Feltöltve: 2019-02-25 14:59:49
Megtekintve: 5692
Osztálytalálkozó
Marci (ez a beceneve) gimnáziumi osztálytársnőm volt, és a napokban felhívott telefonon: osztálytalálkozót szervez. Hát, nem könnyű munka!
Egyetlenegy ilyen gimnáziumi osztálytalálkozón voltam csak, jó pár évvel ezelőtt. Akkor Marci, úgy emlékszem, nem volt ott, F. Gábor, és néhány volt más osztálytársunk, igen.
Most nem ígértem meg, hogy elmegyek, de az igazat mondtam: testileg még el tudnék menni, de lelkileg nem kívánom. A múltkorinál ugyanis megtudtam: T. Éva meghalt.
Éva kitűnő tanuló volt, és nagyon szép leány. Már jóval az érettségi utáni években, valamikor, amikor a buszon Marcival találkoztam, Ő mesélte:
- Képzeld el, T. a házasság előtt pár nappal rájött: nem szerelmes leendő férjébe! Nekem elsírta bánatát: most mit csináljon? Már megvették az esküvőre a húst!
Megdöbbentem. Egy ilyen szép leány, igaz, műszaki egyetemre ment (ez számomra, aki a matematikát utáltam, levont valamicskét e pompás hölgy értékéből), - de azért milyen remek parti! Vigyázni kell a leányokkal! Egy ilyen forradalmár, mint én, semmiképp sem mentem volna hozzá olyanhoz, akit nem szeretek. (Én voltam a gimnáziumban az osztály DISZ titkára.) Nem tudom mi lett a dolog vége: a házasság megköttetett, - vagy mégsem? Remélem azonban, hogy végül T. Éva mégis boldog lett…
Az ifjúság olyan, mint a tavaszi ruhába bújt erdő: frissen, üdén zöld. Később, a nyárban, már nem annyira üde, hogy az őszi évszak rendszerváltozásról, meg az utána következő télről ne is beszéljünk! (Utóbbi kettőről való eszmei csevegést tapintatosan Marci is megtiltotta nekem, csak semmi Isten, semmi politika, mármint a készülő osztálytalálkozón, és még maradt felettem annyi hatalma: engedelmeskedem. Ám ez itt most nem osztálytalálkozó, hanem tűnődés a gimnáziumi múltról, meg, itt-ott, későbbi emlékeimről. Egyébként gyermekkoromról és ifjúságomról írtam már másutt is (Gyermekkori diófák (1), https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%C3%B3s-gyermekkori-di%C3%93f%C3%81k-1.15018/, Gyermekkori diófák (2), https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%C3%B3s-gyermekkori-di%C3%93f%C3%81k-2.15019/, meg néhány évvel később „írásfényképeken” további sorsom néhány mozzanatát is felvillantottam, Fényképek múltból, jelenből, https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%C3%B3s-f%C3%A9nyk%C3%A9pek-m%C3%BAltb%C3%B3l-jelenb%C5%91l.14997/.
Milyen volt az a kor, amelyikben gimnáziumi tanulók voltunk?
Hát, mivel 1952-ben végeztük el az általános iskolát, nagyobb része a Rákosi-korszakra esett. Küzdelmes, boldog korszak volt, csak nem mindenkinek egyformán boldog, de erről már másutt írtam, többször is. Nekem, a DISZ titkárnak, saját külön „osztályellenségem” is volt: a matematika. Ám azért abból is felhúztak a tanári értekezletek jóra, hogy meglegyen a jeles rendűségem az év végi bizonyítványokban. Az is igaz, persze, hogy történelemből és irodalomból a jelesen túl is teljesítettem, egyszer még az osztály leányszépségei is mellém ültek: magyarázzak nekik! Irigyelte is az egyik fiú!
A gimnáziumi évekre esett egy erősen magánjellegű, de hihetetlenül fontos kérdésfeltevésem: “Milyen leány lehet méltó egy olyan kiváló fiatalember szívszerelmére, akinek már egy sor szépirodalmi alkotása megjelent és egyre csak megjelenik?” /mármint új és új alkotása is és nem csupán a fiatalember/.
A választ igen gondosan fogalmaztam meg, eszerint a leány: 1. legyen e fiatalemberhez hűséges, oly fokig, hogy e kitűnő fiatalember közeledését túláradó örömmel fogadja, viszont más férfiak közeledésére az előbbi öröm helyett legalább mínusz százhúsz Celsius fok hidegség mutatkozzon érzelmeinek hőmérőjén /lám csak, tudok én számolni, ha értelmes feladatról van szó!/, 2. kedvességet illetően a leánynál szintén az 1. pont az irányadó, 3. a leány külcsínre az észbontó, mámorító szépség és a kifejezett csinosság közötti skálán mozoghat, de, amennyiben észbontóan szép, úgy az 1. pontban a “túláradó öröm” helyett a “parttalan” és a “mínusz százhúsz Celsius fok” helyett a “mínusz kétszáznegyven Celsius fok” kívántatik meg, 4. politikai, ideológiai vagy egyéb eszmei téren szerelme /jövendő férje/ nézeteivel azonosuljon.
Műveltségbeli vagy pedig vagyoni követelményt nem fogalmaztam meg, mivel egy mesebeli szépségű libapásztor leányka - véltem és jogosan! - ezerszer többet ér, mint egy okoskodó leány, akit a Magyar Tudományos Akadémia meggondolatlanul idő előtt rendes vagy akár csak levelező tagjául választott.
Ám mégis-mégis titkolnom kellett valamit: mi van akkor, ha egykori gróf /herceg, király/ leánya teljesíti az 1., 2., 3., és ráadásul a 4. pontot is?!
Szerencsére ott, ahol ijesztően hatalmas gimnáziumunk állt (a település nevét nem árulom el településszemélyiségi okból), többnyire csak meghunyászkodó és politikai maradiságuk miatt lenézendő polgárok éldegéltek akkoriban, a néhány, hozzám hasonlóan öntudatos értelmiségi proletár mellett, - főúri származású leánycsemeték nem voltak, vagy, ha esetleg voltak is, azok ezt gondosan titkolták.
