Feltöltve: 2018-12-03 14:44:50
Megtekintve: 7165
MEGJELENT A KALÁKA 2018. évi 12. (decemberi) száma
Fontos, hogy e kulturális folyóiratról (http://www.kalaka.com/) híradás legyen a közösségi oldalakon. Minél több híradás, minél több megosztással. Előző számait is érdemes megtekinteni, - változatlanul időszerűek! Még akkor is ideírom ezt, ha mostani ismertetésem végén egy szomorú híradás található a folyóirat sorsáról.
No és feltétlenül érdemes bekukkantani a Kaláka könyvesboltba (http://www.kalakakonyvesbolt.com/index.html), amelyben újabb könyvek találhatóak, köztük a nemrég megjelent Kaláka Antológia 2018. Utóbbihoz Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő írt előszót. Ebben az antológiában 74 szerző művei szerepelnek.
A folyóirat kiadó-szerkesztője Kaskötő István és Kamarás Klára író, költő. Ennél a decemberi számnál e kis figyelemfelhívás illusztrációjaként Uitz Béla: Erdei út c. képét választottam (e számban a festőművész néhány más kitűnő alkotása is megtekinthető). Uitz Béláról az interneten: https://hu.wikipedia.org/wiki/Uitz_B%C3%A9l, ugyanitt, a nyitólapon, található G. Ferenczy Hanna emlékére a költőnő December című hangulatos költeménye.
A nyitóoldal az e számban szereplő szerzőket és írásaikat sorolja fel. Akár az eddigi KALÁKA számok, már sok éven át (alapítása, 2002 októbere óta havonta), ez is igen gazdag tartalmában (amellett kivitelezése is változatlanul gyönyörű). Én csak néhány költeménnyel, kiragadott idézettel, példával hívom fel e számra a figyelmet, a végén szereplő figyelemfelhívás szerint utolsó számára, és elsősorban azokra a versekre, amelyeknek társadalmi mondanivalóját a legjelentősebbnek tartom. Jó volna, ha mások is írnának e folyóiratról.
A nyitóoldalon Baranyi Ferenc Remény, valamint Kaskötő István Én, Nosztradamusz c. költeménye található.
Baranyi Ferenc Remény c. költeménye:
Mert éltem én oly korban is e földön,
mikor a bűnös bűntudatot érzett,
a bunkó meg szégyenlősen leszegte
üres fejét – rossz volt hülyének lenni.
Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
Azt még talán, hogy késő unokáink
arra ébrednek egyszer, hogy javakból
nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,
hanem szivekbe vermelt ősi kincsre,
melytől ködös korszakokkal korábban
két lábra állt a fáról földre pottyant
bozontos emlős, majd előre lépett.
S emberré válni újra kedvük támad.
Erős hangú költemény ez, találó, teljesen igaz. Ma legtöbbször a bűnös nem érez bűntudatot, a bunkó meg túl sokszor kérkedik a hülyeségeivel. Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy Baranyi Ferenc életében is (meg az enyémben is) az a kor, amikor a bűnös bűntudatot érzett (meg egy részük színlelte), és a hülyeséget sem díjazták, - más társadalmi rendé volt itt, Magyarországon. Nem akarom véleményem senkire sem ráerőltetni, de kimondom (azaz megírom): ez a kor – nemzetközi méretekben – az Ellenforradalom Földje, és azon belül a magyarság különösen rosszul teljesít. Olyan rosszul, hogy az már magának a polgári demokratikus (kapitalista) társadalmi rend stabilitásának is árt. Végső soron az egész világnak, azon belül az egész magyarságnak árt, idővel még azoknak is nagyon árthat, akik megszedték magukat. Gondoljunk arra, hogy a 20. század két világháborújában is megszedte magát egy társadalmi réteg, de azután elhallgatott a szép zene.
Kaskötő István Én, Notradamusz c, költeménye:
The party is over, vége a dáridónak!
Már felszáradt a vér a Vérmezőn,
sárgán virít a csörgő csonthalom,
kilőtt rakéták, rozsdás csövére szállt
a tépett szárnyú, fáradt unalom.
Szél se rezzen, se fény se árnyék,
üvölt a csend, leszállt az éj,
– ellopták a Napot a spekulánsok –
Death Valley mélyén nyüszít,
a bárgyú hívő, a kétkedő, a jó,
a vétkes, s mind, aki még maradt.
Remény sincs már, az is halott.
