A varázsló bosszús volt. Hát ilyen fekete lett a világ? Egyik ország Kilopomaszemedisdumánia, a másik Átverlekádia…

Hol van a Becsület Földje?

A varázsló tudta, hogy éppen sehol, de szeretett elbeszélgetni önmagával, hovatovább az egyetlen értelmes beszélgetőpartnerrel.

Ezen önmagával folytatott magánbeszélgetése közepette kopogtattak az ajtón.

Erre általában azt szokták válaszolni, ha a beengedésnek nincs ellenjavallata:
- Szabad!

A varázsló azonban előbb gondolkozott: ki is szabad Átverlekádiában?

Óvatosan így szólt:
- Lehet, hogy itt senki sem szabad, de azért dugd be az orrod! Ha rosszban jársz, rákoppintok!

Beléptek, hárman is. Bemutatkoztak. A varázslót a nevek nem érdekelték, mert Átverlekádiában sokan éltek álnéven. Még azok közül is, akik eredeti nevüket használták, mert a név mögötti ember is megváltozhat, nem csak a név. Így végül is előbb-utóbb minden névből álnév lehet, - az álarcához illő.

A három ember, kiderült, intézőnek jelentkezett. Itt már a varázsló tudta miről van szó. Tegnap Kutyábaseveszlek városka főbírájánál ebédelt, és annak orrára kötött, tréfából, néhány dolgot, azzal: ne adja tovább! Az egyik az volt: nagyon becsületes, jószívű, és udvarias embert keres a birtokára, intézőnek.

A főbíró nyilván továbbadta, és a varázsló tudta, nem ingyen, hanem pénzért. Kicsit eltűnődött: az, hogy nem egyszerűen továbbadta, hanem az orrára kötött dolgot pénzért eladta, enyhítő körülmény-e?

Megkérdezte a három embert:
- Önök mennyire becsületesek? Talpig, vagy a gatyamadzagjukig?

Az első, igen kövér ember, rögtön bizonygatta:
- Én olyan becsületes vagyok, hogy, amikor horgászom, még a halakat sem csapomba be: a horogra nem teszek csalétket!

A másik, még kövérebb ember, kivágta:
- Én olyan becsületes, tisztességes vagyok, hogy még a medvének is tisztelettel emelem meg a kalapom, őt sem nézem le!

A harmadik, a legkövérebb, le akarta főzni a másik kettőt e nemes vetélkedésben:
- Én olyan jószívű vagyok, nem hogy a légynek sem ártok, de a múltkor mézzel kínáltam a legyeket!

A varázsló elmosolyodott. Megtörülte múltba látó szemüvegét. Egyből tudta, hogy az első ember nem is szokott horgászni, hanem, orvhalászként, hálóval fogja a halakat. A második eddig csak egy medvét látott életében, a medvetáncoltató dörmögőjét, és nem ő emelte meg a kalapját, hanem a szél, ő csak odakapott a kalaphoz, hogy a szél ne fújja le a fejéről. A harmadik pedig egy csupor mézet lopott, de a nagy sietségben a mézből kicsurgott egy része, arra a mézre szálltak a legyek.

A varázsló végül elnevette magát:
- Itt valami félreértés van, emberek! Én nem intézőt keresek már, mert rájöttem: magam is el tudom intézni a dolgokat, hanem, mivel, nem mellékesen, író is vagyok, olyan hazugokat, akiknek füllentéseit beletehetem a történeteimbe! Persze, megfizetném a hazudozást…

A három fickó egymást túlhangoskodóan bizonygatta: ő akkora hazug, amilyent még nem látott senki! Az előbb is hazudott!

A varázsló kissé elkomorodott:
- Hát, hazugnak esetleg tényleg nagy hazugok, de van egy mondás: „Aki hazudik, az lop is”. Én meg olyan hazugot keresek, aki nem tulajdonít el tőlem görbe úton tárgyakat. No, rakják csak vissza azt, ami a kezükhöz ragadt, de a zsebükbe került. Mindnyájan! Azt a kis aranyórát, a csinos bicskát., azt az ezüst tokba bújtatott noteszt…

A három ember tátott szájjal bámult a varázslóra. Visszarakták a lopott dolgokat, majd álltak, és azon csodálkoztak: miért nem siet ez az ember átadni őket a rendőröknek? Már kapargatták is össze magukban mindazt, amit mentségükre kigondoltak…

A varázsló így szólt:
- Ha maguk nagy hazugok is, itt, Átverlekádiában, nem nyernének lopásversenyt! Itt még a bagdadi tolvaj is kisfiúcska volna a fenti nagy tolvajokhoz képest. Ám a kis lopkodók fején is összegyűlhet a vaj…

Utóbbi okból a mai napra kaptok egy egész életetekre szóló figyelmeztetést. Az a kezetek, karotok meg fog bénulni, amellyel nálam lopni akartatok. Takarodjatok!