Gimnáziumi osztályunk leánytanulói mind szépek voltak, csak hát a fentebb említett követelményeimet nem tudták volna teljesíteni. Utóbbit talán az is elősegítette, hogy e követelményekről nem volt tudomásuk, - mert nem kötöttem az orrukra.
Szépek voltak leány osztálytársaink? Mit szépek voltak, - mind gyönyörűek!
E. Krisztina olyan szépség volt, mint amilyenekbe a bátor, pisztolyukat villámgyorsan kirántó cowboyok egyből beleszeretnek, egyik tanárja száján ki is szaladt: KRISZTINA KIRÁLYNŐ, de azért a tanár gyorsan hozzátette, hogy ez egy könyv címe. S. Éva e mellett házias és élvezetesen fecsegő, barátságos leány volt. Utóbbi egyébként B. Évára is állt, P. Anna is nagyon szép volt, és számomra rokonszenvesen szerény.
Nekem Marci tetszett leginkább, talán Ő volt a legtitokzatosabban nőies, és számomra különös módon: az ösztön húzott felé, mint a mágnes, de ezt akkoriban titkoltam, mert nem bíztam a nőkben. Marciban sem, mert bár olyan volt, mint egy gyönyörű, különös virág, azért nem vakított el a világ (nem is volt rá képes, hiszen egy DISZ titkár mégiscsak egy DISZ titkár!). Csak az egyetem elvégzése után valamikor történt, évekkel utána, hogy randevút mertem kérni Marcitól. Akkor a szüleivel is beszélgettem pár percig. Inkább csak Édesanyjával, mert Édesapja, úgy emlékszem, mindössze dörmögött valamit. Édesanyja felidézte az emléküket: 1945 után, amikor az én Édesapám egy ideig rendőrtiszt volt, megbüntette őket a kutyájuk miatt. Ennek ellenére, úgy látszott, az Édesanyja kész megbocsájtani ezt az akkor már erősen múltbeli dolgot. Marcitól a randevút, szülei beleegyezésével, megkaptam.
Sejtettem, hogy nem lesz benne számomra öröm, hiszen más az ösztön és más a lélek (bár lehet, hogy az ösztön is a lélek része, ebbe most ne menjünk bele, mert végül nehéz lesz kikászálódni belőle!). Számítottam a bukásra, előre, ezért lekörmöltem legalább fél tucat versem, a randevú végén való átadásra. A versekre már nem emlékszem, csak az egyikre, amiben Marci szépséges teste, meg egy diófa árnya szerepelt. Ám rosszak nem lehettek a költemények, hiszen akkor már jó néhány versem megjelent nyomtatásban. Meg meséim is, többek között a Nők Lapjában, amit sokan olvastak.
A randevú abból állt, hogy moziba mentünk. Megpróbáltam a sötétben megfogni Marci kezét, szelíden, de Marci ehhez a bizalmaskodáshoz nem járult hozzá. Utóbbi a sötét moziban is elhozta számomra a világosságot. A filmre, amit láttunk, nem emlékszem, sem a címére, sem a tartalmára.
A randevú végén, már a házuk előtt, Marci megjegyezte: ő ilyen szeszélyes, most így tett, de máskor nagyon kedves tud lenni. Én tudtam: nem lesz máskor. A verseket azonban odaajándékoztam. Ez okos dolog volt, mert Marci így láthatta: én orvosi diplomám ellenére sem vagyok „igazi” orvos (a nép igazi orvosoknak csak azokat tekintette, akik közvetlenül a betegekkel foglalkoznak, vagyis a klinikusokat, a kórházi orvosokat, meg a körzeti orvosokat), hanem igaziból költő. Később, egy rovarász csodabogár barátom gyanútlanul elmesélte nekem, hogy miként találta meg Marci az „igazi orvosát”. A rovarász, persze, nem sejtette, hogy én ismerem Marcit, én meg tudok titkot tartani. Ám egy buszon való véletlen találkozáskor úgy láttam: Marci tényleg szereti „igazi orvosát”. Nem paradox, amit most írok: utóbbinak örültem.
Ám ki kell jelentenem: soha életemben semmiből sem volt végül akkora hasznom, mint a fentebb említett, leányokra vonatkozóan gimnáziumi fiatalként magamnak megfogalmazott követelményeimből (1,. 2., 3., 4.)! Persze, ez a haszon később jött, de megérte ragaszkodni a követelményekhez!
Osztályunkban minden leány szép volt, ezt már fentebb említettem, és most felidézek egy gimnáziumi pillanatot. Az osztály fiútagjaiból néhányan kijelentették: meg kell büntetni a lányokat! Ne táncoljon velük az osztályból senki!
Nem tudom, hogy mi volt leány osztálytársaink bűne. Azért nem tudom, mert nem érdekelt, egyébként én nem tudtam táncolni, csak leánylábra ráugrani. Azt meg a lányok nem szerették!
F. Gábor azonban kijelentette a többi fiú előtt: ő egy lánnyal táncolni fog! A többi fiú felhördült. B. Sárikáról volt szó, akibe Gábor, szerintem, szerelmes volt. Sárika igen szép leány volt, és igen finom modorú, kedves. Számomra túl szabályos szépség, és túlságosan előkelően udvarias, bár nála utóbbi szívből jött, nem játszotta meg. Így egyrészt elismerően néztem Gáborra, amiért ennyire hű Sárikához, megértettem, de hát az egész dolog nem tartozott rám.
F. Gábor jó humorú, kedves fiú volt, szerette az italt (piát), a kártyát (inkább dicsekvése alapján gondolom ezt), és a nőkről is (de nem leány osztálytársainkról!) elég szabadon beszélt, némelyik más osztálybeli lányról azt mondta: „De csúnya vagy, mikor halsz meg?”. Ezt a kissé morbid mondását megjegyeztem, de, tudtam, nem gondolja komolyan, ma is nevetek, ha eszembe jut. Egy kicsit Mikszáth Kálmán dzsentrijeit juttatta eszembe F. Gábor, de kedveltem, legalábbis annyira, mint Mikszáth egy-két ilyen regényhősét. Legutóbbi osztálytalálkozónk után, sajnos, F. Gábor hamar meghalt, egy levelem visszajött az általa megadott címről. Nagyon sajnálom őt, sorsával, amikor utoljára beszéltem vele, igen elégedett volt, közgazdászként, mint mondta, jól keres.
