aki ráadásul császár és hadvezér, nem nélkülözheti.

No de ebben az esetben a Napóleon nem az igazi Napóleon volt, és a nevét is csak tőlünk kapta, - hanem egy daliás szürke cica, és nevét időnként Napcsi becenévre rövidítettük.

/Itt kell mellesleg megjegyeznem, hogy Napóleon nem volt azonos a későbbi nevezetes fekete-fehér cicával, utóbbi, Don Quijote (becenevén Donki) kisnemes proletárként folytatott nálunk szélmalomharcot a libamájért, de, mivel az nekünk sem volt, hiába. E szélmalomharcban viszont azért nem soványodott le, mert kisnemes proletárként sem volt éhes proletár. Róla majd máskor, egy nagy művész már rajzolja is Donki felejthetetlen alakját./

Miként került a címbe a „vallatás”?

Nem, Napóleon, a cica, nem került ávós vallatás alá azokban a vallatós ötvenes években, amikor az általam is csodált Matyi Bácsi volt az Osztályharc Vezére!

Akkor „a dolgozó nép ellenségeivel” másképp bántak, mint ma, ma is ezt-azt tanulni lehetne ebből az időszakból, annak felismerésével, hogy a „dolgozó nép ellenségei” akkor is a dolgozó nép ellenségei, ha maga a megtévesztett nép ülteti őket a hatalomba, a saját nyakára, mint nemrégiben is többször történt, - mit változtat ez azon, hogy a nép ellenségei?

Akkor ez a Napóleon nevű cica (Napcsi) megúszta a dolgot, még Budapestről sem telepítették ki a Hortobágy folyócska mellé halnézegetésre, melynek során nemcsak élni lehetett, de halni is… Nem volt ugyan muszáj az odatelepítetteknek élni vagy halni, mint a Szózat kijelenti, kissé erőszakosan, - volt túlélési szabadság is, meghalási szabadság is… Még a Hortobágyra kitelepítetteknek is, akiket, persze, akkoriban a Sors keze inkább vert, mint áldott!

No, de ne nosztalgiázzon senki, térjünk rá arra, hogy miként került az írás címébe a vallatás! Ez Apámnak köszönhető, aki imádta a szépirodalmat, és velünk, a fiaival, lelkesen ismertette családi népnevelés keretében, de még bemutatókkal is érdekesebbé tette ezt az ismeretterjesztést. Soha nem fogom elfelejteni, amint gyengéden megmarkolta a Napóleon cica nyakát, és felkiáltott:

«Az angyalát! kiálték, s megcsípem őt nyakon,
Most valld meg, úgy-e, hogy te vagy a Napoleon?»

Napóleon cica ezt nem vallotta be, utóbbiban talán Apánk is hibás volt, mert a cicát szorosan fogta ugyan, de nem azzal az osztályharcos erélyességgel, ami ilyen bevallás eléréséhez kellett volna, hanem, - egy kicsit megvetendő, de így igaz!, - kispolgári humanizmussal is.

A cica tiltakozni nem mert, szemlátomást nem tetszett neki a dolog, - de nem vallott be semmit. Fizimiskáján némi ijedtség látszott, de azért nem túlságosan nagy, mivel már előzőleg is elhangzott nála ez a kérdés, és talán sejtette: nem az ávo kezei között van. Apánk mindenképpen elengedte volna, de, ha vallomást tesz, akkor előbb. Ezt kellett volna mondania, azaz nyávognia GARAY JÁNOS Az obsitos és Napoleon c. verséből:

«Való, a mi való - szólt - vitéz, hogy az vagyok,
Csak éltemnek kegyelmezz, adós nem maradok.

Kérj tőlem a mi tetszik, vitéz magyar legény,
A francziák császára kincsekben nem szegény!» (https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/garay-janos-8CDF/kisebb-koltemenyek-1828-1853-8CE4/az-obsitos-8EDC/).

A történetből (Garay művéből) a továbbiakban kiderül néhány dolog: 1. Garay János idejében oly mérsékelten volt csak divatban a hazudozás, hogy azon egy mai fideszes közönséges keretlegény is (nem beszélve újságíró fenegyerekükről!), csak nagyokat röhögne, a felházi isten áldásával, továbbá 2. oly szép erkölcsös világ volt (szemben a mai maffiaállammal!), hogy még egy császár is megválthatta életét mindössze két aranyórával, miközben van olyan mostani celeb kisasszony, aki már akkor is magából kikelten ordítozik, ha rájön: ellopták a méregdrága óráját, - még ha másik háromra van is pénze.

Ó, azok a gyönyörű idők, azok az ötvenes évek! Nem mondom, később kiderültek bizonyos hibák is, de azért nem felejtem el a magyar irodalmi dolgozatom, amellyel kerületi versenyt nyertem! Ebben Arany Jánost jól kioktattam azért, amiért a Toldit, mármint művének nagy erejű főszereplőjét, a király hűségére téríti vissza. Azt mondja Toldi a királynak:

„Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre - - meg a magyar népet.”
„Szeresd a magyart, de ne faragd le” - szóla,
„Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.” (TOLDI ESTÉJE - http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/tehatodi.htm.

Hát, Arany János már nem élt akkor, amikor én öntudatos DISZ-titkár voltam, az ötvenes években… Materialistaként nem hiszem, hogy eljutott hozzá szépirodalmi dolgozatom üzenete, és a Mennyben irul-pirult volna érte… Már úgysem írhatta újra a Toldit… Ámde most, ahogy a fenti sorokat olvasom, látom, hogy ez a mai fideszes társaság ebben tényleg megfogadta Toldi tanácsát, és szereti, - persze, csak a saját fideszes magyarjait!, - és, ami a faragatlanságot illeti, hát az is csak növekedett nála…

No, igen, igen, de azt azért Toldi nem mondta a Királynak, hogy hazudjanak is a „nemzeti” magyarok, mint a vízfolyás… Azt már a mostani Király pártfogolja, - és udvartartása!

Azok meg, akiknek „nemzeti magyarként” nincs semmi tartása…

(2019)

Illusztráció: Pixabay.