Hosszúerdei Mátyás egy városkában éldegélt, picike lakásban, de falun is volt egy kunyhója, kerttel, benne gyümölcsfákkal. Meg külön egy kis földdarabkája, kukoricás. Csinos legény volt, okos is.

Miből élt ez a Mátyás?

Aprócska jövedelmekből. A közmondás ugyan azt tartja: sok kicsi sokra megy, és ez lényegében igaz is, akár jóról, akár rosszról van szó, de azért a jövedelem Mátyásnál a sok kicsiből nem ment sokra. Talán azért is, mert a kicsik túl kicsik voltak, és a sok is időnként mást és mást jelent.

No, azért eléldegélt. Földecskéjét, kis gyümölcsösét kiadta felesbe másoknak. Így okoskodott:
- Nem lehetek ott a faluban minden áldott nap, így a termést úgyis ellopnák, és nem csak a felét. Ha felesbe kiadom, a fele megmarad, mert az, akinek kiadom, megőrzi!

A legény nem volt válogatós, szerelmes leveleket is kész volt írni a cselédlányok helyett, igen kis díjazás mellett, meg hivatalos kérvényeket nagy bukszájú embereknek, akik nem voltak mesterei a betűvetésnek, utóbbiaktól, persze, valamivel többet kért és kapott.

Mátyásnak regényei is hoztak időnként egy kis pénzecskét. Azt mondta neki Kakukkhangos Márton, a szerkesztő:
- Fiam, ilyen írásokra szokták mondani: limonádé. Bugyuta népek veszik ezt, azokat még én is lenézem, igaz, a sok felnézés mellett néha jól is esik egy kis lenézés!

- Szerkesztő Úr, nyáron a hűs limonádé nem éppen rossz ital! – vélekedett Mátyás a maga védelmében.

A szerkesztő azonban visszavágott, gúnyosan:
- Ez igaz, fiam, de te még télen is limonádézol!

Mátyás csak félig adta meg magát:
- Szerkesztő Úr, fején találta a rozsdás szöget, de azért a ciromos limonádé nem olyan veszélyes, mint a pálinka, bor, sör túlzott fogyasztása.

A szerkesztő végül elnevette magát:
- Hát, elárulom, fiam, hogy, bármennyire is kis pénz üti a markod ezekért a regényekért, ha a nagy igazságokat írnád könyvbe, mi az olyan könyvet ki sem adnánk, de még máshonnan, pénz helyett, kapnál a fejedre!

Hát én csak annyit tudtam volna felhozni Mátyás védelmére: az írócska megszerette regényalakjait, és minden könyve végén jól fejezte be addig esetleg viszontagságos sorsukat. Ne törjünk azonban most pálcát sem Mátyás, mint író felett, sem az érzelmes regényeit kedvelő olvasói felett, mert, ha így teszünk, nagyon elnyúlik ez a történet, jobban, mint a rétestészta avatott háziasszonyi kezekben.

Nos, volt Mátyásnak egy, még gyermekkorából ismert, távoli rokona, aki még távolibb lett, mert elutazott Dél-Amerikába: Papaglio Pál.

Elutazott ez a Pál, hát elutazott. Először ez szóbeszéd tárgya volt. Egy idő után azonban már nem is emlegették a városkában.

Az viszont nagy feltűnést keltett, hogy sok év után, egy napon visszajött, leszállt a vonatról. Kopott ruhában, egy pokolian csúnya lánnyal jött vissza, akiről kiderült: a cselédje. A városka lakói legalábbis így gondolták. A lányon még a bő szoknya is úgy állt, mint, a mondás szerint, tehénen a gatya.

Papaglio felkereste a rokonokat, ismerősöket, és szemrehányóan mondogatta, sőt, gyakran zokogás kíséretében:
- NEM LETTEM GAZDAG AMERIKÁBAN!

Tekintettel arra, hogy Amerika egy három részre tagolt kontinens, és az illető állítólag ennek déli részén volt, nem a gazdagabb északin, a földrajzban járatos, műveltebb emberek ezt nem találták annyira meglepőnek, bár, természetesen, hallottak Dél-Amerikában mesésesen meggazdagodottakról is.

Egy idő után rokonainál, ismerőseinél ez a Papaglio Pál vesztett népszerűségéből. Igaz, sok hihetetlen történetet tudott nagy hangon mesélni, de, ha valaki kételkedni merészelt ezekben, annak rögtön a fülébe ordította:
- KUKURIKÚ!

Párbajra nem merte kihívni senki, mert mennydörgő hangon szokott dicsekedni:
- Ha én egyszer egy fegyvert a kezembe veszek, száz ördög sem áll meg előttem! Dél-Amerikában röptében lőttem le még a legyeket is!

