Zuhansz ismét,
Az élénk feketeség elnyel.
Szinte megáll az idő.
Törött szárnyaid többé már,
Nem nyújtanak segítséget.
Lágy szellő és néma mozdulat,
Kicsavart lélek és tudat.
Szíved helyén hatalmas űr,
Kezedben szorítva szétfeszül.
Rajtad fájó nyoma a külvilágnak,
Belső szenvedéseid teljesen szétzilálnak.
Kiáltó jelei a félelmeidnek,
Égetve, szúrva széttépnek

A hideg csönd később vendégül lát,
A semmiség erőteljesen bűzlik.
Kivilágított faasztal, kopott székek,
Némán suttogó hangok és rémképek.
A megoldás csészébe fojtva,
A vörös folyadék mesésen hívogat.
Veled szemben sötét alak,
Tudja minden titkos gondolatodat,
Beszélj vele és szeresd!
Tán legutolsó szeretőd lesz!
-Cukrot vagy tejet?
Szemedben látja a -mindent-.
(Ebből táplálkozik)
Zuhanj hát mégis inkább tovább,
És semmi esetre se kérj többé teát!