Ez az utolsó éjszaka, a nagy sötét,
mert a függöny végleg lehullt…
Nem lesz holnap, és nem lesz hajnal,
nem lesz több pirkadat.
– s a Mester?
’vannak még hibák’– legyint
s elmegy horgászni.
Kaskötő István verse nem kevésbé erőteljes, mint Baranyi Ferencé. Mondanivalója Baranyiéval lényegében megegyezik, más stílusban, és talán mintha egy cseppel még több szomorúság, reménytelenség volna benne.
Ha az emberiség nem talál megoldást a Föld nagy problémáira, akkor sok minden előfordulhat. Ez igaz. Nem lehetünk a jövőt illetően sokkal távolabb látók, mint Nosztradamusz. Mégis úgy gondolom (és remélem), hogy valahol, a közelebbi, vagy távolabbi jövőben, el fog jönni az, ami eddig mindig eljött, az előrelépés: a forradalom. Remélhetően kevesebb vérrel, könnyel, pusztítással jön majd, mint eddig jött, de – szerintem – el fog jönni.
Csepeli Szabó Béla A föld fia c. költeménye azért is fontos, mert a nemzetellenes nacionalizmus helyett, amelyik ma is pusztít, az igazi hazafisággal összeegyeztethető tágabb világra kellene figyelni. Ez a vers a Föld Himnusza is lehetne, ebből idézem:
„A föld, e zúzott homlokú
kis föld az én anyám:
ne ölje többé háború!-
őérte zúg a szám,
őérte vívom harcaim,
konok kovács-legény,
érte táncolnak lábaim
a sarktájak jegén,
őérte emelek kaszát
és tollat, hogyha kell,-
betöröm az ég ablakát
s szállok a Marsba fel, -
de itt dől el, hogy szellemem,
győz vagy halálba dönt:
fél percre sem feledhetem .
hogy éltetőm: a föld!
Csak ő, a föld, hol lelkemet
tűz és hamu veri,
itt kell mielőbb, emberek
rendet teremteni! –„
Nem tudom, hogy e verset lefordították-e külföldi nyelvekre, de, ha még nem, megérdemelné. Véleményem szerint több olyan költemény kellene, amely a Földért, a Világért, illetve Európáért szólna…
Kamarás Klára Hittem c. verse azért rendkívül fontos, mert a „hiteket” felül kellene vizsgálni. Mindenkinek is, saját magában, de a „hitekkel” (nagyon különböző hitekről van szó, tartalmukat illetően is!) társadalmi szempontból is foglalkozni kellene, sokkal többet. A költő versét ide másolom:
Hittem istenben,
hittem hazában,
örök életben,
feltámadásban…
Hittem anyámnak,
tanárnak, papnak…
Nem úgy akarták,
mégis becsaptak.
Higgyen az ember?
Hisz is avégett,
ne hordjon vállán
felelősséget…
Mindenek túlján,
hittem magamban.
Nagy hitem árán
nagy pofont kaptam!
Elmúlt az élet,
nem maradt semmi,
csak az, hogy végül
el kell majd menni.
Nem hiszek én már,
legfeljebb abban,
csak porszem vagyok
egy nagy kalapban.
Szerintem a legtöbb ember, aki tágabb közösségért, egy népért, a társadalomért, az emberiségért becsületesen tenni kész, lelke mélyén tudja, hogy ennek honorálására valószínűleg nem számíthat. Petőfi Sándor is tudta, hogy A XIX. század költői c. versének végén az a „vigasztalás” nem az igazi.
Fövényi Sándor Ne írj c. költeménye keserű hangon panaszolja, hogy a költészet e korban erősen háttérbe szorult. Ennek sok oka van, elemezni kellene, és tenni ellene. (Megjegyzem azonban, hogy az egyébként tisztességes, hazájukért aggódó költők, írók is igen keveset tesznek érte, sokszor még az is elmarad, hogy a közösségi oldalakon, az interneten, a becsületes hangvételű fórumokról, folyóiratokról az ismertetéseket megosszák.) Fövényi Sándor azonban valójában, a címmel ellentétben, arra buzdít, amire már Petőfi is felhívta a figyelmet: mégis írni kell, az előtte levő üres papír „vádolja” a költőt.
Soós József ITT ÉLEK cím alatt közölt mesterien sikerült kis versei sokak mai „társadalmi hangulatát” tükrözik vissza:
VALAMI BAJ VAN -
velem és a vi-
lággal.Vagy csak velem? Vagy
csak a világgal?