Persze, senki sem szándékozott utánanézni a dolognak, mivel messze van Dél-Amerika, még az utazási költséget illetően is. No meg, ha mindez igaz, akkor nem könnyű agyonlőtten utazgatni… Jobb az óvatosság!

Elterjedt róla: nincs ki minden kereke. Eleinte illendőségből sajnálgatták, hogy neki Dél-Amerika nem volt fenékig tejfel, így, meg úgy, még meg sem gazdagodott… Ám azután gondolkodni kezdtek. Jó, jó, nem lett gazdag ez a Pál, de mégis ötszobás házat vásárolt, nagy kerttel, míg nekik, mondjuk, csak háromszobás van, kis kerttel. Jó, jó, csak egy cselédet tart, az igen csúnya kinézetű Amelittát, és szép tőle, hogy milyen finoman bánik vele, - de azért az ötszobás házat csak meg tudta vásárolni, és nem látszik, mintha visszajövetele óta anyagi gondok gyötörnék. A házat antik bútorokkal rendezte be, az sem lehetett olcsó...

Nehezen viselték rokonai, ismerősei azt is, hogy, amikor valahová vendégségbe ment (no, és sokszor ment, és hívás nélkül is), akkor rendszerint már a kapuban, ajtóban elordította magát:
- ÁTVESZEM A PARANCSNOKSÁGOT! MOST ÉN VAGYOK A KAPITÁNY EZEN A HAJÓN!

Végül, mit tagadjuk, nem csak népszerűtlen lett Papaglio a városka előkelőbb és módosabb lakói között. Eldöntötték: - Bolond!

A szegényebbek inkább elviselték, ezeknek tanácsokat is osztogatott: főleg tiltásokat, - nehogy ezt, vagy azt, megtegyék! Ne merjék! A végén az illetők csupán dacból is megtették. Kiderült: ők voltak az okosak. Lám, a bolond bácsika le akarta őket beszélni! Így tehát a hála sem kötelezte őket semmire. A háta mögött nevettek Papaglion.

Volt azonban a sok ember között egy mélyebbre látó is: Hosszúerdei Mátyás.

Ennek feltűnt: a becsületes embereknek Pál úgy osztogat jó tanácsot, hogy látszólag lebeszéli őket róla. Ám úgy beszéli le: valójában rábeszéli. Itt van valami rejtély, amit elrejt a mély éj! – mondta tréfásan, önmagának.

Legközelebb, még ha nem is volt illendő, kicsit szimatolt Pál háza körül. A kert gondozott volt, kertész nélkül is. Az egyik ablakon bepillantott: látta, hogy a konyha pompásan felszerelt. Ha már a konyhaablakon bepillantott, nem hagyta ki a többi ablakot sem.

Meglepő dolgot tapasztalt! Amenitta, az állítólagos cselédlány, egy pamlagon feküdt, és könyvet olvasott.

Hát, ebben még nem volt semmi különös, - de abban már igen: a könyv latin nyelvű volt, és Amenitta értő arccal olvasta. Cselédlányok abban az időben nem olvastak latinul, ám még ennél is furcsább dolgot pillantott meg Mátyás: a pamlagon levő leány Amenitta volt, de nem az a csúnya, akit már többször látott, hanem gyönyörű szép! Sőt, csodálatosan szépséges! Vagy Amenittának van egy hasonmása, esetleg testvére? Nem, nem, ez valóban Amenitta lehetett!

Így kezdett el gyakrabban járni, mint rokon, Mátyás Papaglio Pál házához.

Mindig vitt egy csokor virágot, meg valami kis ajándékot a leánynak. A leány
nyöszörgő, érdes hangon köszönte meg mindezt. Mátyás szeme azonban rájött: a hang nem a leány igazi hangja. Azt már tudta: az ízléstelenül lötyögő ruhák csodaszép testet takarnak. Még a leány haja is mesterkélten, szándékosan összekócolt volt.

Mátyás, illő, nem illő, tovább leskelődött, nyomozott, - végül beleszeretett a leányba!

Egy napon Pál nem volt otthon, és Mátyás egyedül maradt a lánnyal, azzal az ürüggyel: meg szeretné várni, amíg rokona hazaér.

Hirtelen azonban Amelitta felé fordult:
- Amelitta Kisasszony, legyen szíves, és válaszoljon egy kérdésemre! Szeret Ön engem? Ha nem szeret, máris felugrok, elmegyek, és többé nem keresem fel!

A leány arca elvörösödött, nem válaszolt.

Mátyás örömmel mondta:
- A hallgatás is válasz. Én szeretem Önt, és ezennel megkérem a kezét. Mi a válasza?

A leány lehajtotta a fejét, és úgy mondta:
- Én csak egy szegény, csúnya szolgálóleány vagyok…

- Én sem vagyok gazdag! – mondta Mátyás. Ám Ön titkolja mások előtt a szépségét! Előttem nem kell titkolnia!

