A fű között kék szemek néztek át.
Bólogattak a virágbóbiták:
piros, sárga, lila. Tél havazott
a nyárra, s a szívnek tavaszodott:
évszak évszakot ölelt át, zenét,
s csillag várta gyümölcs-ősz énekét.

Így volt, igaz, de ma már minden út
belőlem álmodni csak múltba fut,
s életem egy varázsló ujjhegyén
forog, akár búgócsigán a fény,
s gyümölcsöt váró hajnali dalok
nem szüretelnek mást csak bánatot.

Fűszálak között, ingó kék szemen
most árnyékfelhőt hajt a félelem.
Évszak évszakot már nem ölel át.
Közöttük falként feszül némaság.
Évszak évszaknak többé nem köszön,
s a szívekben úr szívtelen közöny.

Álmot vesztetten nem hit már a hit:
nézi hazug bohócok táncait,
s boszorkányszombat-botránynap köré
szájtáti nép gyűl. Több az ördögé,
mint valaha, s mit ő sem hitt soha:
nem egy volt-angyal mára cinkosa.

(1990-es évek)

Illusztráció: Pixabay.