ITT ÉLEK-
egy kertbe befa-
lazva.Oroszlánszájam
is csak tátika.
RÉSZLETEK LABIRINTUSÁBAN -
szaladgálunk iz-
gatottan, mint rovarok
a lámpafényben.
NEM MENTHET FEL -
már semmi! Voltak
kiáltók köztünk, s nem fi-
gyelt rájuk senki.
Itt említem meg Péter Erika Cérnaszálon c. versét:
Decemberben
angyalszárnyak
borítják el az eget,
s míg trónusokon
alszanak az istenek,
aranypapírokba pólyált
fegyvereket rejt az ág.
A karácsonyfán
törékeny kis üveggömbként
lóg a felakasztott holnap,
melyet csupán Vízkeresztig
tart egy gyenge cérnaszál.
Kolev András Fulladás c. verse is ide, a „társadalmi életérzést” kifejező költemények közé sorolható:
Az ajkaink közt minden szó elégett,
nyelvünk hegyén a csendek fénye hűl.
Magunkba fojtunk számtalan miértet,
s van, mit felejtünk észrevétlenül.
De könnyeink rideg kövekre hullnak,
és bánatunk, mint ázott rongydarab,
mit gyűrögetnek görcsös, görbe ujjak,
melyek nyomán megint csak folt marad.
S elindulunk, miként ha itt maradnánk,
óráink mérve vesztünk perceket,
mosolyt csalunk, s míg ráncok árnya fagy ránk,
minket megöl, mi bennünk megrekedt.
A „Márkus László verse a Kalákának faltól falig” c. költeményt is ide másolom:
egymásba fonódó látomások kusza labirintusában
tétován bolyong elméd
teóriáid visszhangtalanul verődnek vissza
nincs szenzor mi felfoghatná e jeleket
hasztalan kiáltoz lelked
tested börtönében tétován rója útját
faltól falig
álmaid feneketlen kútba estek
mélyéről idegen karakter emeli karját feléd
nem hallod mit mond pedig hozzád fohászkodik
lila robbanás vet hurkot a téridőn
atomjaira bontva mindent mit magadénak vallhatsz
emlékeid szövetéből kilúgozza a színeket
idegdúcaid piszkosszürke pára blokkolja
kevés a térerő
az impulzusok csak vánszorognak
a percek tócsaként toporognak körötted
ujjad belemártva határozottan keserű könnyízük van
végre észbe kapsz
szövegtöredékekből ácsolt létrán
napfényre vezeted a kútlakót
nézed
egyre nézed
s lassan felfedezed benne eltemetett ifjúságodat
Pécs, 2018. 10. 18.
Fentieken kívül még nagyon sok jó költemény van a decemberi számban, nem egy kis irodalmi gyöngyszemként gurul elénk, vagy komoly arccal néz ránk (nevető arcot most egyik sem mutat, legalábbis én így érzem). Csak néhány példát említek: A. Turi Zsuzsa (Szakítás), Hajnal Éva (térdel az este), Szegő Judit (Szólnék hozzád), Szeicz János (Emlékkergető), Tiszai P. Imre (Játszó-tér), Thamássy Nagy Géza (MÍG INTESZ), Bodó Csiba Gizella (Tanulni fáktól), Kajuk Árpád (Ködben), Nagy Antal Róbert (Csak kicsi gyertyaláng).
Nyakó Attila Pókeposz (Egy metróvezető látomásai) c. verse tulajdonképpen a „társadalmi mondanivalójú” költemények közé sorolható szatirikus remekmű. Érdemes figyelni e (feltehetően fiatal) Szerzőre, mivel költeményeivel ebben a műfajban nem csak hiányt pótol, de ezt magas fokon is teszi.
A prózai írásokat ebben a számban Jóna Dávid (Balassi, avagy slam poetry Suzanne kegyeiért), Verasztó Antal (A fától falig erdőben), valamint Kő-Szabó Imre (Egy találkozás képei) c. írása képviseli.
No és a „műhely” rovatban is egy fontos, nagyon fontos, jó szándékú írás. Szerzője, a fényképe szerint fiatalnak látszó Ferenczfi János, címe: Determináltan élni. Egy vélemény. Internetes címét ideírom, mert nem szeretek senkinek sem a „háta mögött” küldeni üzenetet, ha nem muszáj: http://kalaka18december.homestead.com/muhely.html).