Ekkor érkezett meg Pál. Mátyás azt mondta neki:
- Beszélhetnék Önnel, Bácsikám, négyszemközt?

Átmentek egy másik szobába. Mátyás elárulta: a leánytól már megkérte a kezét, és az beleegyezett.

Papaglio Pál szemei örömtől csillogtak, de azért rákezdte, kenetteljes hangon:
- Hozzád, fiam, gazdagabb, előkelőbb leány illik, mint ez a csúnya szolgáló leány és…

Mátyás nevetett, és félbeszakította Pált:
- Ezt nálam hagyja el, kedves Bácsikám! Én már egy idő óta tudom, hogy Ön szórakozik, bolondozik az emberekkel!

Erre bácsikája is nevetett:
- Jó, jó, rendben, de ne vegyétek el tőlem a bolondságomat! Ragaszkodom viszont ahhoz, hogy nálam lakjatok. Kaptok két szobát, később egy harmadikat is, gyerekszobának. Meg egy kis pénzt is… A házat is átiratom rátok…

A kis pénzről később, a lakodalom után, kiderült, nem is olyan kicsi. Mátyás azt javasolta, hogy vegyenek fel egy cselédlányt. Felesége azonban megcsókolta a férjét, és elpirult:
- Ha majd eggyel többen leszünk, szó lehet róla, de addig hadd legyen az én gondom a konyha, meg a kert, továbbra is…

A városkában eleinte ámuldoztak, hogy Amenitta ennyire megszépült. Férje azonban megjegyezte:
- A szerelem csodákat tud tenni!

Amikor megszületett kisfiuk, Hosszúerdei Pál, a másik Pál nagyot ugrott örömében, hogy az ő keresztnevét kapta a fiú. A kis Palival eljátszottak együtt, remekül.

Egy napon a kisfiú így szólt:
- Mondhatom neked, Pali Bácsi, hogy nagypapa? Nekem is kell nagypapa! Más gyerekeknek is van nagypapájuk…

Pál megcsókolta a kicsit, az meg hozzátette:
- Azt hallottam az utcán, valakitől, hogy te, nagypapa, bolond vagy… Én itthon ezt nem hiszem! Ugye, te csak bolondozol az emberekkel?

Az újonnan kinevezett nagypapa nevetett:
- Így igaz, Palika, de ne áruld el senkinek! Legyen ez a mi közös titkunk, mint valamiféle közös játék. Én egyébként már csak félbolond vagyok, mert itthon nem játszom ezt…

Egy napon szomorú dolog történt: Papaglio Pál hirtelen meghalt.

A gyász mindhármukat feketébe öltöztette, nem csak kívül, belül is. Amelitta azt mondta:
- Úgy szeretett, olyan kedvesen nevelt, mintha nem is cselédlány lettem volna, hanem saját leánya! Azt mondta: Édesanyám meghalt, amikor születtem. Ennyit tudok származásomról, nem többet.

Valahol egy teleírt papiros többet is tudhatott, mert a postás később átadott egy levelet. Kibontották. Végrendelet? Hiszen szegény megboldogult még életében mindent átíratott rájuk!

Az ügyvéd, akinél a végrendelet volt letétben, ismertette azt, és átadta az igazoló iratokat. Amelittát nem kellett örökbe fogadnia Pálnak, mert a saját leánya volt, házasságon belül született, és felesége Amelitta születésekor halt meg…

Az iratok mellett volt egy versike is… Örökségként… Az ügyvéd arra gondolt: de fura ember lehetett Papaglio Pál! Egy ilyen versike, - mint örökség!

A versike elég egyszerűnek hangzott, de ez az egyszerűség, a titok szempontjából, nagyon ellenállónak bizonyult:

FÁBAN FA,
FÁBAN FÉM…
KI VIGYOROG
A VÉGÉN?
FÉMBEN FÉM,
FÉMEN SZÁM…
LESZ EGYKOR NÉGY
TALÁLKÁM?
EZT KÉRDI A
A SZÍVETEK,
EZ A PIROS
KIS SZIGET!

A rejtvényversike nem adott több célzást.

Mátyás azt mondta feleségének és Palikának:
- Annyit megtehetünk, hogy sorra vesszük a fából készült dolgokat, de hát ebben a házban sok minden van fából, nem csupán a bútorok… Meg a kertben is sok a fa… Ráadásul nem biztos, hogy a versike a házra vagy a kertre céloz…
No és mi az négy? Piros szívből mindhármunknak csak egy van…

Mátyás felesége elpirult:
- Már tegnap mondani akartam neked, hogy lesz egy negyedik szívecske is…

Megörült Mátyás, megcsókolta Amanittát, vidáman mondta:
- Hát ezzel közelebb jutottunk talán a megoldáshoz… Ám a lényeg mégis az a negyedik piros szívecske… Az a fontos, - mindhármunknak!

