Feltöltve: 2019-04-11 19:56:38
Megtekintve: 5639
MAGYAR KÖZNAPI KÓRHÁZI TÖRTÉNET
Feleségem azt a címet adta volna, keserű tréfából, Karinthy Frigyes egyik remek könyvére célzottan: „Utazás a koponyám körül” (http://mek.oszk.hu/00700/00717/00717.htm). Nos, igaza lett volna Feleségemnek, mert a koponyáról is szó van e kórházi történetben, az övéről, de meg más koponyák és koponyatartalmak is felvillannak benne, asszociációként. Elgondolkodtatóan!
A dolog úgy kezdődött, hogy hazafelé jöttünk, háromnegyed tizenegykor, és már csak pár lépésre voltunk otthonunktól, amikor a házról, amelyen munkások dolgoztak, Feleségem fejére esett egy bádoglemez. Tekintettel arra, hogy a veszély területét a cég emberei nem kerítették el (csak azután mikor Feleségem feje megsérült, igaz, akkor utána mindjárt megtették), mi nem voltunk hibásak, és a hibás cég nevét sem írom ide, mert nem akarok ártani neki, a munkások, akik a házon dolgoznak, tapasztalataink szerint kedves, barátságos emberek.
A fejen levő seb erősen vérzett, de Feleségem nem veszítette el az eszméletét, hányingere sem volt, nem is szédült, de ilyen balesetekből később mégis baj lehet, a látszólagos jó állapot ellenére, most nem akarom ijesztgetni az embereket azokkal az esetekkel, amelyeket orvosi könyveimben egykor olvastam. Csak olvastam, mivel nem vagyok klinikus, elméleti tárgyat tanítottam az Orvosegyetemen, ahol sok évtizedig oktattam és vizsgáztattam a hallgatókat. Évfolyamtársam, aki még most is dolgozik háziorvosként, azt tanácsolta: mindenképpen nézessük meg a sérülést a körzeti orvosi szakrendelő intézetben és CT vizsgálat is célszerű volna. Feleségem ráadásul kórházi kezelőorvosával is beszélt telefonon, aki igen jó szakember.
Feleségem maga is sok évtizedet dolgozott végig az egészségügyben, legnagyobbrészt gyógyszertárvezetőként, szintén igen gondos szakember, és együtt felkerestük a körzeti szakrendelőt. Utóbbinak nevét már csak azért sem írom ide, mert itt még, Feleségem fejsérülésén túl, különösebb probléma nem volt. Vártunk. A magyar beteg arra termett, hogy várjon. Mivel régóta vagyok betegkísérő (mármint Feleségem orvoshoz kísérője), hozzászoktunk a várakozási idő hosszú óráihoz, van türelmünk, bár manapság kell is annak, aki a Magyar Egészségügy Kapuján belép, és a türelem – állítólag – rózsát terem. Utóbbit (a rózsát) nem tapasztaltuk, de a közmondás, az közmondás, és lehet benne valami, csak kérdés: az a valami rózsa-e?
Itt kezdődött, a körzeti szakrendelő intézetben, ami bennem rossz érzést keltett, de senki sem volt ezen érzéskeltésben még hibás. A sebészorvos szerint kell CT, a feleségem kórházi kezelőorvosa szerint nem kell, nos, két orvos nem volt ugyanazon véleményen, történt már ilyen az orvos történelemben Adott egy papírt: döntsék el az illetékes kórházban: kell CT, vagy nem kell CT?
Én utóbbiba nem szóltam bele, hiszen, ha nem voltam soha klinikus… Áttaxiztunk a kórházba! A kórház nevét nem írom ide, mert valószínűleg nem rosszabb, mint a többi magyar kórház. Meg mit tehet arról, hogy Magyarország most olyan, amilyen? Nem szabad igazságtalannak lenni!
E kórházban (de ezt csak mellékesen írom) sok-sok tábla van. E táblákról az egész ABC megtanulható, ám a sok tábla ellenére (vagy éppen ezért?), a legtöbb beteg nem tudja, hogy milyen ellátásra pontosan hol kell várni. Így sok a tanácstalan beteg, de azért a betegek szemfülesek, ha az egyik helyen rossz helyen vártak, akkor másik helyet keresnek, - helyezkednek!
Nos, hát, ami a CT vizsgálatot illeti, az arra való várakozást, hát arra még olyan türelemre edzett embereknél is, mint mi ketten, csak egy szó illik érékelésként: kriminális volt! Még ráadásul utána, a kínkeservesen bekövetkezett CT vizsgálat után, egészen máshova kellett visszamennünk, eligazító tábla sem volt, oda, ahová átküldték a képet.
Végül egy nővér (főnővér?, asszisztens?) azon megjegyzése verte ki a biztosítékot nálam is, feleségemnél is, mikor nyílt az ajtó: a leletező orvos még meg sem érkezett!