A vitacikk-szerű vélemény egy csacskasággal kezdődik, idézem: „Bosszantó az idősek bölcsessége. Arra hivatkozni, hogy a megélt évtizedek tapasztalata alapján valaki meg tudja ítélni azt, ami még soha nem volt, igazán öntelt álláspont.” Nos, én nem írom vissza azt, amit a közmondás tart: fiatalság bolondság. Vannak olyan idősek, akik, részben tapasztalataik alapján is, egy-egy dologban megszívlelőt mondanak, míg sok fiatal, nem csupán a tapasztalatlanság miatt, de esetleg téved, vagy, érdekből, megjátssza tévedőt, de fiatal is, idősebb is tévedhet, színlelhet. A hatalom sokszor igyekezett megosztani, saját érdekében, az embereket, szembeállítani többek között egész korosztályokat is. Ezt teszi a mai jobboldali hatalom is. Naponta.
A cikk más részeiben vannak megállapítások, amelyek, szerintem, szintén nem helyeselhetőek. Nem helyes hebehurgyán, átgondolás nélkül, szembeállítani vagy azonosítani társadalmi rendeket. A kapitalizmusra és a szocializmusra is érvényes ez. A társadalmi rendeknek vannak ugyan közös vonásaik, de lényegüket illetően nagy eltéréseik is. Minden eddigi társadalmi rend diktatúra, az erkölcsi megítélést az adhatja becsületesen, ha igyekszünk tárgyilagosan válaszolni: kiknek a diktatúrája, miért, és hogyan? A polgári demokratikus (kapitalista) társadalmi rend híveitől erre a kérdésre nem várhatunk becsületes feleletet. Ez természetes. Ha Ferenczfi János ezen elgondolkozik, maga is rájöhet, mert becsületes törekvést érzek cikkében a tárgyilagosságra.
A jelen szempontjából azonban a most legfontosabb kérdésre Ferenczfi János viszont helyes választ ad. A kapitalista társadalmi rend lehetőségein, keretein belül egy némileg jobb, tisztességesebb változat is elképzelhető, létrejöhet. Megfelelő nemzetközi körülmények között Magyarországon is. Olyan, amelyik nem jó, - de a jelenlegi állapotnál mégis, nem lényegtelenül, - jobb. Tisztességesebb, ahol lopnak ugyan, de nem ilyen rendszeresen, és nem ilyen sokat. Ahol hazudnak ugyan, de nem ilyen nagyokat, és nem ennyire primitíven. Ahol egy kicsit jobban hallgat a hatalom az értelmes szóra. Ahol a HAZA ugyan nem MINDEN ELŐTT (mint Kölcsey szerette volna, jóindulatú naivsággal), de azért legalább a sor vége felé ott van.
Ferenczfi János, cikkéből így vettem ki: egy ilyen jobb Magyarországot szeretne. Tőle idézem: „Azok, akik hatással vannak mások gondolkodására, cselekedeteire és értékítéletére, nem tehetik meg, hogy csupán a mindenkori hatalom elvárásai szerint legyenek jók. A tudós, a tanító, a pap, a művész, és általában, minden értelmiségi mély, emberi kötelessége az, hogy rossz legyen annak a hatalomnak az elvárásaival szemben, amely rossz dolgokat tesz az emberekkel. Nem gazembernek kell lennie, hanem olyan jót kell képviselnie, amely jó lázadás a gonosz hatalommal szemben. Az erkölcs, amit Isten, vagy az emberi öntudat a szív hústábláira írt, erre determinál. Csak az méltó arra, hogy másoknak példa legyen, aki ezt a törvényt követi.”
Nos, bár én „Istenre” nem hivatkoznék ugyan, a történelem ismeretében különösen nem, de nagyon igaznak tartom: a mostani erkölcsök nincsenek összhangban a Biblia tanításaival Magyarországon (és a világban). Igaz, nem is voltak, sohasem, leszámítva a kereszténység kezdetét, az őskeresztények tiszteletre, sőt, csodálatra méltó magatartását, időszakát.
A „klasszikusaink” rovatban Ady Endre verseiből olvasható egy válogatás. Intés az őrzőkhöz c. gyönyörű verse eléggé közismert, de azért nem gondolom, hogy a világ, és benne a magyarság, érti.
E 2018. évi, decemberi, KALÁKA szám végén ott van egy szomorú híradás, ide másolom:
„Kellemes ünnepeket
és
Boldog Újesztendőt
kívánunk mindenkinek.
Tizenhat év után itt az idő befejezni.