Gimnáziumi osztályunkban nemcsak én írtam verseket, hanem Sz. Laci is, egy erős testalkatú, rámenős fiú. Bár akkoriban csak nekem jelentek meg meséim és verseim (legtöbb a Népújságban, Pest megye napilapjában, amit azonban Budapesten is árultak, lévén a főváros e megye székhelye is). Szerintem Laci versei akkor nem voltak rosszabbak az enyémnél. Az osztály részére meghirdetett irodalmi pályázaton (a tanárok bírálták el a beérkezett műveket) mindhárman nyertünk: Sz. Laci első díjat, én a másodikat, és Cs. Tamás (Tomi) a harmadikat. Egyik osztálytársunk rajzokat küldött be, utóbbiak szerintem többet értek, mint az én Visegrádról szóló versem, de, mivel a pályázat irodalmi volt, a rajzok csak dicséretben részesültek. Cs. Tamás nagyon kedves, jóképű, értelmes fiú volt, ő Mikes Kelemenről szóló színdarabjával nyert harmadik díjat, de művét én többre értékeltem, mint második díjas versemet. Sz. Laci első díjas volt, tanulságos állatmeséivel (vagy állatokról szóló tanító verseivel?), szerintem, jogosan lett első díjas.
Nagy gondolat volt részemről: legyen gimnáziumunknak sokszorosított lapja! Ezt Cs. Tamás is helyeselte, néhányan mások is, Marci pedig még önkéntes titkárnőként is jelentkezett, ami engem külön is lelkesített (persze, Marci sem tudta, hogy mi utóbbinak a „külön oka”).
Az is felötlött bennem: a közeli kadétiskolának van egy nyomtatott lapja (Szabad Hazánkért, ha jól emlékszem a címre). Mi volna, ha kérnénk tőlük egy oldalt, és abban jelennének meg anyagok gimnáziumunk szerzőitől? A kecske is jól lakna, a káposzta is megmaradna! Marci is lehetne szerkesztőségi titkárnő! A lapot egy hadnagy szerkesztette, aki kérésem jó ötletnek találta, és parancsnoka jóváhagyását kérte. A parancsnok azonban (bár még csak 1954 ősze volt, de talán már kissé kavargott 1956 előszele is) nem engedélyezte a dolgot. Később elmentem az oktatásügyi minisztériumba (legalábbis így emlékszem, mindenesetre egy minisztériumba, ahol az ilyen engedélyeket megadták), de ott kereken visszautasították a kérést. Ez igen lehangolt.
Érettségi után Sz. Laci megkeresett, már az 1956 utáni években. Az egészségügyi intézményben, ahol dolgozott, megszervezte kettőnk szerzői estjét. Elhozta a kinyomtatott meghívókat, amelyeken ott volt, hogy „kommunista költők verseit” fogják előadni. Hát, mit tagadjam, nem tetszett ez a megnevezés. Persze, „kommunista” voltam, és ha Sz. Laci is annak tartja magát, akkor ez igaz, - de szép dolog az ilyen kérkedés, amikor a hatalom a „kommunisták” kezében van? Nem szép, és Laci nem beszélte meg velem előzőleg a meghívó szövegét! A szerzői estről egy kisebb lap írt is, Sz. Laci egyik rövid versét közölte is az újság, és a csinos újságírónő tőlem is közölt volna, de nem tartottam rá igényt. Úgy véltem: csinos, csinos, de az általam felállított, leányokra vonatkozó követelményrendszert nem tudná teljesíteni.
1989 után Sz. Laci, mint előzőleg önmaga által kinevezett „kommunista költő”, hirtelen áttért a teljes antikommunistaságra. A Jobbik talán anyagilag, politikai szereplésével egy vidéki kisvárosban, a jobbat tette vele, haszonkeresését illetően… Én mégis elhúztam az orrom… Ki is adták a verseskötetét, meg is hívott a bemutatóra (belépti díj nem volt, csak helyette meg kellett venni a résztvevőknek a kötetét). E-mailben írt, én gratuláltam neki: örülök, hogy kézbe veheti saját kötetét… Ezt őszintén írhattam, mert igaz volt. Más kérdés, hogy mit tartottam verseiről, de elvem az: osztálytárs nyilvánosan ne bírálja osztálytársa művét, ha ez lehetséges, elkerülhető… Kétszer még megpróbált telefonálni, de akkor nem voltam otthon, és nem hívtam vissza.
Sz. Laciéval egészen ellentétes kiinduló és folytatódó pálya mondható el H. Auréléról. Aurél egyike azon nagyon keveseknek, akik a világról, Magyarországról, és arról a sok-sok mindenről, ami ezekbe beletartozik, helyesen tud gondolkodni. Sok verset dedikáltam H. Aurélnak! Tudása elbűvölt!
No de térjünk rá osztályunk egyik különösen érdekes tagjára, Sz. Barnára!
Nem vagyok irigy természetű. Sz. Barna volt a legjobb tanuló az osztályban, mindig kitűnő rendű. Matematikából is elegánsan az! Mégsem irigyeltem, mert tudtam: ha az Ő agyát át lehetne plántálni az enyémbe, akkor sem kívánnám az agycserét. Nyernék egy matematika királyságot, de mi lenne igazi hazámmal, az irodalommal és történelemmel? (Sz. Barna ugyan ezekből is jelest kapott, de jeles és jeles között olykor nagy a különbség! Nem véletlenül kényszerültem az utóbbi hetekben arra, hogy elkezdjek egy sorozatot az alapvető társadalmi fogalmakról, ALAPVETŐ FOGALMAK (1), - „DEMOKRÁCIA”, igazság és hazugság, https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=565735917257079&id=100014620267716).