Ez egyébként nem volt igaz, de ezt csak Feleségem vette észre, akinek igen éles a szeme. Visszamentünk a CT készítő termekhez. Ott már kénytelen voltam én is emelt hangon beszélni szegény idős Doktornővel. Valószínűleg Ő teljesen ártatlan ebben a – gondolom, általában megszokott – magyar kórházi történetben, bár Feleségem, aki látta, amikor bejött, bosszankodást vett észre arcán a „sok beteg miatt”.
Én, mint kórházi útjaira Feleségem el-elkísérő, időnként ezt-azt megpillantok a mostani magyar egészségügyből, és ezek megerősítik azt, ami a hírekben van, és ami sok minden másból is látható, más területeken is. Az egész ország erkölcsileg rohad, mint a fáról leesett, és sokáig otthagyott gyümölcs. Az egészségügyre is vonatkozik ez!
Várni mindig kellett a betegeknek az orvosoknál, és több mindennel összefügg ez a tovább nőtt várakozási idő. Összefügg a lakosság elöregedésével is, ami részben szükségszerűen több beteget és több súlyos állapotú beteget jelent.
Ám összefügg azzal is, hogy a FIDESZ-KDNP kormány nem törődik az ország nagy problémáival. Továbbá, ha nem is állítható az, hogy minden orvost, aki Nyugatra távozott az Európai Unión belül, ez a FIDESZ-KDNP kormány üldözött el (az ilyen leegyszerűsített kijelentéseket nem szeretem, hiszen más államokban a magasabb jövedelem is nagy csábító erő volt és maradt), de azért sok orvos távozásához a FIDESZ-KDNP kormány nem elfogadható magatartása is hozzájárult. No és miközben a takarékos gazdálkodás az egészségügyben fontos, ki kellene fizetni az államnak az egészségügy (ezen belül a kórházak) jogos kiadásait, nem pedig sportstadionokra, és más ostoba pazarlásokra költeni milliárdokat! Meg szórni a magyar közpénzt külföldön! Elnézegettem a kórházak repedt ajtóit, kopott bútorait, amelyeket nem is lehet teljesen tisztántartani, de nem ez a materiális környezet a legfontosabb. Látszott, hogy a takarítószemélyzet igyekszik, amennyire erejéből futja. Az orvosok és más egészségügyi szakdolgozók azonban az egészségügyben nem nélkülözhetőek!
Mindezt be kellene látni: az országnak erkölcsi megújulásra van szüksége, mert csak egy tisztességesebb, értelmesebben gondolkodó országtól várható el, hogy szembenézzen a problémáival, és igyekezzen azokat megoldani.
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
A dolog úgy kezdődött, hogy hazafelé jöttünk, háromnegyed tizenegykor, és már csak pár lépésre voltunk otthonunktól, amikor a házról, amelyen munkások dolgoztak, Feleségem fejére esett egy bádoglemez. Tekintettel arra, hogy a veszély területét a cég emberei nem kerítették el (csak azután mikor Feleségem feje megsérült, igaz, akkor utána mindjárt megtették), mi nem voltunk hibásak, és a hibás cég nevét sem írom ide, mert nem akarok ártani neki, a munkások, akik a házon dolgoznak, tapasztalataink szerint kedves, barátságos emberek.
A fejen levő seb erősen vérzett, de Feleségem nem veszítette el az eszméletét, hányingere sem volt, nem is szédült, de ilyen balesetekből később mégis baj lehet, a látszólagos jó állapot ellenére, most nem akarom ijesztgetni az embereket azokkal az esetekkel, amelyeket orvosi könyveimben egykor olvastam. Csak olvastam, mivel nem vagyok klinikus, elméleti tárgyat tanítottam az Orvosegyetemen, ahol sok évtizedig oktattam és vizsgáztattam a hallgatókat. Évfolyamtársam, aki még most is dolgozik háziorvosként, azt tanácsolta: mindenképpen nézessük meg a sérülést a körzeti orvosi szakrendelő intézetben és CT vizsgálat is célszerű volna. Feleségem ráadásul kórházi kezelőorvosával is beszélt telefonon, aki igen jó szakember.
Feleségem maga is sok évtizedet dolgozott végig az egészségügyben, legnagyobbrészt gyógyszertárvezetőként, szintén igen gondos szakember, és együtt felkerestük a körzeti szakrendelőt. Utóbbinak nevét már csak azért sem írom ide, mert itt még, Feleségem fejsérülésén túl, különösebb probléma nem volt. Vártunk. A magyar beteg arra termett, hogy várjon. Mivel régóta vagyok betegkísérő (mármint Feleségem orvoshoz kísérője), hozzászoktunk a várakozási idő hosszú óráihoz, van türelmünk, bár manapság kell is annak, aki a Magyar Egészségügy Kapuján belép, és a türelem – állítólag – rózsát terem. Utóbbit (a rózsát) nem tapasztaltuk, de a közmondás, az közmondás, és lehet benne valami, csak kérdés: az a valami rózsa-e?