Ez az utolsó KALÁKA.
Köszönjük a lelkes támogatást.
Kamarás Klára
Kaskötő István
Ha netán valakit érdekelne, 2019. augusztus 16.ig a weboldal látható.
(2018)
Lelkes Miklós
No és feltétlenül érdemes bekukkantani a Kaláka könyvesboltba (http://www.kalakakonyvesbolt.com/index.html), amelyben újabb könyvek találhatóak, köztük a nemrég megjelent Kaláka Antológia 2018. Utóbbihoz Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő írt előszót. Ebben az antológiában 74 szerző művei szerepelnek.
A folyóirat kiadó-szerkesztője Kaskötő István és Kamarás Klára író, költő. Ennél a decemberi számnál e kis figyelemfelhívás illusztrációjaként Uitz Béla: Erdei út c. képét választottam (e számban a festőművész néhány más kitűnő alkotása is megtekinthető). Uitz Béláról az interneten: https://hu.wikipedia.org/wiki/Uitz_B%C3%A9l, ugyanitt, a nyitólapon, található G. Ferenczy Hanna emlékére a költőnő December című hangulatos költeménye.
A nyitóoldal az e számban szereplő szerzőket és írásaikat sorolja fel. Akár az eddigi KALÁKA számok, már sok éven át (alapítása, 2002 októbere óta havonta), ez is igen gazdag tartalmában (amellett kivitelezése is változatlanul gyönyörű). Én csak néhány költeménnyel, kiragadott idézettel, példával hívom fel e számra a figyelmet, a végén szereplő figyelemfelhívás szerint utolsó számára, és elsősorban azokra a versekre, amelyeknek társadalmi mondanivalóját a legjelentősebbnek tartom. Jó volna, ha mások is írnának e folyóiratról.
A nyitóoldalon Baranyi Ferenc Remény, valamint Kaskötő István Én, Nosztradamusz c. költeménye található.
Baranyi Ferenc Remény c. költeménye:
Mert éltem én oly korban is e földön,
mikor a bűnös bűntudatot érzett,
a bunkó meg szégyenlősen leszegte
üres fejét – rossz volt hülyének lenni.
Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
Azt még talán, hogy késő unokáink
arra ébrednek egyszer, hogy javakból
nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,
hanem szivekbe vermelt ősi kincsre,
melytől ködös korszakokkal korábban
két lábra állt a fáról földre pottyant
bozontos emlős, majd előre lépett.
S emberré válni újra kedvük támad.
Erős hangú költemény ez, találó, teljesen igaz. Ma legtöbbször a bűnös nem érez bűntudatot, a bunkó meg túl sokszor kérkedik a hülyeségeivel. Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy Baranyi Ferenc életében is (meg az enyémben is) az a kor, amikor a bűnös bűntudatot érzett (meg egy részük színlelte), és a hülyeséget sem díjazták, - más társadalmi rendé volt itt, Magyarországon. Nem akarom véleményem senkire sem ráerőltetni, de kimondom (azaz megírom): ez a kor – nemzetközi méretekben – az Ellenforradalom Földje, és azon belül a magyarság különösen rosszul teljesít. Olyan rosszul, hogy az már magának a polgári demokratikus (kapitalista) társadalmi rend stabilitásának is árt. Végső soron az egész világnak, azon belül az egész magyarságnak árt, idővel még azoknak is nagyon árthat, akik megszedték magukat. Gondoljunk arra, hogy a 20. század két világháborújában is megszedte magát egy társadalmi réteg, de azután elhallgatott a szép zene.
Kaskötő István Én, Notradamusz c, költeménye:
The party is over, vége a dáridónak!
Már felszáradt a vér a Vérmezőn,
sárgán virít a csörgő csonthalom,
kilőtt rakéták, rozsdás csövére szállt
a tépett szárnyú, fáradt unalom.
Szél se rezzen, se fény se árnyék,
üvölt a csend, leszállt az éj,
– ellopták a Napot a spekulánsok –
Death Valley mélyén nyüszít,
a bárgyú hívő, a kétkedő, a jó,
a vétkes, s mind, aki még maradt.
Remény sincs már, az is halott.
Ez az utolsó éjszaka, a nagy sötét,
mert a függöny végleg lehullt…
Nem lesz holnap, és nem lesz hajnal,
nem lesz több pirkadat.
– s a Mester?
’vannak még hibák’– legyint
s elmegy horgászni.