Sz. Barnabás nagy jazz rajongó volt. Szenvedélyes gyűjtője a lemezeknek (vagy zenekazettáknak?). Utóbbit azonban, mint DISZ titkár elnéztem neki, bár talán volt e rajongásában egy kis megvetendő Nyugatimádat is. Kiütközött időnként polgári származása is, legalábbis annyiban, egyszer például elmesélte: női rokonai rajonganak Mollináry Gizella könyveiért (én már akkor tudtam, hogy ki volt e polgári szerző, több könyvét is olvastam, de rajongás nélkül, https://hu.wikipedia.org/wiki/Mollin%C3%A1ry_Gizella). Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Sz. Barna ezt a Mollináry-rajongást gúnyos hangsúllyal emlegette. Kicsit hajlott az iróniára, mint én, - csak más világnézetből.
Az érettségi után mindketten (Sz. Barna és én) ugyanarra az egyetemre kerültünk. Egy alkalommal, végzés felé, beszélgettünk, arra gondoltam: egy ilyen ragyogó észtehetséget, mint Sz. Barna, még, ha volna Isten, az is a tudományos kutatás számára teremtette volna! Az orvosi alapkutatásokra! Igaz, az egyetemi oktatókat, kutatókat szerény összeggel fizetik meg, - de a Nagy Felfedezések, és a velük járó Dicsőség, a Tudomány Szolgálata! Mint „társadalmi feljebbvalója” (a háromszáz fős évfolyam KISZ-titkára) kioktattam Sz. Barnát, hogy egy ilyen nagy elmének, mint ő, a Tudományt kell szolgálnia, tűzön-vízen át!
Sz. Barna azonban úgy vélekedett, és ezt nem is rejtette akkor véka alá: nem minden kutató tesz nagy felfedezéseket. Ekkor eszembe jutott, hogy Sz. Barna már a gimnáziumban is kissé anyagiasnak tűnt. Egyszer még a tanárok is meglepődtek, amikor egy kirándulásra befizetett pénz sorsáról elmélkedett, minden kedvezőtlen lehetőséget is bedobva a lehetőségek mérlegének serpenyőibe.
Mégis úgy gondoltam: beletetten a Becsület Bogarát évfolyamtársam fülébe. - Na! - veregettem meg a saját vállam. Ezt jól elintézted! Ebből a Sz. Barnából híres kutató lesz, felfedez valami láncot, ami a DNS-hez hasonlít, és akkor elégedetten emlékszel majd vissza erre a kis tereferére. Most már csak saját magadnak kell kigondolni valami állást, ahol szegénységi fogadalom nélkül is szegény maradhatsz…
Annak, aki jól ismeri az irodalmat, a társadalmat, a történelmet, az ilyesmi nem nehéz (mármint a szegényen maradás)… Csak arra kell gondolnia: mi a Nép? Mi a Haza? Mi a Társadalom? Mi az erkölcs? Mi a Becsület?
Meg választani egy szép és igaz jelképet, és hűnek maradnia hozzá…
Hát igen, volt diáktársak! Szép volt az ijesztő kinézetű nagy gimnázium a park végében, mögötte a poros iskolaudvar, ha a port nem kavarta fel a szél, akkor akár a nevadai sivatagra is gondolni lehetett, szépek voltak a virágzó gesztenyefák, tavaszi gyertyáikkal, persze, a kezdődő nyár se kutya, amikor az ember végre kézbe veheti a légpuskát, keresheti az osztályellenséges madarakat, járhatja a határt, kóborolhat, csodálkozhat azon, amin akar, szabadon, és végül felismerheti az igazságban az igazságtalanságot, a hitben a hitetlenséget, meg fordítottan is, olvashatja saját regényét, amit ő is ír, de egyszerre, vele együtt, vagy akár ellenére, mások is írják: környezete, a társadalom, jó, rossz, vagy közönyös emberek és közösségeik…
A legszebb és a legjobb azonban szembenézni a világgal, nem tagadni meg becsületes önmagunk, szembenézni sikereinkkel éppúgy, mint veszteségeinkkel… Hányan nem tanulják meg ezt a szembenézést életük utolsó percéig sem!
Persze, az a fiatalság, az a tavasz… Milyen is volt számomra? (Az a tavasz…)
Madárhangok ragyogtak
fehér sziromhavon.
Az a tavasz milyen volt?
Szép volt, nagyon.
Futott a fű a réten,
s nyúllábú szél vele
sietett messzi kékbe.
Ó, ég-mese!
Akkor igazban hittünk,
remény vitte a Szót,
bátor, tiszta magasban
fellobogót.
Álltak kíváncsi gombák
árnyék-háló alatt,
s játszott pillangófénnyel
manócska had.
Tavasz, Csillaggal ékes,
szívek volt otthona!
Mindenki megtagadhat, -
én nem, soha!
(1990-es évek)
Ó, ezt a tavaszt ma, sajnos, nem találjuk sehol!
Hol vagy, Tavasz?
Kakukkfű illat emléke a tájon..
Hol vagy, Tavasz, álmot ébresztő Álom?
Hol vagy, fényvizek tükréből kinéző,
kéklő égbolt arc, csodát hívő, kétlő?
Hol vagy, Idő, Te, égő szemű Ének,
zöld zengése szél hozta Messzeségnek?
Hol vagy piros Szépség, vágyaddal? Hajnal
felnő majd benned, virágdiadallal?
Hol vagy, Te, Táj, mely olyan régen várod:
hegyeidre üljenek óriások, -
Gondolatok? S hogy jöjjenek a Tettek, -
gyermekei másik történelemnek?
Hol vagy, Csillag, szép jelképek Királya?
Ki jót akar, nélküled olyan árva!
Jöjj, Istene elárult vörös vérnek,
hozz ítéletet, pusztulást, mely éltet,
hozz építést, melyben Lélek a lélek,
csak értelmes munkát ad szívnek, észnek,
s becsületet munkálkodó kezeknek,
s öklök csapását álnok érdekeknek!
Most, nézd, e Jelen középkori hitben,
s trónusán szennyes, bűn-fekélyes isten,
ki szolgává tett tudóst és tudatlant!
Pokol károgás telít minden katlant,
völgyet, hegyet.. E középkor világa:
Isten nevében Isten káromlása.
Jöjj el, Tavasz! E hitvánnyá lett népnek
mondd a szemébe a sok bűnt és vétket!
Mondd a szemekbe, bátran: - Gyáva szolgák!
Itt meggyalázott szó lett a Szabadság,
gúnnyá az erkölcs, - nincs érték, mi drága!
