Nekem az élet mindent megadott,
amikor kértem, nem tagadott
le semmit, hallotta minden szavamat.
Él még bennem minden térdeplő gondolat.
Családot kaptam, nem is keveset,
kincseit dobálta elém a szeretet,
s a szemükbe nézve ma is
láthatom,
mit üzen távoli, elérhetetlen távoli tájakról
a fájdalom.
Félrenézés – ez volt az első mozdulat,
amire emlékszem, és az a gondolat,
hogy valódi a kín,
ott,
a szomszéd függönye mögött –
társas-ház – társas-láz –
az öreg helyére új lakó költözött.
Kértem, hogy tudjam, merre visz az út,
láthattam várost, szagolhattam falut,
országnyi határokon belül minden megmaradt,
csak figyelni kellett az induló sárga buszokat.
Versekkel ébredő lélek,
álmatlan könyvtár a szobám,
belépett-kilépett rajta,
aztán bekéretőzött egyszer a halál.
Kopogott előtte,
én kiszóltam: szabad,
vártam már, kértem, hogy jöjjön,
s látod, az élet tényleg mindent megad.
Belépett, körül se nézett,
- tetszhettem neki -
ágyamhoz lépett, mahához húzott,
tudta, hogy megteheti.
Hamar barátok lettünk,
leste minden gondolatomat,
kérhettem bármit,
nézhettem félre,
elémdobálta a titkokat.
Szeretők lettünk,
párnám takarója,
lassan szűkek lettek a falak.
Csillogó szemmel figyeltem,
ahogy az út alattunk százfelé szaladt.
Kóstolgass,
- mondta -
bátran, itt minden a tiéd,
édeset, sósat, amit csak kívánsz.
És én: mi az a keserűség?
Ott a sarokban, mi az a dunsztosüveg,
a kredenc hátsó polcán, eldugva,
amitől minden barátom didereg?
Felhívott aztán egyik este,
azt mondta,
vár a terített asztal,
de mielőtt indulok, tudjam,
ő nem marasztal,
nekem kell majd tudnom,
mikor indulok haza,
hogy mikor lesz elég.
Tudod, szívem,
- mondta -
ez az a keserűség.
Nekem az élet mindent megadott,
hangokat, képeket, színeket,
és most hogy egy másik asztalnál ülök,
megkóstolhatom végre az ízeket.