Kaskötő István verse nem kevésbé erőteljes, mint Baranyi Ferencé. Mondanivalója Baranyiéval lényegében megegyezik, más stílusban, és talán mintha egy cseppel még több szomorúság, reménytelenség volna benne.
Ha az emberiség nem talál megoldást a Föld nagy problémáira, akkor sok minden előfordulhat. Ez igaz. Nem lehetünk a jövőt illetően sokkal távolabb látók, mint Nosztradamusz. Mégis úgy gondolom (és remélem), hogy valahol, a közelebbi, vagy távolabbi jövőben, el fog jönni az, ami eddig mindig eljött, az előrelépés: a forradalom. Remélhetően kevesebb vérrel, könnyel, pusztítással jön majd, mint eddig jött, de – szerintem – el fog jönni.
Csepeli Szabó Béla A föld fia c. költeménye azért is fontos, mert a nemzetellenes nacionalizmus helyett, amelyik ma is pusztít, az igazi hazafisággal összeegyeztethető tágabb világra kellene figyelni. Ez a vers a Föld Himnusza is lehetne, ebből idézem:
„A föld, e zúzott homlokú
kis föld az én anyám:
ne ölje többé háború!-
őérte zúg a szám,
őérte vívom harcaim,
konok kovács-legény,
érte táncolnak lábaim
a sarktájak jegén,
őérte emelek kaszát
és tollat, hogyha kell,-
betöröm az ég ablakát
s szállok a Marsba fel, -
de itt dől el, hogy szellemem,
győz vagy halálba dönt:
fél percre sem feledhetem .
hogy éltetőm: a föld!
Csak ő, a föld, hol lelkemet
tűz és hamu veri,
itt kell mielőbb, emberek
rendet teremteni! –„
Nem tudom, hogy e verset lefordították-e külföldi nyelvekre, de, ha még nem, megérdemelné. Véleményem szerint több olyan költemény kellene, amely a Földért, a Világért, illetve Európáért szólna…
Kamarás Klára Hittem c. verse azért rendkívül fontos, mert a „hiteket” felül kellene vizsgálni. Mindenkinek is, saját magában, de a „hitekkel” (nagyon különböző hitekről van szó, tartalmukat illetően is!) társadalmi szempontból is foglalkozni kellene, sokkal többet. A költő versét ide másolom:
Hittem istenben,
hittem hazában,
örök életben,
feltámadásban…
Hittem anyámnak,
tanárnak, papnak…
Nem úgy akarták,
mégis becsaptak.
Higgyen az ember?
Hisz is avégett,
ne hordjon vállán
felelősséget…
Mindenek túlján,
hittem magamban.
Nagy hitem árán
nagy pofont kaptam!
Elmúlt az élet,
nem maradt semmi,
csak az, hogy végül
el kell majd menni.
Nem hiszek én már,
legfeljebb abban,
csak porszem vagyok
egy nagy kalapban.
Szerintem a legtöbb ember, aki tágabb közösségért, egy népért, a társadalomért, az emberiségért becsületesen tenni kész, lelke mélyén tudja, hogy ennek honorálására valószínűleg nem számíthat. Petőfi Sándor is tudta, hogy A XIX. század költői c. versének végén az a „vigasztalás” nem az igazi.
Fövényi Sándor Ne írj c. költeménye keserű hangon panaszolja, hogy a költészet e korban erősen háttérbe szorult. Ennek sok oka van, elemezni kellene, és tenni ellene. (Megjegyzem azonban, hogy az egyébként tisztességes, hazájukért aggódó költők, írók is igen keveset tesznek érte, sokszor még az is elmarad, hogy a közösségi oldalakon, az interneten, a becsületes hangvételű fórumokról, folyóiratokról az ismertetéseket megosszák.) Fövényi Sándor azonban valójában, a címmel ellentétben, arra buzdít, amire már Petőfi is felhívta a figyelmet: mégis írni kell, az előtte levő üres papír „vádolja” a költőt.
Soós József ITT ÉLEK cím alatt közölt mesterien sikerült kis versei sokak mai „társadalmi hangulatát” tükrözik vissza:
VALAMI BAJ VAN -
velem és a vi-
lággal.Vagy csak velem? Vagy
csak a világgal?
ITT ÉLEK-
egy kertbe befa-
lazva.Oroszlánszájam
is csak tátika.
RÉSZLETEK LABIRINTUSÁBAN -
szaladgálunk iz-
gatottan, mint rovarok
a lámpafényben.