Mivé lett a múlt: Petőfi Hazája?!
(2016)
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Egyetlenegy ilyen gimnáziumi osztálytalálkozón voltam csak, jó pár évvel ezelőtt. Akkor Marci, úgy emlékszem, nem volt ott, F. Gábor, és néhány volt más osztálytársunk, igen.
Most nem ígértem meg, hogy elmegyek, de az igazat mondtam: testileg még el tudnék menni, de lelkileg nem kívánom. A múltkorinál ugyanis megtudtam: T. Éva meghalt.
Éva kitűnő tanuló volt, és nagyon szép leány. Már jóval az érettségi utáni években, valamikor, amikor a buszon Marcival találkoztam, Ő mesélte:
- Képzeld el, T. a házasság előtt pár nappal rájött: nem szerelmes leendő férjébe! Nekem elsírta bánatát: most mit csináljon? Már megvették az esküvőre a húst!
Megdöbbentem. Egy ilyen szép leány, igaz, műszaki egyetemre ment (ez számomra, aki a matematikát utáltam, levont valamicskét e pompás hölgy értékéből), - de azért milyen remek parti! Vigyázni kell a leányokkal! Egy ilyen forradalmár, mint én, semmiképp sem mentem volna hozzá olyanhoz, akit nem szeretek. (Én voltam a gimnáziumban az osztály DISZ titkára.) Nem tudom mi lett a dolog vége: a házasság megköttetett, - vagy mégsem? Remélem azonban, hogy végül T. Éva mégis boldog lett…
Az ifjúság olyan, mint a tavaszi ruhába bújt erdő: frissen, üdén zöld. Később, a nyárban, már nem annyira üde, hogy az őszi évszak rendszerváltozásról, meg az utána következő télről ne is beszéljünk! (Utóbbi kettőről való eszmei csevegést tapintatosan Marci is megtiltotta nekem, csak semmi Isten, semmi politika, mármint a készülő osztálytalálkozón, és még maradt felettem annyi hatalma: engedelmeskedem. Ám ez itt most nem osztálytalálkozó, hanem tűnődés a gimnáziumi múltról, meg, itt-ott, későbbi emlékeimről. Egyébként gyermekkoromról és ifjúságomról írtam már másutt is (Gyermekkori diófák (1), https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%C3%B3s-gyermekkori-di%C3%93f%C3%81k-1.15018/, Gyermekkori diófák (2), https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%C3%B3s-gyermekkori-di%C3%93f%C3%81k-2.15019/, meg néhány évvel később „írásfényképeken” további sorsom néhány mozzanatát is felvillantottam, Fényképek múltból, jelenből, https://canadahun.com/blogbejegyzes/lelkes-mikl%C3%B3s-f%C3%A9nyk%C3%A9pek-m%C3%BAltb%C3%B3l-jelenb%C5%91l.14997/.
Milyen volt az a kor, amelyikben gimnáziumi tanulók voltunk?
Hát, mivel 1952-ben végeztük el az általános iskolát, nagyobb része a Rákosi-korszakra esett. Küzdelmes, boldog korszak volt, csak nem mindenkinek egyformán boldog, de erről már másutt írtam, többször is. Nekem, a DISZ titkárnak, saját külön „osztályellenségem” is volt: a matematika. Ám azért abból is felhúztak a tanári értekezletek jóra, hogy meglegyen a jeles rendűségem az év végi bizonyítványokban. Az is igaz, persze, hogy történelemből és irodalomból a jelesen túl is teljesítettem, egyszer még az osztály leányszépségei is mellém ültek: magyarázzak nekik! Irigyelte is az egyik fiú!
A gimnáziumi évekre esett egy erősen magánjellegű, de hihetetlenül fontos kérdésfeltevésem: “Milyen leány lehet méltó egy olyan kiváló fiatalember szívszerelmére, akinek már egy sor szépirodalmi alkotása megjelent és egyre csak megjelenik?” /mármint új és új alkotása is és nem csupán a fiatalember/.
A választ igen gondosan fogalmaztam meg, eszerint a leány: 1. legyen e fiatalemberhez hűséges, oly fokig, hogy e kitűnő fiatalember közeledését túláradó örömmel fogadja, viszont más férfiak közeledésére az előbbi öröm helyett legalább mínusz százhúsz Celsius fok hidegség mutatkozzon érzelmeinek hőmérőjén /lám csak, tudok én számolni, ha értelmes feladatról van szó!/, 2. kedvességet illetően a leánynál szintén az 1. pont az irányadó, 3. a leány külcsínre az észbontó, mámorító szépség és a kifejezett csinosság közötti skálán mozoghat, de, amennyiben észbontóan szép, úgy az 1. pontban a “túláradó öröm” helyett a “parttalan” és a “mínusz százhúsz Celsius fok” helyett a “mínusz kétszáznegyven Celsius fok” kívántatik meg, 4. politikai, ideológiai vagy egyéb eszmei téren szerelme /jövendő férje/ nézeteivel azonosuljon.
Műveltségbeli vagy pedig vagyoni követelményt nem fogalmaztam meg, mivel egy mesebeli szépségű libapásztor leányka - véltem és jogosan! - ezerszer többet ér, mint egy okoskodó leány, akit a Magyar Tudományos Akadémia meggondolatlanul idő előtt rendes vagy akár csak levelező tagjául választott.
Ám mégis-mégis titkolnom kellett valamit: mi van akkor, ha egykori gróf /herceg, király/ leánya teljesíti az 1., 2., 3., és ráadásul a 4. pontot is?!
Szerencsére ott, ahol ijesztően hatalmas gimnáziumunk állt (a település nevét nem árulom el településszemélyiségi okból), többnyire csak meghunyászkodó és politikai maradiságuk miatt lenézendő polgárok éldegéltek akkoriban, a néhány, hozzám hasonlóan öntudatos értelmiségi proletár mellett, - főúri származású leánycsemeték nem voltak, vagy, ha esetleg voltak is, azok ezt gondosan titkolták.
Gimnáziumi osztályunk leánytanulói mind szépek voltak, csak hát a fentebb említett követelményeimet nem tudták volna teljesíteni. Utóbbit talán az is elősegítette, hogy e követelményekről nem volt tudomásuk, - mert nem kötöttem az orrukra.