A varázsló nagyon elégedett volt önmagával, varázslatával. Hitte, hogy ez a tapintatos kis bénító figyelmeztetés hatni fog.

Sietett is a három kis csirkefogó. Az utca elején lesújtottan. Mostantól majd olyan becsületesek lesznek, hogy…!

Az utca közepén azonban már kezdett elpárologni, no, nem a varázsló által okozott kéz- és karbénítás, hanem a megjavulási szándékuk.

Az utca végén észrevették: malacka röfög Nyinyóka néninél, az ólban.

Azt mondta a legkövérebbikük:
- Összefogásban az erő! Hármunknak van most három ép keze és három ép karja. Ennyi elég, amihez elég. Nézzük meg, hogy mi van Nyinyóka nénivel?

Nyinyóka néni betegen feküdt az ágyban. A legkövérebb ember arra gondolt: megárthat az ilyen gyenge gyomrú öregasszonynak a malacpecsenye! Nehéz étel az, főleg annak, aki nem szokott hozzá!

Segített a néninek egy pohár vízzel bevenni az altatóját. A nénike el is szundított, egyelőre még nem jobb létre.

Vannak ravasz nénikék, gondolta a legkövérebb ember, akik bosszantani akarják a kis szerzőket, szimatolókat. Például, ha van pénzük, eldugják. Ha nincs nekik, esetleg akkor is eldugnák, csak azért nem teszik, mert nincs nekik. Jó kifogás sohase rossz, de az már túlzás, hogy Nyinyóka néni még egy valamire való értéktárgyat se tartogat otthon. Nem is volt neki? Elajándékozta a rokonoknak? Eldugta?

Futtában átkutatták a néni szegényes lakását, de az nem sok jót ígért nekik. Nem is adott, szavatartóan. Egyikük, aki időnként nézte néhány percig az átverlekádiai félrekormányozott féltelevíziót, egyből igen mérges lett: lám, lám, ez a néne olyan néni, aki szándékosan elszegényedett, hogy szegény tolvajoknak félpénz se jusson, amin pulykakakast vehetnének Debrecenben! Most is csak fekszik ez a néne, betegséget színlel, ahelyett, hogy énekelné: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Átverlekádia! E tájon a boldogságban nincs semmi hiba!”

No, szóval a három kis enyveskezű fickó igen elégedetlen volt Nyinyóka nénivel.
Meg annak lakásával.

Megesik az ilyesmi. Átverlekádiában szinte minden nap!

Az ólból kerítéshatáron túlra került kismalac azonban vigasztalta őket. Már csak a szemeivel, mert száját befogta, szorította a rézkarika. E vigasztalásért az lett a jutalma, hogy a három fickó nem áttetsző szövetű zsákba tette a kismalacot, hanem szép sötétbe, ahol nem sütött a nap a kismalac szemébe.

Nyinyóka néni később, persze, jóval később, felébredt rossz álmából. A kisházban elvégezte a nagydolgát, egyébként a kicsit is. Csak ezt követően kereste a kismalacot, hogy enni adjon neki.

Nem mindenki talál, aki keres.

Az ólban nem találta. Kérdezgette az utcán járóktól, ijedt, síró szemekkel, nyöszörgő hangon: nem látták az ő kis malackáját?

Átverlekádia népe azonban általában, és Nemtörődöm vele falucska népsége különösen, nem látta mindazt, ami szőrén-szálán eltűnt, így az eltűnt malackát sem. Annyira nem látta, hogy még az sem látta, aki látta.

Hát ez már a tökéletes vakság! Nincs belátás, nincs kilátás. Az a nevezetes egyiptomi sötétség ehhez képest maga a fényesedő örök világosság!

(20018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/a-r%C3%A9gi-h%C3%A1z-h%C3%A1z-farm-k%C3%B6teg-2730304/