Végül már nem is igen törődtek a megfejthetetlen rejtéllyel. Megszületett a kis Amanitta, ez sok időt elvett tőlük. Igaz, Palkó pontos leltárt készített a ház és a kert fából készült részeiről, tárgyairól. Hátra arc, - itt kudarc?

A sorakozó évek alatt Paliból legény lett, és bekövetkezett egy pillanat, amikor úgy érezte: ott van a boldogság kapujában.

Ott is volt, mert, a nagyteremnek nevezett szobában, az imádott leány hozzásimult, és nem hogy visszautasította volna a legény csókjait, de még a fülébe is súgta, szemérmesen, ám őszintén:
- Szeretlek!

Az újabb csókok után a leány azt mondta:
- A szoba négy gerendájának végén egy-egy vigyorgó fapofa van, de én nekik is odakiáltom:
- SZERETLEK, PALI!

Hosszúerdős Pál felnőtt legénynek, már bajuszt növesztett úrfinak, ekkor eszébe jutott a versike. Azt mondta a leánynak:
- Azokat a vigyorgó fapofákat egyszer már levettük, amikor még gyermek voltam, mert rá akartunk jönni arra: van-e rajtuk másik fadarabra utaló jel. Ez egy csacska versike miatt volt… Nem láttunk rajtuk semmi ilyesmit! Nem könnyű ezeket újra leszedni, és bemutatni ismét a semmit, kudarcunkat, de, ha hozzám jössz feleségül, akkor most mindjárt leszedem, mind a négyet! Akkor velem nem csak madarat lehet fogatni most, hanem vigyorgó fapofákat lehozatni is!

A leány, Táncoskedvű Klárika, nevetett:
- Én jobbat ajánlok, te butuska szerelmem! Leszeded mind a négyet, megmutatod rajtuk a semmit, és én, vigasztalásul, mindjárt hozzád megyek feleségül. Ha pedig nem a semmit találjuk meg rajtuk, akkor, örömödben, hogy ilyen ügyes vagy, mindjárt megkéred a kezem a szüleimtől, a te szüleid már ismernek, - és jöhet az esküvőnk!

Felugrott Hosszúerdős Pál a nagy asztalra, és azt kiáltotta:
- A javaslatot elfogadom, tovább futni nem is hagyom! Rohanok a létráért!

Rohanás közben két széket feldöntött ugyan, és egy váza alakja is leegyszerűsödött, de végül lekerült az első gerenda a padlóra.

Pali mutatni akarta a vigyorgó fejen a semmit, de meghökkent.

A fából készült fej alján alig észrevehető vonal húzódott. A legény nagy nehezen elmozdította, és előbukkant egy henger alakú fararab oldala.

No, most azután nézett a legény, mint borjú az új kapura. Előbb nézett, utána nagyot kiáltott:
- APU, APA, APAFEJ! Rejtvényt fejtett a fafej! Segítette Klárika, leány, kiben nincs hiba!

Berohantak a szülei, édesanyja a kis Amanitta kezét fogta.

Kiderült: a három vigyorgó fafejben, azon belül fahengerben, a hengerben ezüst dobozkában, egy-egy aranyérem van. Mindegyiken egy-egy hosszú szám. Mindegyik szám bankszámla. A negyedik fafejben irat volt, egy távoli szigetről, pontos helymeghatározással, térképpel. Az is a nevükre szólt.

Mindez igaz volt, nem tréfa?

Tréfa is lehetett volna, de igaz volt.

Táncoskedvű Klárika azonban elszomorodott. Így szólt Palihoz:
- Ha ilyen gazdag lettél, Hosszúerdős Pál, akkor nem is tudom, hogy hozzád menjek-e feleségül? Majd az orrom alá dörgölöd, hogy az én szüleim csak egy kis földet adtak hozományként!

Pali édesanyja azonban átölelte a leányt, és szigorúan rászólt:
- Én úgy szeretlek, mintha az édeslányom lennél! Ez a Pali legény pedig az én fiam, és tudom, hogy imád téged! Ha szereted Palit, akkor ne törődj mással, csak a szíveddel!

Pali letérdelt a leány előtt:
- Ismét kijelentem: szeretlek, és megkérem a kezed! Visszautasítasz? Bánatomban…

Felugrott és már rohant is!

Klárika gyorsan a fiú után szaladt, megfogta a kezét, és kedvesen mondta:
- Futhatunk együtt is, Pali, de a szüleimhez, mert csak kíváncsi voltam arra: igazán szeretsz-e? Most már látom, hogy igen, - jöhet az esküvő!

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/sz%C3%ADv-esk%C3%BCv%C5%91-h%C3%A1zass%C3%A1g-szerelem-529607/