Szépek voltak leány osztálytársaink? Mit szépek voltak, - mind gyönyörűek!
E. Krisztina olyan szépség volt, mint amilyenekbe a bátor, pisztolyukat villámgyorsan kirántó cowboyok egyből beleszeretnek, egyik tanárja száján ki is szaladt: KRISZTINA KIRÁLYNŐ, de azért a tanár gyorsan hozzátette, hogy ez egy könyv címe. S. Éva e mellett házias és élvezetesen fecsegő, barátságos leány volt. Utóbbi egyébként B. Évára is állt, P. Anna is nagyon szép volt, és számomra rokonszenvesen szerény.
Nekem Marci tetszett leginkább, talán Ő volt a legtitokzatosabban nőies, és számomra különös módon: az ösztön húzott felé, mint a mágnes, de ezt akkoriban titkoltam, mert nem bíztam a nőkben. Marciban sem, mert bár olyan volt, mint egy gyönyörű, különös virág, azért nem vakított el a világ (nem is volt rá képes, hiszen egy DISZ titkár mégiscsak egy DISZ titkár!). Csak az egyetem elvégzése után valamikor történt, évekkel utána, hogy randevút mertem kérni Marcitól. Akkor a szüleivel is beszélgettem pár percig. Inkább csak Édesanyjával, mert Édesapja, úgy emlékszem, mindössze dörmögött valamit. Édesanyja felidézte az emléküket: 1945 után, amikor az én Édesapám egy ideig rendőrtiszt volt, megbüntette őket a kutyájuk miatt. Ennek ellenére, úgy látszott, az Édesanyja kész megbocsájtani ezt az akkor már erősen múltbeli dolgot. Marcitól a randevút, szülei beleegyezésével, megkaptam.
Sejtettem, hogy nem lesz benne számomra öröm, hiszen más az ösztön és más a lélek (bár lehet, hogy az ösztön is a lélek része, ebbe most ne menjünk bele, mert végül nehéz lesz kikászálódni belőle!). Számítottam a bukásra, előre, ezért lekörmöltem legalább fél tucat versem, a randevú végén való átadásra. A versekre már nem emlékszem, csak az egyikre, amiben Marci szépséges teste, meg egy diófa árnya szerepelt. Ám rosszak nem lehettek a költemények, hiszen akkor már jó néhány versem megjelent nyomtatásban. Meg meséim is, többek között a Nők Lapjában, amit sokan olvastak.
A randevú abból állt, hogy moziba mentünk. Megpróbáltam a sötétben megfogni Marci kezét, szelíden, de Marci ehhez a bizalmaskodáshoz nem járult hozzá. Utóbbi a sötét moziban is elhozta számomra a világosságot. A filmre, amit láttunk, nem emlékszem, sem a címére, sem a tartalmára.
A randevú végén, már a házuk előtt, Marci megjegyezte: ő ilyen szeszélyes, most így tett, de máskor nagyon kedves tud lenni. Én tudtam: nem lesz máskor. A verseket azonban odaajándékoztam. Ez okos dolog volt, mert Marci így láthatta: én orvosi diplomám ellenére sem vagyok „igazi” orvos (a nép igazi orvosoknak csak azokat tekintette, akik közvetlenül a betegekkel foglalkoznak, vagyis a klinikusokat, a kórházi orvosokat, meg a körzeti orvosokat), hanem igaziból költő. Később, egy rovarász csodabogár barátom gyanútlanul elmesélte nekem, hogy miként találta meg Marci az „igazi orvosát”. A rovarász, persze, nem sejtette, hogy én ismerem Marcit, én meg tudok titkot tartani. Ám egy buszon való véletlen találkozáskor úgy láttam: Marci tényleg szereti „igazi orvosát”. Nem paradox, amit most írok: utóbbinak örültem.
Ám ki kell jelentenem: soha életemben semmiből sem volt végül akkora hasznom, mint a fentebb említett, leányokra vonatkozóan gimnáziumi fiatalként magamnak megfogalmazott követelményeimből (1,. 2., 3., 4.)! Persze, ez a haszon később jött, de megérte ragaszkodni a követelményekhez!
Osztályunkban minden leány szép volt, ezt már fentebb említettem, és most felidézek egy gimnáziumi pillanatot. Az osztály fiútagjaiból néhányan kijelentették: meg kell büntetni a lányokat! Ne táncoljon velük az osztályból senki!
Nem tudom, hogy mi volt leány osztálytársaink bűne. Azért nem tudom, mert nem érdekelt, egyébként én nem tudtam táncolni, csak leánylábra ráugrani. Azt meg a lányok nem szerették!
F. Gábor azonban kijelentette a többi fiú előtt: ő egy lánnyal táncolni fog! A többi fiú felhördült. B. Sárikáról volt szó, akibe Gábor, szerintem, szerelmes volt. Sárika igen szép leány volt, és igen finom modorú, kedves. Számomra túl szabályos szépség, és túlságosan előkelően udvarias, bár nála utóbbi szívből jött, nem játszotta meg. Így egyrészt elismerően néztem Gáborra, amiért ennyire hű Sárikához, megértettem, de hát az egész dolog nem tartozott rám.
F. Gábor jó humorú, kedves fiú volt, szerette az italt (piát), a kártyát (inkább dicsekvése alapján gondolom ezt), és a nőkről is (de nem leány osztálytársainkról!) elég szabadon beszélt, némelyik más osztálybeli lányról azt mondta: „De csúnya vagy, mikor halsz meg?”. Ezt a kissé morbid mondását megjegyeztem, de, tudtam, nem gondolja komolyan, ma is nevetek, ha eszembe jut. Egy kicsit Mikszáth Kálmán dzsentrijeit juttatta eszembe F. Gábor, de kedveltem, legalábbis annyira, mint Mikszáth egy-két ilyen regényhősét. Legutóbbi osztálytalálkozónk után, sajnos, F. Gábor hamar meghalt, egy levelem visszajött az általa megadott címről. Nagyon sajnálom őt, sorsával, amikor utoljára beszéltem vele, igen elégedett volt, közgazdászként, mint mondta, jól keres.
