Manapság a médiában levő történelmi írások nagyobb része (szerintem túlnyomó része) népbutítás, vagy legalábbis szándékos elhallgatásokkal „foltos”. Ez nem zárja ki, hogy ilyen anyagokban is vannak olykor értékes, a valóságot tárgyilagosan bemutató részek, csak hát, mint egyszer egy aforizmában megemlítettem: „Féligazság Úrnak gyakran Nagy Hazugság Úr a kebelbarátja.”

Minden társadalmi rend rákényszerül arra, hogy, ha mást nem, akkor legalább bizonyos történelmi témákat, háttérbe szorítson. Emlékszem, mintegy negyven-ötven évvel ezelőtt (tehát jóval 1989 előtt), egy irodalmi kör elnökeként, így szóltam a barátomhoz:
- Miért ne foglalkozhatnánk szépirodalmi alkotások bemutatásával is, előadás keretében, Trianonnal? Az igazság, tömören, úgyis ott van a könyvekben!

Barátom így válaszolt:
- Elvileg igazad van, Miklós, de az emberek még nem érettek erre.

1989 után láttam: barátomnak volt igaza. A mostani „Trianon hisztériában” még inkább igazat kell adnom neki (sajnos, már régen meghalt).

A helytörténeti kutatások még inkább kényesek, mivel, ha az egykori szereplők esetleg már nem élnek is, de még sokan élnek is, a leszármazottakat kellemetlenül érinthetik (persze, kellemesen is).

Feleségem német származású (magyarországi német, sváb). Egy kis falucskában volt a gyermekkora. A Beneš-dekrétumok (https://hu.wikipedia.org/wiki/Bene%C5%A1-dekr%C3%A9tumok) alapján a második világháború után a Felvidékről (Csehszlovákiából) Magyarországra telepítettek ottani magyarokat, a magyarországi németek egy részét, főleg azokat, akik, gyanútlanul, németnek vallották magukat) kitelepítették Németországba.

Feleségem szüleit is kiszállították a „transzportra”, de miután kiderült: Édesanyjánál, aki terhes, szülési fájdalmak kezdődtek, a családtagokkal együtt kivették a vagonból. (Itt kezdődött egy gyönyörű tündérmese számomra, csak akkor még nem tudtam róla, elemi iskolás voltam, de erről majd máskor.) Ám, bár csak 2-3 óra telt el házuk elhagyása óta, addigra, ráadásul nem is a Felvidékről jöttek közül, hanem a faluból valaki, lefoglalta a házat, így csak egy épületrész jutott nekik a saját volt tulajdonukból, és addigra, mire visszaértek, a házat államosították (és később meg kellett venniük). Ki volt az a személy, aki döntött ebben, és ilyen embertelenül? Nagyon is arra utalt minden, hogy már akkor is ott volt az, ami a mai Magyarországon oly gyakorivá lett, és úgy hívják: korrupció…

Megjegyzendő azonban, hogy a magyarok Felvidékről való kitelepítése hasonló tragédiát jelentett ezeknek az embereknek, mint amit, a magyarországi németeknek a kitelepítés. A magyar sem volt „bűnös nemzet”, de azért a mai magyarság levonhatná azokat a tanulságokat a múltból, amelyik elősegíthetnék, hogy ne ismétlődjön az a múlt.

Nemrégiben zsákok kerültek elő, amelyeken a Németországba akkor kitelepített rokonok neve áll. Ezek a zsákok felkerültek az internetre is. Ez ébresztette fel újra a régi tragédiát feleségemnél, fájdalmasan, mindazt, amit a család, bár a kitelepítést elkerülte, ő gyerekként átélt.

Az, hogy az említett dekrétumok igazságtalanok voltak, ép erkölcsű ember előtt nyilvánvaló. Nincs „bűnös nemzet”, „bűnös nép”, - egy közösséget megbélyegezni igazságtalanság. Persze, a történelem tele van ilyen igazságtalanságokkal, a „legendákban” pedig olykor egy város elfoglalásakor nem csak a lakosságot ölik meg, hanem még az állatokat is (a „bűnös állatok” kategória különösen nevetséges).

Meg kell azonban mondani: természetesen nem csak a történelem bemutatásával van baj, hanem ennek „gyermekeivel” a helytörténeti bemutatásokkal is.

A meg nem nevezett kis falucskát illetően is. Az egyik feltett írásban (megemlékezésben), amit olvastam, meghamisított volt a múlt, mert a „kollektív bűnösség” nem fogadható el, de azért kétségtelen: Hitler, a német fasizmus, amely sok rémtettet követett el hívein (vagy olykor kényszer-hívein) keresztül, azért erősen hatott a magyarországi németekre.

Így volt ez egyébként, hiteles beszámoló tanúskodik róla, Erdélyben is, a szászokkal, az ottani német közösséggel. Ők is nagy szarvakat kaptak Hitler, a német fasizmus sokáig tartó győzelmeitől. Ezt könyvek, dokumentumok is tartalmazzák. Írtam is az egyik ilyen könyvről, ismertetést (http://www.vilagszinvonal.hu/index.php?option=com_myblog&show=Lelkes-Miklos-KONYVEK-ES-TUNODESEK-3-Bethlen-Bela-Eszak-Erdely-kormanybiztosa-voltam.-Zrinyi-Katonai-Kiado-Budapest-1989..html&Itemid=301).

Gondolom, így lehetett a meg nem nevezett falucskában is egykoron. Persze, nagy különbség van a között, hogy valaki a kocsmában szájal, vagy más nem szép cselekmény is terheli. Ennek ellenére vallom, hogy nincs tárgyilagos megemlékezés a „fekete foltok” megemlítése nélkül. Egy politikus, aki „hízeleg választóinak”, persze, nem igen hajlik a tárgyilagosságra. Talpnyalói is akadnak… Így van ez, mindenütt.

Nekem egyébként sok jó emlékem van a falu népéről. Még az is mosolyra fakasztott, hogy lakodalmunkkor az egyik vendég bizonygatta Édesapámnak (falun volt az esküvőnk), hogy ő nagyon bánja, de fasiszta volt. Édesapám, nagyon okos, tapasztalt ember, tréfásan csak annyit mondott neki: „Elég baj az magának!”

Feleségeim szüleiről különösen sok jó emlékem van, mert Apósom olyan bölcs ember volt, amilyen ritkán található, Anyósom pedig igen jószívű. Emléküket őrzöm, gyakran gondolok rájuk.

Feleségemnek és fiamnak sokszor mondtam, tréfásan, de egyúttal komolyan: ha akarjátok, a népszámláláskor valljátok magatok német nemzetiségűeknek!

Nem tagadom azonban: a történelemhamisítást (vagy helytörténet hamisítást) nagyon elítélem. Akár magyar teszi, akár német, akár szlovák, - bárki!

(2018)

A képeken:
A második világháború után kitelepített németek országos emlékműve Eleken, Burrows felvétele, forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Elek_monument_deported_Germans.jpg