A Csend, mikor kőben van, ott – fogoly.
Sötét őrzője vele bent honol.
A külvilágnak hangja nem jut át.
Titok őrzi a foglyát, - s önmagát.

A Csend más lény, mikor a vízen él,
s arany kigyúl színezüst köntösén, -
akkor hang nélkül is szívig ragyog,
szívig lendít gyönyörű dallamot.

A Csend, ha fűben olykor elhever,
hallgató rétnek álmot énekel,
s egymáshoz ér fent fehér és a kék,
s ének álomból merít Messzeség.

Csend, amikor az erdő Csendje? Az
megállít itt-ott Téged, és maraszt.
Figyelj arra: mozdul-e ág-jelen,
s neszt küld-e át a kinyílt réseken?

A Csend szívemben, mint égő sötét,
úgy őrzi még a Szépség örökét.
Volt Fényt. Volt Csendet. Időt, mely alatt
szebbek voltak még tettek és szavak…

Ezt még olykor el is kiáltanám, -
de e világban hová lett Hazám?
Tolvaj népség mint volna Nép nekem?
S kőagyakban mint volna értelem?

S kőszívekben mint volna érzelem?
Ki Bűnt szeret, - lenézem, megvetem.
Ki lopott? Gőgös, - vagy gyáván lapul!
Lármás piaccsend. Hazugság az Úr.

Keresztet ácsol szegény Ács Fia.
Sajátját, s másét. Hol volt ős Hiba?
S Ő tűnődik-e: volt-e Betlehem?
S menekülés? Hit? Csillagszerelem?

Minden oda! A Felejtés az ok?
Földi mennyben röhögő tolvajok…
Az Ács Fia most Keresztet gyalul.
Sajátját, s másét. Más Isten az Úr.

S Betlehem volt-e? Ezt döntsd el magad!
Trágyadomb tettek. Trágyadomb szavak.
Rozzant istálló. Bent bőgő barom.
Hitvány, - hitvány, - de sajnálom. Nagyon!

(2019)

Illusztráció: Pixabay.