NEM MENTHET FEL -
már semmi! Voltak
kiáltók köztünk, s nem fi-
gyelt rájuk senki.
Itt említem meg Péter Erika Cérnaszálon c. versét:
Decemberben
angyalszárnyak
borítják el az eget,
s míg trónusokon
alszanak az istenek,
aranypapírokba pólyált
fegyvereket rejt az ág.
A karácsonyfán
törékeny kis üveggömbként
lóg a felakasztott holnap,
melyet csupán Vízkeresztig
tart egy gyenge cérnaszál.
Kolev András Fulladás c. verse is ide, a „társadalmi életérzést” kifejező költemények közé sorolható:
Az ajkaink közt minden szó elégett,
nyelvünk hegyén a csendek fénye hűl.
Magunkba fojtunk számtalan miértet,
s van, mit felejtünk észrevétlenül.
De könnyeink rideg kövekre hullnak,
és bánatunk, mint ázott rongydarab,
mit gyűrögetnek görcsös, görbe ujjak,
melyek nyomán megint csak folt marad.
S elindulunk, miként ha itt maradnánk,
óráink mérve vesztünk perceket,
mosolyt csalunk, s míg ráncok árnya fagy ránk,
minket megöl, mi bennünk megrekedt.
A „Márkus László verse a Kalákának faltól falig” c. költeményt is ide másolom:
egymásba fonódó látomások kusza labirintusában
tétován bolyong elméd
teóriáid visszhangtalanul verődnek vissza
nincs szenzor mi felfoghatná e jeleket
hasztalan kiáltoz lelked
tested börtönében tétován rója útját
faltól falig
álmaid feneketlen kútba estek
mélyéről idegen karakter emeli karját feléd
nem hallod mit mond pedig hozzád fohászkodik
lila robbanás vet hurkot a téridőn
atomjaira bontva mindent mit magadénak vallhatsz
emlékeid szövetéből kilúgozza a színeket
idegdúcaid piszkosszürke pára blokkolja
kevés a térerő
az impulzusok csak vánszorognak
a percek tócsaként toporognak körötted
ujjad belemártva határozottan keserű könnyízük van
végre észbe kapsz
szövegtöredékekből ácsolt létrán
napfényre vezeted a kútlakót
nézed
egyre nézed
s lassan felfedezed benne eltemetett ifjúságodat
Pécs, 2018. 10. 18.
Fentieken kívül még nagyon sok jó költemény van a decemberi számban, nem egy kis irodalmi gyöngyszemként gurul elénk, vagy komoly arccal néz ránk (nevető arcot most egyik sem mutat, legalábbis én így érzem). Csak néhány példát említek: A. Turi Zsuzsa (Szakítás), Hajnal Éva (térdel az este), Szegő Judit (Szólnék hozzád), Szeicz János (Emlékkergető), Tiszai P. Imre (Játszó-tér), Thamássy Nagy Géza (MÍG INTESZ), Bodó Csiba Gizella (Tanulni fáktól), Kajuk Árpád (Ködben), Nagy Antal Róbert (Csak kicsi gyertyaláng).
Nyakó Attila Pókeposz (Egy metróvezető látomásai) c. verse tulajdonképpen a „társadalmi mondanivalójú” költemények közé sorolható szatirikus remekmű. Érdemes figyelni e (feltehetően fiatal) Szerzőre, mivel költeményeivel ebben a műfajban nem csak hiányt pótol, de ezt magas fokon is teszi.
A prózai írásokat ebben a számban Jóna Dávid (Balassi, avagy slam poetry Suzanne kegyeiért), Verasztó Antal (A fától falig erdőben), valamint Kő-Szabó Imre (Egy találkozás képei) c. írása képviseli.
No és a „műhely” rovatban is egy fontos, nagyon fontos, jó szándékú írás. Szerzője, a fényképe szerint fiatalnak látszó Ferenczfi János, címe: Determináltan élni. Egy vélemény. Internetes címét ideírom, mert nem szeretek senkinek sem a „háta mögött” küldeni üzenetet, ha nem muszáj: http://kalaka18december.homestead.com/muhely.html).