Gimnáziumi osztályunkban nemcsak én írtam verseket, hanem Sz. Laci is, egy erős testalkatú, rámenős fiú. Bár akkoriban csak nekem jelentek meg meséim és verseim (legtöbb a Népújságban, Pest megye napilapjában, amit azonban Budapesten is árultak, lévén a főváros e megye székhelye is). Szerintem Laci versei akkor nem voltak rosszabbak az enyémnél. Az osztály részére meghirdetett irodalmi pályázaton (a tanárok bírálták el a beérkezett műveket) mindhárman nyertünk: Sz. Laci első díjat, én a másodikat, és Cs. Tamás (Tomi) a harmadikat. Egyik osztálytársunk rajzokat küldött be, utóbbiak szerintem többet értek, mint az én Visegrádról szóló versem, de, mivel a pályázat irodalmi volt, a rajzok csak dicséretben részesültek. Cs. Tamás nagyon kedves, jóképű, értelmes fiú volt, ő Mikes Kelemenről szóló színdarabjával nyert harmadik díjat, de művét én többre értékeltem, mint második díjas versemet. Sz. Laci első díjas volt, tanulságos állatmeséivel (vagy állatokról szóló tanító verseivel?), szerintem, jogosan lett első díjas.
Nagy gondolat volt részemről: legyen gimnáziumunknak sokszorosított lapja! Ezt Cs. Tamás is helyeselte, néhányan mások is, Marci pedig még önkéntes titkárnőként is jelentkezett, ami engem külön is lelkesített (persze, Marci sem tudta, hogy mi utóbbinak a „külön oka”).
Az is felötlött bennem: a közeli kadétiskolának van egy nyomtatott lapja (Szabad Hazánkért, ha jól emlékszem a címre). Mi volna, ha kérnénk tőlük egy oldalt, és abban jelennének meg anyagok gimnáziumunk szerzőitől? A kecske is jól lakna, a káposzta is megmaradna! Marci is lehetne szerkesztőségi titkárnő! A lapot egy hadnagy szerkesztette, aki kérésem jó ötletnek találta, és parancsnoka jóváhagyását kérte. A parancsnok azonban (bár még csak 1954 ősze volt, de talán már kissé kavargott 1956 előszele is) nem engedélyezte a dolgot. Később elmentem az oktatásügyi minisztériumba (legalábbis így emlékszem, mindenesetre egy minisztériumba, ahol az ilyen engedélyeket megadták), de ott kereken visszautasították a kérést. Ez igen lehangolt.
Érettségi után Sz. Laci megkeresett, már az 1956 utáni években. Az egészségügyi intézményben, ahol dolgozott, megszervezte kettőnk szerzői estjét. Elhozta a kinyomtatott meghívókat, amelyeken ott volt, hogy „kommunista költők verseit” fogják előadni. Hát, mit tagadjam, nem tetszett ez a megnevezés. Persze, „kommunista” voltam, és ha Sz. Laci is annak tartja magát, akkor ez igaz, - de szép dolog az ilyen kérkedés, amikor a hatalom a „kommunisták” kezében van? Nem szép, és Laci nem beszélte meg velem előzőleg a meghívó szövegét! A szerzői estről egy kisebb lap írt is, Sz. Laci egyik rövid versét közölte is az újság, és a csinos újságírónő tőlem is közölt volna, de nem tartottam rá igényt. Úgy véltem: csinos, csinos, de az általam felállított, leányokra vonatkozó követelményrendszert nem tudná teljesíteni.
1989 után Sz. Laci, mint előzőleg önmaga által kinevezett „kommunista költő”, hirtelen áttért a teljes antikommunistaságra. A Jobbik talán anyagilag, politikai szereplésével egy vidéki kisvárosban, a jobbat tette vele, haszonkeresését illetően… Én mégis elhúztam az orrom… Ki is adták a verseskötetét, meg is hívott a bemutatóra (belépti díj nem volt, csak helyette meg kellett venni a résztvevőknek a kötetét). E-mailben írt, én gratuláltam neki: örülök, hogy kézbe veheti saját kötetét… Ezt őszintén írhattam, mert igaz volt. Más kérdés, hogy mit tartottam verseiről, de elvem az: osztálytárs nyilvánosan ne bírálja osztálytársa művét, ha ez lehetséges, elkerülhető… Kétszer még megpróbált telefonálni, de akkor nem voltam otthon, és nem hívtam vissza.
Sz. Laciéval egészen ellentétes kiinduló és folytatódó pálya mondható el H. Auréléról. Aurél egyike azon nagyon keveseknek, akik a világról, Magyarországról, és arról a sok-sok mindenről, ami ezekbe beletartozik, helyesen tud gondolkodni. Sok verset dedikáltam H. Aurélnak! Tudása elbűvölt!
No de térjünk rá osztályunk egyik különösen érdekes tagjára, Sz. Barnára!
Nem vagyok irigy természetű. Sz. Barna volt a legjobb tanuló az osztályban, mindig kitűnő rendű. Matematikából is elegánsan az! Mégsem irigyeltem, mert tudtam: ha az Ő agyát át lehetne plántálni az enyémbe, akkor sem kívánnám az agycserét. Nyernék egy matematika királyságot, de mi lenne igazi hazámmal, az irodalommal és történelemmel? (Sz. Barna ugyan ezekből is jelest kapott, de jeles és jeles között olykor nagy a különbség! Nem véletlenül kényszerültem az utóbbi hetekben arra, hogy elkezdjek egy sorozatot az alapvető társadalmi fogalmakról, ALAPVETŐ FOGALMAK (1), - „DEMOKRÁCIA”, igazság és hazugság, https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=565735917257079&id=100014620267716).
Sz. Barnabás nagy jazz rajongó volt. Szenvedélyes gyűjtője a lemezeknek (vagy zenekazettáknak?). Utóbbit azonban, mint DISZ titkár elnéztem neki, bár talán volt e rajongásában egy kis megvetendő Nyugatimádat is. Kiütközött időnként polgári származása is, legalábbis annyiban, egyszer például elmesélte: női rokonai rajonganak Mollináry Gizella könyveiért (én már akkor tudtam, hogy ki volt e polgári szerző, több könyvét is olvastam, de rajongás nélkül, https://hu.wikipedia.org/wiki/Mollin%C3%A1ry_Gizella). Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Sz. Barna ezt a Mollináry-rajongást gúnyos hangsúllyal emlegette. Kicsit hajlott az iróniára, mint én, - csak más világnézetből.
