Az égen sötét várta az idejét,
mely részben ott volt, de teljeset akart:
az embert barlangba űző hideget,
s éles fehéret, mely villan, mint a kard.

Bokrok rezegtek, és a fenyők kopott
zöldjükbe bújtak, - közöny önmagukba,
oly lehangoltan, mint a történelem,
ha tudni fél, és feleszmélni lusta.

Egy varjú szállt, kettő, utánuk három…
Éhes csapatok. Mind a földre nézett.
Fecske égibb, mert tápláléka ott van,
hol kék hulláma kél a nyári légnek?

A sötét várt. Az emberek is vártak.
A fecske is, ő messze, Afrikában.
Tavaszra várt, - de mit várhat az ember?
Embertelenség úr tavaszban, nyárban,

s az ősz főképp Évszaka tolvajoknak:
mohó fogak gyümölcsöt elperelnek,
és hivalkodnak gazdag aranyórák,
s szívet kiütnek elfeketült lelkek.

A hóesés előtt még messze néztem, -
múltba, jelenre, s jövő bánatokba.
Vers volt velem, mit sem érő ajándék,
amely egy Csillag: a Becsület foglya.

Messze néztem, s bánaton túli tájról
egy másik vers mosolygott, visszanézett.
Véges, ha pusztul, mondta a tekintet,
része marad Valóságnak, Egésznek.

(2017)

Az illusztráció forrása: Pixabay.