A vitacikk-szerű vélemény egy csacskasággal kezdődik, idézem: „Bosszantó az idősek bölcsessége. Arra hivatkozni, hogy a megélt évtizedek tapasztalata alapján valaki meg tudja ítélni azt, ami még soha nem volt, igazán öntelt álláspont.” Nos, én nem írom vissza azt, amit a közmondás tart: fiatalság bolondság. Vannak olyan idősek, akik, részben tapasztalataik alapján is, egy-egy dologban megszívlelőt mondanak, míg sok fiatal, nem csupán a tapasztalatlanság miatt, de esetleg téved, vagy, érdekből, megjátssza tévedőt, de fiatal is, idősebb is tévedhet, színlelhet. A hatalom sokszor igyekezett megosztani, saját érdekében, az embereket, szembeállítani többek között egész korosztályokat is. Ezt teszi a mai jobboldali hatalom is. Naponta.
A cikk más részeiben vannak megállapítások, amelyek, szerintem, szintén nem helyeselhetőek. Nem helyes hebehurgyán, átgondolás nélkül, szembeállítani vagy azonosítani társadalmi rendeket. A kapitalizmusra és a szocializmusra is érvényes ez. A társadalmi rendeknek vannak ugyan közös vonásaik, de lényegüket illetően nagy eltéréseik is. Minden eddigi társadalmi rend diktatúra, az erkölcsi megítélést az adhatja becsületesen, ha igyekszünk tárgyilagosan válaszolni: kiknek a diktatúrája, miért, és hogyan? A polgári demokratikus (kapitalista) társadalmi rend híveitől erre a kérdésre nem várhatunk becsületes feleletet. Ez természetes. Ha Ferenczfi János ezen elgondolkozik, maga is rájöhet, mert becsületes törekvést érzek cikkében a tárgyilagosságra.
A jelen szempontjából azonban a most legfontosabb kérdésre Ferenczfi János viszont helyes választ ad. A kapitalista társadalmi rend lehetőségein, keretein belül egy némileg jobb, tisztességesebb változat is elképzelhető, létrejöhet. Megfelelő nemzetközi körülmények között Magyarországon is. Olyan, amelyik nem jó, - de a jelenlegi állapotnál mégis, nem lényegtelenül, - jobb. Tisztességesebb, ahol lopnak ugyan, de nem ilyen rendszeresen, és nem ilyen sokat. Ahol hazudnak ugyan, de nem ilyen nagyokat, és nem ennyire primitíven. Ahol egy kicsit jobban hallgat a hatalom az értelmes szóra. Ahol a HAZA ugyan nem MINDEN ELŐTT (mint Kölcsey szerette volna, jóindulatú naivsággal), de azért legalább a sor vége felé ott van.
Ferenczfi János, cikkéből így vettem ki: egy ilyen jobb Magyarországot szeretne. Tőle idézem: „Azok, akik hatással vannak mások gondolkodására, cselekedeteire és értékítéletére, nem tehetik meg, hogy csupán a mindenkori hatalom elvárásai szerint legyenek jók. A tudós, a tanító, a pap, a művész, és általában, minden értelmiségi mély, emberi kötelessége az, hogy rossz legyen annak a hatalomnak az elvárásaival szemben, amely rossz dolgokat tesz az emberekkel. Nem gazembernek kell lennie, hanem olyan jót kell képviselnie, amely jó lázadás a gonosz hatalommal szemben. Az erkölcs, amit Isten, vagy az emberi öntudat a szív hústábláira írt, erre determinál. Csak az méltó arra, hogy másoknak példa legyen, aki ezt a törvényt követi.”
Nos, bár én „Istenre” nem hivatkoznék ugyan, a történelem ismeretében különösen nem, de nagyon igaznak tartom: a mostani erkölcsök nincsenek összhangban a Biblia tanításaival Magyarországon (és a világban). Igaz, nem is voltak, sohasem, leszámítva a kereszténység kezdetét, az őskeresztények tiszteletre, sőt, csodálatra méltó magatartását, időszakát.
A „klasszikusaink” rovatban Ady Endre verseiből olvasható egy válogatás. Intés az őrzőkhöz c. gyönyörű verse eléggé közismert, de azért nem gondolom, hogy a világ, és benne a magyarság, érti.
E 2018. évi, decemberi, KALÁKA szám végén ott van egy szomorú híradás, ide másolom:
„Kellemes ünnepeket
és
Boldog Újesztendőt
kívánunk mindenkinek.
Tizenhat év után itt az idő befejezni.
Ez az utolsó KALÁKA.
Köszönjük a lelkes támogatást.
Kamarás Klára
Kaskötő István
Ha netán valakit érdekelne, 2019. augusztus 16.ig a weboldal látható.
(2018)
Lelkes Miklós
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!