Az érettségi után mindketten (Sz. Barna és én) ugyanarra az egyetemre kerültünk. Egy alkalommal, végzés felé, beszélgettünk, arra gondoltam: egy ilyen ragyogó észtehetséget, mint Sz. Barna, még, ha volna Isten, az is a tudományos kutatás számára teremtette volna! Az orvosi alapkutatásokra! Igaz, az egyetemi oktatókat, kutatókat szerény összeggel fizetik meg, - de a Nagy Felfedezések, és a velük járó Dicsőség, a Tudomány Szolgálata! Mint „társadalmi feljebbvalója” (a háromszáz fős évfolyam KISZ-titkára) kioktattam Sz. Barnát, hogy egy ilyen nagy elmének, mint ő, a Tudományt kell szolgálnia, tűzön-vízen át!
Sz. Barna azonban úgy vélekedett, és ezt nem is rejtette akkor véka alá: nem minden kutató tesz nagy felfedezéseket. Ekkor eszembe jutott, hogy Sz. Barna már a gimnáziumban is kissé anyagiasnak tűnt. Egyszer még a tanárok is meglepődtek, amikor egy kirándulásra befizetett pénz sorsáról elmélkedett, minden kedvezőtlen lehetőséget is bedobva a lehetőségek mérlegének serpenyőibe.
Mégis úgy gondoltam: beletetten a Becsület Bogarát évfolyamtársam fülébe. - Na! - veregettem meg a saját vállam. Ezt jól elintézted! Ebből a Sz. Barnából híres kutató lesz, felfedez valami láncot, ami a DNS-hez hasonlít, és akkor elégedetten emlékszel majd vissza erre a kis tereferére. Most már csak saját magadnak kell kigondolni valami állást, ahol szegénységi fogadalom nélkül is szegény maradhatsz…
Annak, aki jól ismeri az irodalmat, a társadalmat, a történelmet, az ilyesmi nem nehéz (mármint a szegényen maradás)… Csak arra kell gondolnia: mi a Nép? Mi a Haza? Mi a Társadalom? Mi az erkölcs? Mi a Becsület?
Meg választani egy szép és igaz jelképet, és hűnek maradnia hozzá…
Hát igen, volt diáktársak! Szép volt az ijesztő kinézetű nagy gimnázium a park végében, mögötte a poros iskolaudvar, ha a port nem kavarta fel a szél, akkor akár a nevadai sivatagra is gondolni lehetett, szépek voltak a virágzó gesztenyefák, tavaszi gyertyáikkal, persze, a kezdődő nyár se kutya, amikor az ember végre kézbe veheti a légpuskát, keresheti az osztályellenséges madarakat, járhatja a határt, kóborolhat, csodálkozhat azon, amin akar, szabadon, és végül felismerheti az igazságban az igazságtalanságot, a hitben a hitetlenséget, meg fordítottan is, olvashatja saját regényét, amit ő is ír, de egyszerre, vele együtt, vagy akár ellenére, mások is írják: környezete, a társadalom, jó, rossz, vagy közönyös emberek és közösségeik…
A legszebb és a legjobb azonban szembenézni a világgal, nem tagadni meg becsületes önmagunk, szembenézni sikereinkkel éppúgy, mint veszteségeinkkel… Hányan nem tanulják meg ezt a szembenézést életük utolsó percéig sem!
Persze, az a fiatalság, az a tavasz… Milyen is volt számomra? (Az a tavasz…)
Madárhangok ragyogtak
fehér sziromhavon.
Az a tavasz milyen volt?
Szép volt, nagyon.
Futott a fű a réten,
s nyúllábú szél vele
sietett messzi kékbe.
Ó, ég-mese!
Akkor igazban hittünk,
remény vitte a Szót,
bátor, tiszta magasban
fellobogót.
Álltak kíváncsi gombák
árnyék-háló alatt,
s játszott pillangófénnyel
manócska had.
Tavasz, Csillaggal ékes,
szívek volt otthona!
Mindenki megtagadhat, -
én nem, soha!
(1990-es évek)
Ó, ezt a tavaszt ma, sajnos, nem találjuk sehol!
Hol vagy, Tavasz?
Kakukkfű illat emléke a tájon..
Hol vagy, Tavasz, álmot ébresztő Álom?
Hol vagy, fényvizek tükréből kinéző,
kéklő égbolt arc, csodát hívő, kétlő?
Hol vagy, Idő, Te, égő szemű Ének,
zöld zengése szél hozta Messzeségnek?
Hol vagy piros Szépség, vágyaddal? Hajnal
felnő majd benned, virágdiadallal?
Hol vagy, Te, Táj, mely olyan régen várod:
hegyeidre üljenek óriások, -
Gondolatok? S hogy jöjjenek a Tettek, -
gyermekei másik történelemnek?
Hol vagy, Csillag, szép jelképek Királya?
Ki jót akar, nélküled olyan árva!
Jöjj, Istene elárult vörös vérnek,
hozz ítéletet, pusztulást, mely éltet,
hozz építést, melyben Lélek a lélek,
csak értelmes munkát ad szívnek, észnek,
s becsületet munkálkodó kezeknek,
s öklök csapását álnok érdekeknek!
Most, nézd, e Jelen középkori hitben,
s trónusán szennyes, bűn-fekélyes isten,
ki szolgává tett tudóst és tudatlant!
Pokol károgás telít minden katlant,
völgyet, hegyet.. E középkor világa:
Isten nevében Isten káromlása.
Jöjj el, Tavasz! E hitvánnyá lett népnek
mondd a szemébe a sok bűnt és vétket!
Mondd a szemekbe, bátran: - Gyáva szolgák!
Itt meggyalázott szó lett a Szabadság,
gúnnyá az erkölcs, - nincs érték, mi drága!
Mivé lett a múlt: Petőfi Hazája?!
(2016)
(2019)
Illusztráció: Pixabay.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!