Szentekről most csak annyit írok:
nagyon sok közöttük az ál,
s csoda: mennyi vakhitű hívő,
kinél nem esik le az áll!
Így van. Ám Assisi Ferencet
szívem e sorból kiveszi:
hite állatlelkekben Szépség,
s ezért tisztelet jár neki.
Mint prédikált vadnak, madárnak!
Erdőn és mezőn szállt a szó...
Ő tudta, mily fontos a lélek,
s mi lélek mélyben hallgató,
s hogy állatokban is van ember,
s emberben állat ott lakó.
Sejtette: a Tagadhatatlan
Istennek sem tagadható.
Talán Isten, s Darwin mosolygott
szívében: égi s földi lét
együtt, s e két mosolyért akkor
fel is áldozta mindenét.

Én hittem: embereknek írok.
Tán ez volt az én vakhitem?
Lehet, de nem mondok le róla,
pedig már nem is szívlelem.
Nem mondok le róla, az állat
olykor emberként súg nekem:
- Csoda? Lesz! Emberré az ember!
Nem örök az Embertelen!

(2015)

A képen:
Assisi, Gunnar Bach Pedersen felvétele, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Assisi_Szent_Ferenc#/media/File:ASSISI_3.jpg