Itt kezdődött, a körzeti szakrendelő intézetben, ami bennem rossz érzést keltett, de senki sem volt ezen érzéskeltésben még hibás. A sebészorvos szerint kell CT, a feleségem kórházi kezelőorvosa szerint nem kell, nos, két orvos nem volt ugyanazon véleményen, történt már ilyen az orvos történelemben Adott egy papírt: döntsék el az illetékes kórházban: kell CT, vagy nem kell CT?
Én utóbbiba nem szóltam bele, hiszen, ha nem voltam soha klinikus… Áttaxiztunk a kórházba! A kórház nevét nem írom ide, mert valószínűleg nem rosszabb, mint a többi magyar kórház. Meg mit tehet arról, hogy Magyarország most olyan, amilyen? Nem szabad igazságtalannak lenni!
E kórházban (de ezt csak mellékesen írom) sok-sok tábla van. E táblákról az egész ABC megtanulható, ám a sok tábla ellenére (vagy éppen ezért?), a legtöbb beteg nem tudja, hogy milyen ellátásra pontosan hol kell várni. Így sok a tanácstalan beteg, de azért a betegek szemfülesek, ha az egyik helyen rossz helyen vártak, akkor másik helyet keresnek, - helyezkednek!
Nos, hát, ami a CT vizsgálatot illeti, az arra való várakozást, hát arra még olyan türelemre edzett embereknél is, mint mi ketten, csak egy szó illik érékelésként: kriminális volt! Még ráadásul utána, a kínkeservesen bekövetkezett CT vizsgálat után, egészen máshova kellett visszamennünk, eligazító tábla sem volt, oda, ahová átküldték a képet.
Végül egy nővér (főnővér?, asszisztens?) azon megjegyzése verte ki a biztosítékot nálam is, feleségemnél is, mikor nyílt az ajtó: a leletező orvos még meg sem érkezett!
Ez egyébként nem volt igaz, de ezt csak Feleségem vette észre, akinek igen éles a szeme. Visszamentünk a CT készítő termekhez. Ott már kénytelen voltam én is emelt hangon beszélni szegény idős Doktornővel. Valószínűleg Ő teljesen ártatlan ebben a – gondolom, általában megszokott – magyar kórházi történetben, bár Feleségem, aki látta, amikor bejött, bosszankodást vett észre arcán a „sok beteg miatt”.
Én, mint kórházi útjaira Feleségem el-elkísérő, időnként ezt-azt megpillantok a mostani magyar egészségügyből, és ezek megerősítik azt, ami a hírekben van, és ami sok minden másból is látható, más területeken is. Az egész ország erkölcsileg rohad, mint a fáról leesett, és sokáig otthagyott gyümölcs. Az egészségügyre is vonatkozik ez!
Várni mindig kellett a betegeknek az orvosoknál, és több mindennel összefügg ez a tovább nőtt várakozási idő. Összefügg a lakosság elöregedésével is, ami részben szükségszerűen több beteget és több súlyos állapotú beteget jelent.
Ám összefügg azzal is, hogy a FIDESZ-KDNP kormány nem törődik az ország nagy problémáival. Továbbá, ha nem is állítható az, hogy minden orvost, aki Nyugatra távozott az Európai Unión belül, ez a FIDESZ-KDNP kormány üldözött el (az ilyen leegyszerűsített kijelentéseket nem szeretem, hiszen más államokban a magasabb jövedelem is nagy csábító erő volt és maradt), de azért sok orvos távozásához a FIDESZ-KDNP kormány nem elfogadható magatartása is hozzájárult. No és miközben a takarékos gazdálkodás az egészségügyben fontos, ki kellene fizetni az államnak az egészségügy (ezen belül a kórházak) jogos kiadásait, nem pedig sportstadionokra, és más ostoba pazarlásokra költeni milliárdokat! Meg szórni a magyar közpénzt külföldön! Elnézegettem a kórházak repedt ajtóit, kopott bútorait, amelyeket nem is lehet teljesen tisztántartani, de nem ez a materiális környezet a legfontosabb. Látszott, hogy a takarítószemélyzet igyekszik, amennyire erejéből futja. Az orvosok és más egészségügyi szakdolgozók azonban az egészségügyben nem nélkülözhetőek!
Mindezt be kellene látni: az országnak erkölcsi megújulásra van szüksége, mert csak egy tisztességesebb, értelmesebben gondolkodó országtól várható el, hogy szembenézzen a problémáival, és igyekezzen azokat megoldani.
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!